Szeptember 22-27. - Lassan vége lesz...

Drága olvasóim! Vészesen közeleg a vége a történetnek. Ímhol olvashatjátok feltételezhetően az utolsó előtti bejegyzésemet. Élvezzétek, amíg lehet!

*** 

Szeptember 22.


Az utolsó teljes értékű csoportom érkezésének a napja... Annyira nem érintették meg a szívemet. Pláne nem az a két csóka, akik nem a csoporttal voltak ugyan, de a hangulatom alakulásához nagyban hozzájárultak, amikor seggrészegen bejöttek a bárba és elkezdték osztani az észt a Ferinek meg nekem.


Sok mindenről szó volt, de akkor verték ki igazán a biztosítékot, amikor elkezdtek azon elmélkedni, hogy mi magyar srácok, mi a rákért dolgozunk Skóciában és élősködünk az pénzükön. Elvesszük előlük a munkát úgy, hogy mi semmit nem tettünk ezért az országért. Egy szóval még így a végére megkaptam egy kis hazafias, idegengyűlölő koktélt is, hogy érezzem hol a helyem... Az ilyenekkel mindig le tudnak venni a lábamról... A beszélgetés végére remegett a szám széle az idegességtől, és ha nem az egy héttel későbbi bónuszpénzem járt volna a fejemben, lehet hogy még oda is csaptam volna egyet. Szerencsére nem tettem...


Szeptember 23.


Az előző napi kellemetlen élményt a születésnapom megünneplésével feledtettük, ahol engem is megleptek egy pici Henry porszívóval, na meg egy ébresztőórával, hogy majd fel tudjak kelni a korai előadások előtt, amikor visszatérek a suliba. Ja meg kaptam egy csomag zsepit. Mert az hasznos. Pláne, ha náthás az ember... Csak azt nem értem, mért mondták, hogy hokipapír...

Bemelegítés. Bubifújás.

Nomeg lufifújás.

"Mit írjak Mátékának a szülinapi üdvözlőlapjára?"

Az enyim. Lilluska dekorálta. A tetején látható "Búza" felirat sajnos nem látszik. De talán jobb is így.

De ügyi.

Pici Henryt összeszerelem. Bea közben etetni próbál. Azt hiszem...

Na és az est egyik fénypontja, amikor előveszem életem fő művét...

...és könyörtelenül megsemmisítem...

...és érzékeny búcsút veszünk a maradványaitól.

Szeptember 24-25.


Konkrét élmények nincsenek erről a két napról... Egyre gyakoribb nosztalgiától fűtött melankolikus elbambulás, az "elszaladt egy év" életérzés elő-előtörése és a társai. Pláne, amikor a haknibetyárok révén elkezdődnek a feltételezhetően életre szóló búcsúzások... Hiába fájt a legtöbbjük produkciójától a fejem elviselhetetlenül és untam már a végtelenségig ismételt dalokat, azért ezekkel az emberekkel mégiscsak kialakult közöttünk valamilyen kapcsolat. És ha egy kapcsolat kialakul, akkor valahol mégiscsak fáj, ha vége...


Szeptember 26.


A nap amikor egy újabb régóta tervezgetett nagy tettet hajtottam végre. Kipróbáltam a Skótok egyik híres desszertjét, a fenséges deep fried mars bar-t (forró olajban kisütött panírozott Mars csoki). Billy (aki egyébként soha nem kóstolta, mert gusztustalannak találja) annyit poénkodott rajta, hogy muszáj volt bevállalni... Meg kell mondjam, nem volt rossz. Mondjuk ha még egyet meg kellett volna ennem belőle valószínűleg lefordultam volna a székről, mert annyira tömény a cucc, de kimondottam nincs rossz íze. Bár az igaz, hogy arra már nem emlékszem igazán, hogy milyen az amikor valaminek igazán jó íze van.


Szeptember 27.


Az utolsó strip dayem. Az utolsó csoportom érkezése. Az utolsó, akiket már elbúcsúztatni nem is én fogok. Akiket a kvízzel már nem én fogok szórakoztatni (hanem Feri). És akik nem csak emiatt különlegesek.


A csoport fele Kanadából érkezett. Ilyen eddig még nem volt. A mi Nagy-Britanniához szokott fülünkhöz egy új szokatlan akcentus, amit Gurry nagyon élvezett, mert az általa beszélt amerikai angollal végre nem lógott ki a sorból. Meg is kérdezték tőle a kanadaiak, hogy ő is közéjük tartozik-e. Hát nem.


Adrikát is sikerült boldoggá tenniük. -Végre Ketchupot kértek és nem tomatoe sauce-t! Ami errefelé rosszabb esetben lehet egyszerűen csak "red sauce" is. Mert ugyebár itt az ízeket nem ismerik az emberek csak a színeket. Red sauce, brown sauce, white sauce. Körülbelül ennyi az angol konyha...


Szóval a kanadaiak... Nekem is sikerült örömet szerezniük. Végre egy nemzet, ahol van kultúrája a borravaló adásnak! Csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy a pult melyik részén bukkan fel újabb egy-két-három font. Nameg amikor a két és fél fontos sör megvásárlása után a kezembe nyomnak még két fontot... Mint a mennyország.


És persze Billy is rásegített nekem a dologra. Utolsó közös esténken végre hajlandó volt mégegyszer elénekelni nekem egy "happy birthday"-t, miután megbeszéltem vele, hogy jobban jön a lóvé a szülinapokon. Mondjuk majd' beszartam a röhögéstől, amikor felköszöntött több, mint egy héttel a születésnapom után. Aztán amikor odajött egy néni, hogy képzeljem el, hogy neki is pont ma van... Elképzeltem. Aztán, hogy ne fájjon annyira, hogy egy pénzsóvár hazug szemét vagyok, elénekeltettem Billyvel neki is a "happy birthday"-t.


Amúgy az angol vendégek is rendesek voltak. Volt egy társaság, akik sokadszorra tértek vissza, a nevemen szólítottak és szomorúan vették tudomásul, hogy ezúttal már nem én fogom nekik a kvízt csinálni... Bevallom ezen az estén többször elérzékenyültem.


Egyébként, ahogy említettem Feri fogja kezdeni a báros pályafutását 1-én a kvízzel. Jajj ne tudjátok meg, mennyire komolyan készül rá. Az angol tanfolyamon is átvetette a kérdések helyes kiejtését a tanárral. Olyan édes, ahogy izgul...


Nade vissza az elérzékenyülésemhez, ami akkor csúcsosodott ki, amikor az este végén Billytől is végső búcsút vettem... Azért volt pár mókás esténk együtt... De, hogy ne legyek nagyon szomorú otthagyott nekem a fizujából egy ötöst, hogy a búcsúbulim költségeiből imigyen vegye ki a részét, ha már eljönni nem tud, mert dolgozik... Aztán fogta a gitárját és eltűnt ő is a horizonton...