Szeptember 28.
Megérkezett az új lány Lengyelországból. Kedves kis teremtésnek tűnt, de több nem derült ki róla. Igazság szerint már nem is nagyon foglalkoztatott a dolog. Mert minek?
Délután lejátszottuk Andrewal az utolsó, mindent eldöntő snooker mérkőzésünket, amit kemény küzdelem árán megnyertem. Aztán persze próbált magyarázkodni, hogy az összesített állásban ennek ellenére nem én vagyok a jobb, de nem számít. Mert én vagyok a jobb! Hahaha
Este a kanadai csoport miatt majdnem sokkot kaptam. Amikor megérkeztek a napi kirándulásról, hosszú tömött sorban rohamoztak meg a bárban. Na nem mintha inni akartak volna bármit is. Jég kellett. Sok-sok jég. Mindenki vitte fel a szobájába, hogy a saját kis üccsikéjét tudja iszogatni... Azt tudni kell, hogy nem egy McDonald's méretű jégmasinával rendelkezem a bárban, tehát a készlet nem kifogyhatatlan. Kénytelen voltam hát maximalizálni az egy főre kiadható jég mennyiségét egy pohárnyi mértékegységben. Végülis nagyobb felzúdulás nélkül megúsztam a dolgot és még jegem is maradt az este végére.
Amúgy a jégsokkot leszámítva elég szimpatikusnak tűntek ezek a kanadai formák. A karót nyelt angolokhoz, az alkesz skótokhoz és a tahó, alkesz észak-írekhez képest elképesztő mértékűnek hatott a változás. A legtöbbjük meglehetősen közvetlen és kedves volt. Volt olyan például, aki amikor megtudta, hogy magyar vagyok lelkesen egy "szervusz"-szal köszöntött, majd szintén magyarul megkérdezte hogy vagyok... Aranyos volt. Mesélte ez a fickó, hogy annak idején focizott és játszottak a Honvéd ellen és csúnyán kikaptak...
Persze sokat számított az is a kanadaiakkal kialakított jó viszonyomban, hogy a borravaló adási kultúrájuk is meglehetősen különbözik az angolokétól. Vagyishogy nekik van... Két nap alatt annyit kaptam, mint máskor egy jobb héten. Csak, hogy pozitív élménnyel záródjon a pályafutásom.
Este búcsúbuli. Kaptam sok-sok meglepit. Az egyik legkedvesebb például Lynnsey volt személyesen, aki a tiszteletemre ellátogatott ismét Obanbe.
Skót óvszer kollekció... |
Készül az üdvözlőlap. Nekem. |
M formájú csillagszóró és Lilla első osztályú sütikéje. |
Megjött az ünnepelt a kemény munkából. |
A híres haknibetyárra, Norman Skinnerre (alias Stormin Norman) utal a doboz... Volt is benne egy príma DVD a "művész úrtól". |
Jonel, akinek ez szintén a búcsúbulija volt, mert ő is velem együtt távozott. |
A régen látott jópajtások így örülnek egymásnak. |
És ha már képek, akkor itt van még néhány a híres nevezetes deep fried mars bar buliról:
Az a barna izé a sült Mars csoki. |
Mikrofonséró paróka.. |
Szeptember 29-30.
Az utolsó két napom. Nem volt egyszerű. Pakolás, utolsó munkanap, szomorkodás, lóvé bezsebelése, búcsú. Ezek a dolgok tették ki az időm nagy részét.
Aztán 30-án kora reggel bevágódtunk a Attila kocsijába és irány Glasgow. Volt még egy kis időnk vásárolgatni, így hatalmas szerencsémre meg tudtam venni a régóta áhított citromsárga Nike cipőt. Csak hogy a történetem happy enddel végződjön...
Ezután Bea és Attila eldobtak a reptérre és a buli ténylegesen véget ért...
***
Ennyi volt. Egy év. Az elején sokat gondolkodtam, hogy kell-e ez az egész világvége kaland nekem, de már a válasz egyértelmű: kellett... A sok-sok szívás ellenére nem bántam meg, és összességében nagyon jól éreztem magam.
És hogyan tovább?... Még két év suli... Közben gondolkozom mi legyen a következő állomás... Majd megírom!