Szeptember 28-30. - A kiképzés vége

Drága olvasóim, ezennel elérkezett az idő, hogy megszülessen eme világhírű blognak az utolsó bejegyzése. Valójában már két hete hazaérkeztem és bevetettem magam a pesti főiskolás gyerekek életébe, éppen ezért nem is volt nagyon időm méltóképp lezárni a blogot, de tudom hogy ezt illenék megtenném, így hát most meg is teszem... Kezdjük az utolsó skóciai napok élményeivel...


Szeptember 28.


Megérkezett az új lány Lengyelországból. Kedves kis teremtésnek tűnt, de több nem derült ki róla. Igazság szerint már nem is nagyon foglalkoztatott a dolog. Mert minek?


Délután lejátszottuk Andrewal az utolsó, mindent eldöntő snooker mérkőzésünket, amit kemény küzdelem árán megnyertem. Aztán persze próbált magyarázkodni, hogy az összesített állásban ennek ellenére nem én vagyok a jobb, de nem számít. Mert én vagyok a jobb! Hahaha


Este a kanadai csoport miatt majdnem sokkot kaptam. Amikor megérkeztek a napi kirándulásról, hosszú tömött sorban rohamoztak meg a bárban. Na nem mintha inni akartak volna bármit is. Jég kellett. Sok-sok jég. Mindenki vitte fel a szobájába, hogy a saját kis üccsikéjét tudja iszogatni... Azt tudni kell, hogy nem egy McDonald's méretű jégmasinával rendelkezem a bárban, tehát a készlet nem kifogyhatatlan. Kénytelen voltam hát maximalizálni az egy főre kiadható jég mennyiségét egy pohárnyi mértékegységben. Végülis nagyobb felzúdulás nélkül megúsztam a dolgot és még jegem is maradt az este végére.


Amúgy a jégsokkot leszámítva elég szimpatikusnak tűntek ezek a kanadai formák. A karót nyelt angolokhoz, az alkesz skótokhoz és a tahó, alkesz észak-írekhez képest elképesztő mértékűnek hatott a változás. A legtöbbjük meglehetősen közvetlen és kedves volt. Volt olyan például, aki amikor megtudta, hogy magyar vagyok lelkesen egy "szervusz"-szal köszöntött, majd szintén magyarul megkérdezte hogy vagyok... Aranyos volt. Mesélte ez a fickó, hogy annak idején focizott és játszottak a Honvéd ellen és csúnyán kikaptak...


Persze sokat számított az is a kanadaiakkal kialakított jó viszonyomban, hogy a borravaló adási kultúrájuk is meglehetősen különbözik az angolokétól. Vagyishogy nekik van... Két nap alatt annyit kaptam, mint máskor egy jobb héten. Csak, hogy pozitív élménnyel záródjon a pályafutásom.


Este búcsúbuli. Kaptam sok-sok meglepit. Az egyik legkedvesebb például Lynnsey volt személyesen, aki a tiszteletemre ellátogatott ismét Obanbe.

És persze egy flakon Flash tisztítószer (a Mr Muscle felirat senkit ne tévesszen meg), ami a legjobb cucc a fürdőszobatakarításhoz... Ez volt az egyik utolsó adag belőle, mert épp ebben az időben tértünk át egy újfajta cuccra...

Skót óvszer kollekció...

Készül az üdvözlőlap. Nekem.

M formájú csillagszóró és Lilla első osztályú sütikéje.

Megjött az ünnepelt a kemény munkából.

A híres haknibetyárra, Norman Skinnerre (alias Stormin Norman) utal a doboz... Volt is benne egy príma DVD a "művész úrtól".

Jonel, akinek ez szintén a búcsúbulija volt, mert ő is velem együtt távozott.

A régen látott jópajtások így örülnek egymásnak.

És ha már képek, akkor itt van még néhány a híres nevezetes deep fried mars bar buliról:

Az a barna izé a sült Mars csoki.

Mikrofonséró paróka..

Szeptember 29-30.

Az utolsó két napom. Nem volt egyszerű. Pakolás, utolsó munkanap, szomorkodás, lóvé bezsebelése, búcsú. Ezek a dolgok tették ki az időm nagy részét.

Aztán 30-án kora reggel bevágódtunk a Attila kocsijába és irány Glasgow. Volt még egy kis időnk vásárolgatni, így hatalmas szerencsémre meg tudtam venni a régóta áhított citromsárga Nike cipőt. Csak hogy a történetem happy enddel végződjön...

Ezután Bea és Attila eldobtak a reptérre és a buli ténylegesen véget ért...

***

Ennyi volt. Egy év. Az elején sokat gondolkodtam, hogy kell-e ez az egész világvége kaland nekem, de már a válasz egyértelmű: kellett... A sok-sok szívás ellenére nem bántam meg, és összességében nagyon jól éreztem magam.

És hogyan tovább?... Még két év suli... Közben gondolkozom mi legyen a következő állomás... Majd megírom!

Szeptember 22-27. - Lassan vége lesz...

Drága olvasóim! Vészesen közeleg a vége a történetnek. Ímhol olvashatjátok feltételezhetően az utolsó előtti bejegyzésemet. Élvezzétek, amíg lehet!

*** 

Szeptember 22.


Az utolsó teljes értékű csoportom érkezésének a napja... Annyira nem érintették meg a szívemet. Pláne nem az a két csóka, akik nem a csoporttal voltak ugyan, de a hangulatom alakulásához nagyban hozzájárultak, amikor seggrészegen bejöttek a bárba és elkezdték osztani az észt a Ferinek meg nekem.


Sok mindenről szó volt, de akkor verték ki igazán a biztosítékot, amikor elkezdtek azon elmélkedni, hogy mi magyar srácok, mi a rákért dolgozunk Skóciában és élősködünk az pénzükön. Elvesszük előlük a munkát úgy, hogy mi semmit nem tettünk ezért az országért. Egy szóval még így a végére megkaptam egy kis hazafias, idegengyűlölő koktélt is, hogy érezzem hol a helyem... Az ilyenekkel mindig le tudnak venni a lábamról... A beszélgetés végére remegett a szám széle az idegességtől, és ha nem az egy héttel későbbi bónuszpénzem járt volna a fejemben, lehet hogy még oda is csaptam volna egyet. Szerencsére nem tettem...


Szeptember 23.


Az előző napi kellemetlen élményt a születésnapom megünneplésével feledtettük, ahol engem is megleptek egy pici Henry porszívóval, na meg egy ébresztőórával, hogy majd fel tudjak kelni a korai előadások előtt, amikor visszatérek a suliba. Ja meg kaptam egy csomag zsepit. Mert az hasznos. Pláne, ha náthás az ember... Csak azt nem értem, mért mondták, hogy hokipapír...

Bemelegítés. Bubifújás.

Nomeg lufifújás.

"Mit írjak Mátékának a szülinapi üdvözlőlapjára?"

Az enyim. Lilluska dekorálta. A tetején látható "Búza" felirat sajnos nem látszik. De talán jobb is így.

De ügyi.

Pici Henryt összeszerelem. Bea közben etetni próbál. Azt hiszem...

Na és az est egyik fénypontja, amikor előveszem életem fő művét...

...és könyörtelenül megsemmisítem...

...és érzékeny búcsút veszünk a maradványaitól.

Szeptember 24-25.


Konkrét élmények nincsenek erről a két napról... Egyre gyakoribb nosztalgiától fűtött melankolikus elbambulás, az "elszaladt egy év" életérzés elő-előtörése és a társai. Pláne, amikor a haknibetyárok révén elkezdődnek a feltételezhetően életre szóló búcsúzások... Hiába fájt a legtöbbjük produkciójától a fejem elviselhetetlenül és untam már a végtelenségig ismételt dalokat, azért ezekkel az emberekkel mégiscsak kialakult közöttünk valamilyen kapcsolat. És ha egy kapcsolat kialakul, akkor valahol mégiscsak fáj, ha vége...


Szeptember 26.


A nap amikor egy újabb régóta tervezgetett nagy tettet hajtottam végre. Kipróbáltam a Skótok egyik híres desszertjét, a fenséges deep fried mars bar-t (forró olajban kisütött panírozott Mars csoki). Billy (aki egyébként soha nem kóstolta, mert gusztustalannak találja) annyit poénkodott rajta, hogy muszáj volt bevállalni... Meg kell mondjam, nem volt rossz. Mondjuk ha még egyet meg kellett volna ennem belőle valószínűleg lefordultam volna a székről, mert annyira tömény a cucc, de kimondottam nincs rossz íze. Bár az igaz, hogy arra már nem emlékszem igazán, hogy milyen az amikor valaminek igazán jó íze van.


Szeptember 27.


Az utolsó strip dayem. Az utolsó csoportom érkezése. Az utolsó, akiket már elbúcsúztatni nem is én fogok. Akiket a kvízzel már nem én fogok szórakoztatni (hanem Feri). És akik nem csak emiatt különlegesek.


A csoport fele Kanadából érkezett. Ilyen eddig még nem volt. A mi Nagy-Britanniához szokott fülünkhöz egy új szokatlan akcentus, amit Gurry nagyon élvezett, mert az általa beszélt amerikai angollal végre nem lógott ki a sorból. Meg is kérdezték tőle a kanadaiak, hogy ő is közéjük tartozik-e. Hát nem.


Adrikát is sikerült boldoggá tenniük. -Végre Ketchupot kértek és nem tomatoe sauce-t! Ami errefelé rosszabb esetben lehet egyszerűen csak "red sauce" is. Mert ugyebár itt az ízeket nem ismerik az emberek csak a színeket. Red sauce, brown sauce, white sauce. Körülbelül ennyi az angol konyha...


Szóval a kanadaiak... Nekem is sikerült örömet szerezniük. Végre egy nemzet, ahol van kultúrája a borravaló adásnak! Csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy a pult melyik részén bukkan fel újabb egy-két-három font. Nameg amikor a két és fél fontos sör megvásárlása után a kezembe nyomnak még két fontot... Mint a mennyország.


És persze Billy is rásegített nekem a dologra. Utolsó közös esténken végre hajlandó volt mégegyszer elénekelni nekem egy "happy birthday"-t, miután megbeszéltem vele, hogy jobban jön a lóvé a szülinapokon. Mondjuk majd' beszartam a röhögéstől, amikor felköszöntött több, mint egy héttel a születésnapom után. Aztán amikor odajött egy néni, hogy képzeljem el, hogy neki is pont ma van... Elképzeltem. Aztán, hogy ne fájjon annyira, hogy egy pénzsóvár hazug szemét vagyok, elénekeltettem Billyvel neki is a "happy birthday"-t.


Amúgy az angol vendégek is rendesek voltak. Volt egy társaság, akik sokadszorra tértek vissza, a nevemen szólítottak és szomorúan vették tudomásul, hogy ezúttal már nem én fogom nekik a kvízt csinálni... Bevallom ezen az estén többször elérzékenyültem.


Egyébként, ahogy említettem Feri fogja kezdeni a báros pályafutását 1-én a kvízzel. Jajj ne tudjátok meg, mennyire komolyan készül rá. Az angol tanfolyamon is átvetette a kérdések helyes kiejtését a tanárral. Olyan édes, ahogy izgul...


Nade vissza az elérzékenyülésemhez, ami akkor csúcsosodott ki, amikor az este végén Billytől is végső búcsút vettem... Azért volt pár mókás esténk együtt... De, hogy ne legyek nagyon szomorú otthagyott nekem a fizujából egy ötöst, hogy a búcsúbulim költségeiből imigyen vegye ki a részét, ha már eljönni nem tud, mert dolgozik... Aztán fogta a gitárját és eltűnt ő is a horizonton...

Szeptember 14-21. - Boldog szülinapok

Jelentem, nem vesztem el. Kicsit ellustultam blogolgatásilag, de élek. Csak hát közeleg a vége, aztán sok az intéznivaló, az izgulnivaló meg miegymás. Meg hát dolgoztatnak még mindig serényen. Ismét természetessé vált, hogy reggel szobákat takarítok, mert hát költséghatékonyak vagyunk ugyebár. Ez van.

***

Hogy legyen egy kis örömöm, Andy meglepett egy kedves ajándékkal, amit kitehettem a bárba. Az ajándék egy tábla volt, miszerint, ha huszonöt évesnél fiatalabbnak nézel ki, készülj fel, hogy elkérjük a személyidet...


Ez amúgy komoly problémát okoz minálunk. Úgy tódulnak a huszonöt alattinak kinéző nyuggerek a bárba, hogy az ember alig győzi ellenőrizni az igazolványokat. Mondtam is Andynek, hogy át kéne írni százhuszonötre a számot a táblácskán és akkor legalább a vendégek felét érintené a dolog.

***

Egyik nap Gurry majdnem kicsinált egy lisztérzékeny vendéget. Figyelmetlenségből olyan kaját vitt ki, amin nem gluténmentes volt a szósz, de mire kiderült a néni már bepuszilta az egészet. Az este további részére megkapta tőlem Gurry a "gyilkos" becenevet, aminek annyira nem örült és csak még jobban elkezdett aggódni a néniért. Szvámi ugyan megnyugtatta, hogy egy kiadós cifrafosáson kívül nem lesz komolyabb baja, meg amúgy sem olyan parás az a szósz...

Aztán másnap Feri egyik szobája szanaszéjjel lett fosikázva, ágyastul, mindenestül, úgyhogy már kezdtem is hergelni őt Gurry ellen a poén kedvéért, de sajnos előbb-utóbb kiderült, hogy nem is a lisztérzékeny nő szobájáról volt szó... Mindenesetre én jól szórakoztam, mert irtó gonosz vagyok.

***

Szegény Gurrynek azonban ennél még sokkal több kijutott a gonoszságomból. Szülinapja lévén ugyanis készültem neki egy kis meglepetéssel...

Valójában ez a kis meglepetés egy gondosan kitervelt bosszú volt. Bosszú azért a sok-sok konfettiért, amivel a bulik során teleszórták a szobámat. De leginkább bosszú azért a pár marék konfettiért, amivel Gurry az ágyikómat hintette meg annak idején... 

Szóval a lényeg. Bevásároltam egy rakat konfettit, amivel kemény kommandózás árán Gurry tudta nélkül ezúttal én szórtam tele az ő ágyát, majd gondosan eltakartam a takarójával. Különösen nagy szerencsém volt, mert pont előtte való nap takarította ki a szobáját, így az eredményt még fájdalmasabbnak érezhettem. Nem beszélve az egészen apró konfetti darabokról, amiket szinte lehetetlen mind feltakarítani...

Jelentem a küldetés sikeres volt. Gurry mit sem sejtve érkezett meg este a szobájába, majd mit sem sejtve megfürdött, mit sem sejtve netezett, mit sem sejtve felhívta anyukáját, majd miközben anyuka a vonalban volt, úgy döntött, hogy az ágyikójában folytatja vele a csevejt... Ez volt az a pillanat, amikor a kedves anyuka feltehetően egy kisebb infarktust kapott, mivel a lánya egy hatalmas "fuuuck" felkiáltással vette tudomásul, hogy az ágya tele van szeméttel. Viszont innentől kezdve, Gurry elmondása szerint, sikerült pár igazán boldog percet szereznie az anyukájának, aki sírva röhögött azon, ahogy lánya szentségel, miközben halássza ki a konfettidarabokat az ágyikójából...

***

Később persze megünnepeltük szokásos módon is Gurrykét, ivászattal, Markie-val ahogy azt kell. Megleptük egy két igazán hasznos ajándékkal, úgymint a csodálatos virágos szalmakalap (útravalónak a szabadság idejére tervezett karibi hajókiránduláshoz), a buborékfújó szett, illetve egy izé, amit ha megráz az ember, akkor hápog. Örült nekik.

Nameg persze itt van Ferike személyes ajándéka. Beatles puzzle... Csak azért, hogy saját magának örömet szerezzen azzal, hogy szétzúzhat egy Beatles cédét, amit Gurry imád, Ferike viszont ki nem állhat.

Lilla ismét serénykedett a konyhában.

A hasznos ajándékokon kívül kapott mást is. Tescos szatyorból...

Gurry a tescos szatyor tartalmával: egy üveg Pimm's illetve egy 18 pence-s Tesco gazdaságos lemonade. Mert tudjuk, hogy szereti.

És a híres karibi-kalap.

Na meg a bubi fújó alkalmatosság.

Matej is felpróbálta a sipkát...

...meg Adrika...

...aztán Andrew...

...én...

...Ferike...

...végül pedig Bea.

***

Munka terén is voltak izgalmak. Strip-day Ruth-szal, ahol végül három ember munkáját kellett végeznem, mert ugye költséghatékonyak vagyunk, Ruth meg ugye hasztalan. Nem baj, legalább a túlórát kifizetik... Ha épp nem megint Matej kapja meg az én pénzemet helyettem. Mert ez is megesett ismét. Persze a hibát kijavítják, de akkor is dühítő. Azért különbözik szerintem annyira a nevünk, hogy ne keverjék össze bérezéskor. Elég nagy tufafejek csücsülhetnek az irodában igazság szerint...

***

Aztán elérkezett az én szülinapom is... Gurryn volt a sor, hogy valamiképp visszavágjon a konfettihadjáratért. Nem is volt rest... Meg kell, hogy mondjam, az ő meglepetése sokkal kedvesebbre sikerült az enyémnél...

Billy volt az esti haknibetyár, akivel Gurry mindent előre lezsírozott. Így hát, amikor a srácok bejöttek a bárba, ő egyből át is vette az irányítást és a teljes nyugger vendégsereggel, illetve a drága kollégáimmal közösen énekeltek nekem egy jó kis happy birthdayt... Komolyan mondom meghatódtam. Pláne, hogy én még sosem kaptam meglepetés szülinapot azelőtt. Tiszta jó érzés volt.

Az mondjuk már kevésbé, hogy az este folyamán egy-két néni megint felhatalmazva érezte magát, hogy engem puszilgasson, de hát ez ugye benne van a pakliban...

Egyébként a srácok és különösen Billy (aki az este további részében többször visszatért a születésnapommal való poénkodáshoz) tudtukon kívül olyan borravaló hullámot indítottak el nekem, hogy csuda! Arról nem is beszélve, hogy még a pult előtt egy öt fontost is találtam. Azaz erős túlzás, hogy találtam: fogalmazzunk inkább úgy, hogy a birtokomba került.

Egy bácsi lehajolt és felvette, hogy ezt valaki elejtette. Egy darabig tanácstalanul néztünk egymásra, mert mindketten tudtuk, hogy egyikőnké sem az a pénz. Végül abban maradtunk, hogy majd én megőrzöm, és ha jelentkeznek érte, visszaadom a gazdájának... Hát nem jelentkeztek...


A buli végén megbeszéltük Billyvel, hogy ha még maradnék, mostantól minden héten rendeznénk nekem szülinapot, hogy mindig ilyen jól virítsák a lóvét...  Dehát ez az öröm már másnak marad...

***

A szülinapomhoz még valószínűleg vissza fogok térni, mert a fenti meglepetést leszámítva a komoly ünneplés péntekre van betervezve...

Viszont, hogy addig se legyen ok a szomorkodásra, itt van még néhány fénykép a régmúltból. Egészen pontosan a hónap elejéről, amikoris Lenkáékat búcsúztattuk. Most jutottam hozzá ezekhez a képekhez...

Örülnek a gyerkőcök az ajcsiknak (ilyen skótos bögréket kaptak).

A 'Bea egyszer majdnem alkoholt ivott' című kép.

Azok a pólók...

Anyucival és apucival.

Anyucival és apucival kicsit szabadabb szellemű nevelés után.

Anyucival és apucival még szabadabb szellemű nevelés után.

Egy cipő vége.

Jujjdemenőőő!

A szemüveg(em) öltöztet.

***

És végezetül itt egy extra fénykép. Egyik kedves visszatérő vendégünktől, John-tól kaptam... Mivel a szemem piros volt a képen, egy kis retusálást intézett rajta az öregúr...