Szeptember 22-27. - Lassan vége lesz...

Drága olvasóim! Vészesen közeleg a vége a történetnek. Ímhol olvashatjátok feltételezhetően az utolsó előtti bejegyzésemet. Élvezzétek, amíg lehet!

*** 

Szeptember 22.


Az utolsó teljes értékű csoportom érkezésének a napja... Annyira nem érintették meg a szívemet. Pláne nem az a két csóka, akik nem a csoporttal voltak ugyan, de a hangulatom alakulásához nagyban hozzájárultak, amikor seggrészegen bejöttek a bárba és elkezdték osztani az észt a Ferinek meg nekem.


Sok mindenről szó volt, de akkor verték ki igazán a biztosítékot, amikor elkezdtek azon elmélkedni, hogy mi magyar srácok, mi a rákért dolgozunk Skóciában és élősködünk az pénzükön. Elvesszük előlük a munkát úgy, hogy mi semmit nem tettünk ezért az országért. Egy szóval még így a végére megkaptam egy kis hazafias, idegengyűlölő koktélt is, hogy érezzem hol a helyem... Az ilyenekkel mindig le tudnak venni a lábamról... A beszélgetés végére remegett a szám széle az idegességtől, és ha nem az egy héttel későbbi bónuszpénzem járt volna a fejemben, lehet hogy még oda is csaptam volna egyet. Szerencsére nem tettem...


Szeptember 23.


Az előző napi kellemetlen élményt a születésnapom megünneplésével feledtettük, ahol engem is megleptek egy pici Henry porszívóval, na meg egy ébresztőórával, hogy majd fel tudjak kelni a korai előadások előtt, amikor visszatérek a suliba. Ja meg kaptam egy csomag zsepit. Mert az hasznos. Pláne, ha náthás az ember... Csak azt nem értem, mért mondták, hogy hokipapír...

Bemelegítés. Bubifújás.

Nomeg lufifújás.

"Mit írjak Mátékának a szülinapi üdvözlőlapjára?"

Az enyim. Lilluska dekorálta. A tetején látható "Búza" felirat sajnos nem látszik. De talán jobb is így.

De ügyi.

Pici Henryt összeszerelem. Bea közben etetni próbál. Azt hiszem...

Na és az est egyik fénypontja, amikor előveszem életem fő művét...

...és könyörtelenül megsemmisítem...

...és érzékeny búcsút veszünk a maradványaitól.

Szeptember 24-25.


Konkrét élmények nincsenek erről a két napról... Egyre gyakoribb nosztalgiától fűtött melankolikus elbambulás, az "elszaladt egy év" életérzés elő-előtörése és a társai. Pláne, amikor a haknibetyárok révén elkezdődnek a feltételezhetően életre szóló búcsúzások... Hiába fájt a legtöbbjük produkciójától a fejem elviselhetetlenül és untam már a végtelenségig ismételt dalokat, azért ezekkel az emberekkel mégiscsak kialakult közöttünk valamilyen kapcsolat. És ha egy kapcsolat kialakul, akkor valahol mégiscsak fáj, ha vége...


Szeptember 26.


A nap amikor egy újabb régóta tervezgetett nagy tettet hajtottam végre. Kipróbáltam a Skótok egyik híres desszertjét, a fenséges deep fried mars bar-t (forró olajban kisütött panírozott Mars csoki). Billy (aki egyébként soha nem kóstolta, mert gusztustalannak találja) annyit poénkodott rajta, hogy muszáj volt bevállalni... Meg kell mondjam, nem volt rossz. Mondjuk ha még egyet meg kellett volna ennem belőle valószínűleg lefordultam volna a székről, mert annyira tömény a cucc, de kimondottam nincs rossz íze. Bár az igaz, hogy arra már nem emlékszem igazán, hogy milyen az amikor valaminek igazán jó íze van.


Szeptember 27.


Az utolsó strip dayem. Az utolsó csoportom érkezése. Az utolsó, akiket már elbúcsúztatni nem is én fogok. Akiket a kvízzel már nem én fogok szórakoztatni (hanem Feri). És akik nem csak emiatt különlegesek.


A csoport fele Kanadából érkezett. Ilyen eddig még nem volt. A mi Nagy-Britanniához szokott fülünkhöz egy új szokatlan akcentus, amit Gurry nagyon élvezett, mert az általa beszélt amerikai angollal végre nem lógott ki a sorból. Meg is kérdezték tőle a kanadaiak, hogy ő is közéjük tartozik-e. Hát nem.


Adrikát is sikerült boldoggá tenniük. -Végre Ketchupot kértek és nem tomatoe sauce-t! Ami errefelé rosszabb esetben lehet egyszerűen csak "red sauce" is. Mert ugyebár itt az ízeket nem ismerik az emberek csak a színeket. Red sauce, brown sauce, white sauce. Körülbelül ennyi az angol konyha...


Szóval a kanadaiak... Nekem is sikerült örömet szerezniük. Végre egy nemzet, ahol van kultúrája a borravaló adásnak! Csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy a pult melyik részén bukkan fel újabb egy-két-három font. Nameg amikor a két és fél fontos sör megvásárlása után a kezembe nyomnak még két fontot... Mint a mennyország.


És persze Billy is rásegített nekem a dologra. Utolsó közös esténken végre hajlandó volt mégegyszer elénekelni nekem egy "happy birthday"-t, miután megbeszéltem vele, hogy jobban jön a lóvé a szülinapokon. Mondjuk majd' beszartam a röhögéstől, amikor felköszöntött több, mint egy héttel a születésnapom után. Aztán amikor odajött egy néni, hogy képzeljem el, hogy neki is pont ma van... Elképzeltem. Aztán, hogy ne fájjon annyira, hogy egy pénzsóvár hazug szemét vagyok, elénekeltettem Billyvel neki is a "happy birthday"-t.


Amúgy az angol vendégek is rendesek voltak. Volt egy társaság, akik sokadszorra tértek vissza, a nevemen szólítottak és szomorúan vették tudomásul, hogy ezúttal már nem én fogom nekik a kvízt csinálni... Bevallom ezen az estén többször elérzékenyültem.


Egyébként, ahogy említettem Feri fogja kezdeni a báros pályafutását 1-én a kvízzel. Jajj ne tudjátok meg, mennyire komolyan készül rá. Az angol tanfolyamon is átvetette a kérdések helyes kiejtését a tanárral. Olyan édes, ahogy izgul...


Nade vissza az elérzékenyülésemhez, ami akkor csúcsosodott ki, amikor az este végén Billytől is végső búcsút vettem... Azért volt pár mókás esténk együtt... De, hogy ne legyek nagyon szomorú otthagyott nekem a fizujából egy ötöst, hogy a búcsúbulim költségeiből imigyen vegye ki a részét, ha már eljönni nem tud, mert dolgozik... Aztán fogta a gitárját és eltűnt ő is a horizonton...

Szeptember 14-21. - Boldog szülinapok

Jelentem, nem vesztem el. Kicsit ellustultam blogolgatásilag, de élek. Csak hát közeleg a vége, aztán sok az intéznivaló, az izgulnivaló meg miegymás. Meg hát dolgoztatnak még mindig serényen. Ismét természetessé vált, hogy reggel szobákat takarítok, mert hát költséghatékonyak vagyunk ugyebár. Ez van.

***

Hogy legyen egy kis örömöm, Andy meglepett egy kedves ajándékkal, amit kitehettem a bárba. Az ajándék egy tábla volt, miszerint, ha huszonöt évesnél fiatalabbnak nézel ki, készülj fel, hogy elkérjük a személyidet...


Ez amúgy komoly problémát okoz minálunk. Úgy tódulnak a huszonöt alattinak kinéző nyuggerek a bárba, hogy az ember alig győzi ellenőrizni az igazolványokat. Mondtam is Andynek, hogy át kéne írni százhuszonötre a számot a táblácskán és akkor legalább a vendégek felét érintené a dolog.

***

Egyik nap Gurry majdnem kicsinált egy lisztérzékeny vendéget. Figyelmetlenségből olyan kaját vitt ki, amin nem gluténmentes volt a szósz, de mire kiderült a néni már bepuszilta az egészet. Az este további részére megkapta tőlem Gurry a "gyilkos" becenevet, aminek annyira nem örült és csak még jobban elkezdett aggódni a néniért. Szvámi ugyan megnyugtatta, hogy egy kiadós cifrafosáson kívül nem lesz komolyabb baja, meg amúgy sem olyan parás az a szósz...

Aztán másnap Feri egyik szobája szanaszéjjel lett fosikázva, ágyastul, mindenestül, úgyhogy már kezdtem is hergelni őt Gurry ellen a poén kedvéért, de sajnos előbb-utóbb kiderült, hogy nem is a lisztérzékeny nő szobájáról volt szó... Mindenesetre én jól szórakoztam, mert irtó gonosz vagyok.

***

Szegény Gurrynek azonban ennél még sokkal több kijutott a gonoszságomból. Szülinapja lévén ugyanis készültem neki egy kis meglepetéssel...

Valójában ez a kis meglepetés egy gondosan kitervelt bosszú volt. Bosszú azért a sok-sok konfettiért, amivel a bulik során teleszórták a szobámat. De leginkább bosszú azért a pár marék konfettiért, amivel Gurry az ágyikómat hintette meg annak idején... 

Szóval a lényeg. Bevásároltam egy rakat konfettit, amivel kemény kommandózás árán Gurry tudta nélkül ezúttal én szórtam tele az ő ágyát, majd gondosan eltakartam a takarójával. Különösen nagy szerencsém volt, mert pont előtte való nap takarította ki a szobáját, így az eredményt még fájdalmasabbnak érezhettem. Nem beszélve az egészen apró konfetti darabokról, amiket szinte lehetetlen mind feltakarítani...

Jelentem a küldetés sikeres volt. Gurry mit sem sejtve érkezett meg este a szobájába, majd mit sem sejtve megfürdött, mit sem sejtve netezett, mit sem sejtve felhívta anyukáját, majd miközben anyuka a vonalban volt, úgy döntött, hogy az ágyikójában folytatja vele a csevejt... Ez volt az a pillanat, amikor a kedves anyuka feltehetően egy kisebb infarktust kapott, mivel a lánya egy hatalmas "fuuuck" felkiáltással vette tudomásul, hogy az ágya tele van szeméttel. Viszont innentől kezdve, Gurry elmondása szerint, sikerült pár igazán boldog percet szereznie az anyukájának, aki sírva röhögött azon, ahogy lánya szentségel, miközben halássza ki a konfettidarabokat az ágyikójából...

***

Később persze megünnepeltük szokásos módon is Gurrykét, ivászattal, Markie-val ahogy azt kell. Megleptük egy két igazán hasznos ajándékkal, úgymint a csodálatos virágos szalmakalap (útravalónak a szabadság idejére tervezett karibi hajókiránduláshoz), a buborékfújó szett, illetve egy izé, amit ha megráz az ember, akkor hápog. Örült nekik.

Nameg persze itt van Ferike személyes ajándéka. Beatles puzzle... Csak azért, hogy saját magának örömet szerezzen azzal, hogy szétzúzhat egy Beatles cédét, amit Gurry imád, Ferike viszont ki nem állhat.

Lilla ismét serénykedett a konyhában.

A hasznos ajándékokon kívül kapott mást is. Tescos szatyorból...

Gurry a tescos szatyor tartalmával: egy üveg Pimm's illetve egy 18 pence-s Tesco gazdaságos lemonade. Mert tudjuk, hogy szereti.

És a híres karibi-kalap.

Na meg a bubi fújó alkalmatosság.

Matej is felpróbálta a sipkát...

...meg Adrika...

...aztán Andrew...

...én...

...Ferike...

...végül pedig Bea.

***

Munka terén is voltak izgalmak. Strip-day Ruth-szal, ahol végül három ember munkáját kellett végeznem, mert ugye költséghatékonyak vagyunk, Ruth meg ugye hasztalan. Nem baj, legalább a túlórát kifizetik... Ha épp nem megint Matej kapja meg az én pénzemet helyettem. Mert ez is megesett ismét. Persze a hibát kijavítják, de akkor is dühítő. Azért különbözik szerintem annyira a nevünk, hogy ne keverjék össze bérezéskor. Elég nagy tufafejek csücsülhetnek az irodában igazság szerint...

***

Aztán elérkezett az én szülinapom is... Gurryn volt a sor, hogy valamiképp visszavágjon a konfettihadjáratért. Nem is volt rest... Meg kell, hogy mondjam, az ő meglepetése sokkal kedvesebbre sikerült az enyémnél...

Billy volt az esti haknibetyár, akivel Gurry mindent előre lezsírozott. Így hát, amikor a srácok bejöttek a bárba, ő egyből át is vette az irányítást és a teljes nyugger vendégsereggel, illetve a drága kollégáimmal közösen énekeltek nekem egy jó kis happy birthdayt... Komolyan mondom meghatódtam. Pláne, hogy én még sosem kaptam meglepetés szülinapot azelőtt. Tiszta jó érzés volt.

Az mondjuk már kevésbé, hogy az este folyamán egy-két néni megint felhatalmazva érezte magát, hogy engem puszilgasson, de hát ez ugye benne van a pakliban...

Egyébként a srácok és különösen Billy (aki az este további részében többször visszatért a születésnapommal való poénkodáshoz) tudtukon kívül olyan borravaló hullámot indítottak el nekem, hogy csuda! Arról nem is beszélve, hogy még a pult előtt egy öt fontost is találtam. Azaz erős túlzás, hogy találtam: fogalmazzunk inkább úgy, hogy a birtokomba került.

Egy bácsi lehajolt és felvette, hogy ezt valaki elejtette. Egy darabig tanácstalanul néztünk egymásra, mert mindketten tudtuk, hogy egyikőnké sem az a pénz. Végül abban maradtunk, hogy majd én megőrzöm, és ha jelentkeznek érte, visszaadom a gazdájának... Hát nem jelentkeztek...


A buli végén megbeszéltük Billyvel, hogy ha még maradnék, mostantól minden héten rendeznénk nekem szülinapot, hogy mindig ilyen jól virítsák a lóvét...  Dehát ez az öröm már másnak marad...

***

A szülinapomhoz még valószínűleg vissza fogok térni, mert a fenti meglepetést leszámítva a komoly ünneplés péntekre van betervezve...

Viszont, hogy addig se legyen ok a szomorkodásra, itt van még néhány fénykép a régmúltból. Egészen pontosan a hónap elejéről, amikoris Lenkáékat búcsúztattuk. Most jutottam hozzá ezekhez a képekhez...

Örülnek a gyerkőcök az ajcsiknak (ilyen skótos bögréket kaptak).

A 'Bea egyszer majdnem alkoholt ivott' című kép.

Azok a pólók...

Anyucival és apucival.

Anyucival és apucival kicsit szabadabb szellemű nevelés után.

Anyucival és apucival még szabadabb szellemű nevelés után.

Egy cipő vége.

Jujjdemenőőő!

A szemüveg(em) öltöztet.

***

És végezetül itt egy extra fénykép. Egyik kedves visszatérő vendégünktől, John-tól kaptam... Mivel a szemem piros volt a képen, egy kis retusálást intézett rajta az öregúr...

Szeptember 10-13. - Munkaterápia

Változtak a dolgok. Ugye legutóbb azt mondtam, hogy költöznöm kell hamarost. Hát nem. Ugyanis az az új helyzet, hogy a főnökségnek nincs kedve felvenni még egy emberkét... Szóval költöznöm nem kell, túlóráznom annál inkább. Még az is lehet, hogy a hátralévő három hetemben végig... Isteni lenne...


A pletykák szerint majd jön egy lengyel lány az én helyemre. Aztán vagy jön, vagy nem jön. Sosem lehessen tudni. Eddig például úgy volt, hogy jön egy thai csaj meg egy srác, de aztán ők sem jöttek. Helyettük jött Dani a Ben Doranból... Nem értek én már itten semmit se.


Szeptember 10.


Lenka és Tomas utolsó munkanapja. Strip-day. Nem tudom a többiek, hogy voltak vele, de én kifejezetten szomorú voltam. És nem csak azért, mert másnap már nekem kellett takarítanom Lenka szobáit. Egyszerűen hiányozni fognak. Dehát ilyen ez a hely: emberkék jönnek-mennek...


Este megörvendeztettük magunkat néhány csoportképpel, ami régóta tervbe volt véve. És mivel nem akartuk, hogy Lenka és Tomas kimaradjon, ez volt az utolsó esély. El is készültek a képek. Íme belőlük néhány:

Az elmaradhatatlan hand gel (alias higigeci).

Lánykák.

Fiúkák.

Ez meg ilyen izé. Nemtom. Szerintem Attila se.

Azért van egy kis osztályfotó hangulata a képeknek szerintem. De aranyosak...


Fotózkodás közben egyébként én nagyban pörögtem a bárban. Időnként kirohantam egy-egy kép erejéig, aztán vissza. Mert amúgy volt ám forgalom rendesen. És úgy tejeltek a népek, mint a csuda. Egyből meg is szerettem a csoportot. A többiek mondták, hogy seggfej az összes vendég, én meg nem értettem miről beszélnek. Hiába. A pénz boldogít...


Szeptember 11.


Lenkáék reggel még kaptak egy nagy ölelést, aztán el is tűntek, mint a kámfor. Nem maradt más utánuk, mint a piszkos szobáik. Amiket takarítottam is nagy serényen.


Be kell valljam, sehol sincs már az az alaposság, ami annyira jellemző volt rám amikor saját szobáim voltak. Persze még így is tisztább szobákat hagyok magam után, mint egykoron holmi Danielák, de nem töltök már húsz perceket egy-egy szobában, hogy minden tökéletes legyen. Ez van...


Szeptember 12.


Szabadnapom örömére jóformán ki sem mozdultam a szobámból, köszönhetően a nyolcvan mérföldes szélnek és a zuhogó esőnek. Öt percre hagytam el az otthonomat, mert muszáj volt elmenni bótba. Még szerencse, hogy rajtam volt a nemrég újított szupermenő esőkabátom. Bár így is durva volt a helyzet. Majdnem elvitt a szél...


Viszont egy igazán kellemeset röhögtem a sétám közben. Az egyik házból ugyanis kilépett egy srác egy szandálban, farmerban, pulcsiban egy esernyővel a kezében. Már ekkor tudtam, hogy érdemes ezt a fiút egy darabig figyelemmel kísérni, úgyhogy lelassítottam a lépteimet és vártam, hogy bekövetkezik-e amire számítok... Bekövetkezett. Ahogy az első keresztutcához elért az emberünk, ahol prímán besüvített a szél a tenger felől egy pillanat alatt darabokra szakítva az esernyőt és a gyerek már ázott is széjjel... Én meg galád módon csak kacarásztam magamban, mert hát a legszebb öröm a káröröm ugyebár.


Szeptember 13.


Reggel természetesen ismét takaríthattam. Csudijó volt. Bár legalább összefutottam néhány vendéggel, akik kiszúrták, hogy én vagyok a báros fiú. Az ilyennek mindig örülök. Ilyenkor ugyanis megsajnálnak, hogy mennyit kell dolgoznom, és nyomatják a pénzt. Bár ennél a csoportnál amúgy sincs okom panaszra. Megtudtam Briantől, hogy azért, mert liverpooliak. És a liverpooliak szeretnek jattolni. Tehát Liverpoolnak jó helynek kell lennie. Végülis egy Beatlest is fel tudnak mutatni...

Szeptember 3-9. - Volt egy tánc...

Szeptember 3.


Hamarosan költöznöm kell a partiszobából. Azaz nem kell, de Brian felajánlotta a lehetőséget. Persze nekem eszem ágában sem lenne költözni, de mivel a Lenkáék helyére érkező két emberke nem pár lesz, így nem lakhatnak egy szobában. Így vagy össze kéne költöznöm egy újonnan érkező sráccal, vagy kapok egy csecse kis vendég apartmant a hátralévő három hetemre. Én az utóbbit választottam... Hagy ne kelljen már alkalmazkodnom senkihez abban a kis időben... Csak el ne felejtsem kimosni a takaróhuzatot, mielőtt belefekszem az ágyba...


Amúgy még mindig vicces ez a nem mossuk a takarókat dolog, pláne annak fényében, hogy épp most íratott Brian alá velem egy papírt miszerint a bárban hatszázszor kezet kell mosnom esténként, és egymillió pohártörlő rongyot kell elhasználnom az esetleges vírusok terjedésének megakadályozása végett. Ez azért aranyos.


Egyébként Brian ezen a napon különösen vicces volt. Meséltem neki, hogy meg kell tanulnom különböző zöldségdarabolási módszereket az egyik tantárgyamhoz. Ezen technikák mindegyikének francia neve volt. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy soha nem lesz szükségem ezekre - French cuisine, shit.
Mindenesetre később a kezembe nyomta az ipodját és megnézetett velem egy csomó youtube videót az említett darabolási módszerekről... Azért ez rendes volt tőle.


Amúgy Bea meg Gurry már mindenkit beizzítottak annak érdekében, hogy a tanulmányi előmenetelem sikeres legyen. Gurry például megígértette Andyvel (a nagyfőnök), hogy leül majd velem beszélgetni a Highland Heritage gazdasági működéséről, mert arról is kell írnom egy házi dolgozatot, hogy ily módon pótoljam a szeptemberi óráimon való részvételt. Egy szóval igen jó dolgom van. Már csak neki kéne ülnöm megcsinálni a feladataimat. De annyira nehéz. Pláne, hogy még Lenka is bociszemekkel nézett rám, hogy segítsek neki visszapakolni a szobáiba a kávéscsészéket, mert strip day lévén kicsit el volt úszva, nekem meg nem volt semmi dolgom, ahogy általában. Egyszerűen nem tudtam ellenállni... A nők fogják tönkretenni az életem, én mondom...


Este a bárban olyasmi történt, ami még soha. Willie, az esti haknibetyár még nagyban tolta a műsorát, amikor szépen lassan, az amúgy sem túl népes társaság elkezdett elszivárogni. Még fél óra lett volna a műsorból, mikor már senki nem volt a bárban. Ennyire minimális forgalmat még az életben nem tudtam produkálni. Félő volt, hogy a bevétel még arra sem lesz elég, hogy Willie-t kifizessem... Végül azonban elég volt. Sőt maradt húsz font extra is. Az olyan hatezer forint... Kemény.


Mindenesetre oly sok idő után ismét ihattam strip-day sört a többiekkel. El is kapott a nosztalgikus életérzés egy pillanatra.


Szeptember 4.


Egy kedves hölgyet csúnyán meg akartam csapkodni. Már korábban sejtettem, hogy nem lesz egyszerű eset. Például, amikor az érkezése után végighallgattam, ahogy Briannek panaszkodik a szobájával kapcsolatban. A szobával kapcsolatban, ami egyébként egy magasabb kategóriájú (superior) szoba tengerre néző ablakokkal. Neki nem tetszett és ennek valami elképesztően irritáló stílusban hangot is adott.


Ez a nő jött hozzám is be a bárba a férjével. Egy pohár bort rendelt. Tíz perccel később visszatért a pulthoz a félig kiürült pohárral és közölte, hogy undorító, és hogy ő ezt nem tudja meginni. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom. Viszont a nő nem tágított és elkezdte fokozni a rinyafaktort ("ilyen borzalmat még életében nem ivott", "hogy lehet ilyet eladni" stb). Gondolom várta, hogy majd visszaadom a pénzét, vagy tudomisén. A nagy túrót!


Aztán a férje is odajött, hogy ő is megmondja a tutifrankót. Hiába mondtam nekik, hogy még sosem volt panasz erre a borra, ők csak nyomatták a hülyeségeiket... Nem tudom, meg van-e nektek az érzés, amikor valaki beszél hozzátok és ti csak mosolyogtok rá illedelmesen és közben elképzelitek, ahogy az illetőnek akkorát mostok be, hogy a fal adja a másikat.


Ha valaki megvesz egy bort, amit egy háromliteres kartondobozból csapolnak, ne várjon már csodát. Ugyanez igaz a szobára is. Ez nem a Ritz. Eljön egy olcsó buszos kirándulásra és úgy viselkedik, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt... Grrr. Az ilyen nagyon fel tud húzni.


Mindegy, úgysem jönnek le még egyszer a bárba ezek után. És legalább lesz mivel szórakoztatnom Gurryt a recepción. Az ilyen vendégek esetében mindig neki mesélem el, hogy mit csinálnék velük... Csak vigyázni kell, nehogy épp akkor nézzen be valaki a recepcióra, amikor éppen átszellemült fejjel imitálom, hogy egy földön fekvő embert rugdalok és Gurry szakad a röhögéstől...


Este Alextől megtudtam, hogy tulajdonképpen, milyen jó nekem, hogy csak annyi vírusvédelmi újítást vezettek be a bárban, hogy sokszor kell kezet mosnom és sok rongyot kell használnom. Mr Cleavernek eredetileg az volt az ötlete, hogy a bárban gumikesztyűben gyűjtsük a poharakat az asztalokról... Ezt azért tessék elképzelni!


Mért nem adnának ránk egyből fehér köpenyt és orvosi maszkot? Lehetne azt is elegánsan. Most komolyan, miből állna ráhímezni arra a maszkra egy aranyszínű Highland Heritage logót?


Szeptember 5-6.


Az egyetlen érdekesség, ami történt, hogy Matej hazament Szlovákiába elválni a feleségétől. Aztán majd jön vissza. Ráadásul új munkakörbe. Szvámi már nem bírta elviselni őt a konyhában, úgyhogy kipaterolták. Ezentúl Sabina lesz a konyhás arc, Matej meg általános general assistant lesz, aki helyettesíti majd azt, aki éppen szabadnapos.


Szeptember 7.


Lenka és Tomas búcsúbulija. Csak a szokásos. Markie, ivás stb.


Szeptember 8.


Reggel nyolckor kezdtem. Én voltam a mosogatófiú. Mert hát nem vagyunk elegen... Mint a mosottszar...


Egy kellemes délutáni szunyókálás után, nagyjából sikerült embert faragnom magamból az esti munkához. Meg is lett az eredménye. Egy hölgy ismét belém szeretett. És még annyira öreg sem volt (csak kövér)... Szóval ez a hölgy odajött a pulthoz, rendelt körülbelül két font értékben majd egy marék egy fontos érmét szórt ki a pultra és csábos tekintettel közölte, hogy tartsam meg a visszajárót... Aztán visszajött még egy marék egy fontossal. Azt mondta tegyem el azt is. Akkor már, mivel több, mint tíz fontnál jártunk, megkérdeztem, hogy ezt jól meggondolta-e. Mondta, hogy igen, mert én annyira jó vagyok, hogy megérdemlem.. Hmm. Oké... Sajnos a történet ezzel nem ért véget...


Később többször visszatért, hogy menjek táncolni vele... Már megint ez a hülye tánc!... És egy idő után nem bírt tovább magával. Hiába ellenkeztem, bejött a pult mögé és konkrétan kirángatott a táncparkettre. Ami ezután következett azt táncnak azért nem nevezném, mert leginkább csak rángatott, mint egy rongybabát, de hát nekem ez jutott. Lényeg, hogy neki jó volt.


Szeptember 9.


A románcom folytatódott. Szerencsére táncra nem került sor. Anyagi megbecsülésre annál inkább. 


Először az említett hölgy férje jött oda hozzám. Fizetett, majd közölte hogy tartsam meg a visszajárót... Ami körülbelül tizenkét font volt... Majd az asszony is odajött később és megdobott még öttel... Abban a pillanatban szerettem bele mindegyikőjükbe.


Egyébként ez volt a turnus utolsó estéje. Ennek is köszönhettem a nagylelkűséget. Meg a rengeteg puszit. Ennyien engem még vadidegen emberek nem pusziltak, mint ezen az estén. Nem tudom mi lelte őket. Mondtam is Briannek, hogy mekkora szeretet övezett engem ma este. Erre közölte, hogy menjek távolabb, mert biztos elkaptam valamit a sok puszilkodós öreglánytól, másrészt meg megjegyezte, hogy a kis barátnőm neki is hosszú percekig áradozott rólam.


Hát hiába, első osztályú prostivá nőttem ki magam... Brian szerint fodrásznak kéne mennem. Az öreglányok tele pumpolnának pénzzel. Nagy-Britanniában meg amúgy is elég drágák a női fodrászok... Ezen még gondolkodom...


Késő este érkezett egy magyar srác a Ben Doranból, ki tudja mennyi időre, hogy segítse a lecsökkent létszámú bagázs munkáját. Róla egyelőre ennél többet nem tudok, mert még nem találkoztam vele...

***

Befejezésnek itt van egy jó kis videó, amire a youtube-on akadtam rá. Egy vendég készítette pár éve, itt az Alexandrában a Scottish Night-ról. Minden egy az egyben ugyanolyan, mint ha most lenne. Élvezzétek!

Augusztus 25-31. - A földi örömök legjava

Augusztus 25.


A srácokkal úgy döntöttünk délután, hogy ismét itt az ideje, hogy valami emberi táplálékot vigyünk a szervezetünkbe, úgyhogy egy fenséges bundáskenyér partit tartottunk. Megérte. Életemben nem ettem még ilyen jó ízzel egy olyan egyszerű ételt, mint a bundikenyér. Mondjuk Gurrynek még ez is gasztronómiai különlegességnek számított, mert, mint kiderült ő soha nem evett még hasonlót.


Augusztus 27.


Ferike szülinapja. Krisztusi korba lépett a srác, úgyhogy elsőre kézenfekvő ötletnek tűnt egy meglepetés keresztrefeszítés, de végül ezt az ötletet elvetettük. Így hát maradt a szokásos esti bulizás. Aminek keretében megajándékoztuk az ünnepeltet egy apró Henry porszívóval. Mert Henryt szeretjük. Extraként még a diszkót is meglátogattuk. Úgyhogy megvolt itt tartózkodásom második, és valószínűsíthetően utolsó Skippinish partija. Az előző alkalomhoz képest most egészen sokan voltak a helyen, úgyhogy most volt bátorságunk táncikálni is egy keveset, mert nem mi voltunk egyedül a táncparketten.

A bemelegítés természetesen a szobámban indult, ahol elkészült a sokadik csoportkép amin én nem vagyok rajta, mert még a bárban dolgozom...

Feri nagyon örül a Lilla által kreált szülinapi tortájának.

Fasíííírt! Ferike sütötte a bulira.

Skippinish. A háttérben egy szintén magyar haver, aki szintén Obanben dolgozik.

Csopikép random lánnyal.

Szegény pára. Rossz társaságba keveredett...

Kaptunk fagyit záráskor...

...és örültünk neki.

Afterparty nálam.

Augusztus 28.


Már nem okoz meglepetést, ha ismerős arcokkal találkozom a vendégek között. Így az sem lepett meg, amikor megjelent Margo és kedves férje (az ő nevét nem tudom), akik korábban már jártak itt és országos cimborák lettünk egymással. Az viszont elég váratlanul ért, hogy odajöttek a pulthoz és mutattak egy fényképet a gépükön, amit mindenképp meg kellett néznem. A képen történetesen én voltam. Pár hónapja, amikor itt jártak, akkor kaptak le, és most büszkén mutatták, hogy még mindig megvan nekik. Tisztára meg voltam hatódva.


Ennél már csak akkor hatódtam meg jobban, amikor a távozó Ír csoport egyik tagja öt fontot adott nekem borravalónak. Öt fontot ecsém! Papírpénzt! Egy Ír! Hát vannak még csodák, én mondom...


Augusztus 29.


Hónap vége lévén jött a csekkoló ember, hogy csekkolja a báros készleteimet és összevesse a bevétellel. Ezután az ellenőrzés utánmegtudtam Briantől, hogy eszeveszett király lettem, mert a bevételem augusztusban 4%-kal több volt, mint az elszámolható italok eladásából befolyt összeg. Ezt most nem kezdem el magyarázni, de a lényeg az, hogy ügyi vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy sorra vertem át a vendégeimet, csupán azt, hogy hatékony voltam.


Miközben mindezeket Brian megosztotta velem, sikerült elszólnia magát az utánam következő báros személyét illetően. Aki nem más lesz, mint Ferike. Aki már rég óta igyekszik pozicionálni magát a bárba, mert megtetszett neki az arany életem. Már egy csomó mindent betanult előre és hatalmas szerencséjére sorra mindenki lelépett akinek esélye lett volna a báros pozícióra. Egy szóval bejött neki az élet.


Augusztus 30.


Végre eljött a nap, amikor a régóta tervezett glasgowi kiruccanás összejött. Feri jött velem, úgyhogy volt szerencsém út közben gyorstalpaló tanfolyamot tartani neki a bárban végzendő különböző feladatokról. Még jegyzetelt is a srác. Nagyon komolyan készül a kihívásra.


Szóval Glasgow. Túl sok mesélni valóm nincs a dologról. Nagy bevásárlást tartottunk. Frissítettem egyet a ruhatáramon. Csak az a fránya citromsárga Nike cipő nem volt a méretemben, amibe úgy beleszerettem. Hiába, nem lehet minden tökéletes.


Amúgy majdnem sokkot kaptunk ettől a nagyvárosi feelingtől, ami Glasgowban várt minket. A hónapok óta tartó vidéki életforma után nagyon durva volt az a rengeteg autó meg emberke akikkel tele voltak az utcák. Majdnem sikerült is elüttetnünk magunkat egy emeletes busszal, akinek a vezetője még csak nem is lassított, amikor a hülye falusi gyerekek leléptek elé az útra...

Ferikéről köztudott, hogy rühelli a Beatles-t...

Augusztus 31.


Attiláék ideálisnak találták az időpontot arra, hogy behajtsák rajtam egy korábban tett meggondolatlan ígéretemet. Osztrigát etettek velem. Isteni volt. Még videó is készült az eseményről, de valamiért nem tudom azt ide feltölteni. De hogy ne legyen nagy a szomorúság, itt van néhány fénykép ismét.

Arcomon a rettegés.

Hogy megnyugodjak, a kezembe nyomtak egy rákot.

Összehaverkodtunk.

Pózolj osztrigával!

Hát nem ínycsiklandozó?... Nem.

Nem hányok. Nem hányok. Nem hányok.

Túl voltunk rajta.

Adrika nem volt olyan bátor mint én. Csak egy lazacos szendvicset tolt.

Lenka és Tomas egy tál rákkal.

Sabina meg Gurry csak a fagyit vállalta.

Miután megtettem, amit megkövetelt a haza, rohanhattam is vissza a szállodába dolgozni, ahol a sokkos élmények folytatódhattak. Egy alkesz öreglány ismét kiszúrt magának, és ő ezúttal annyira erőszakos volt, hogy a végén még táncolni is kénytelen voltam vele. Az egy dolog, hogy a néninek masszív borospince szaga volt. Beemeltem. Viszont amikor elkezdett hozzám simulni és belemarkolt a fenekembe, akkor muszáj volt menekülőre fognom. Nem volt egyszerű, de végül maradandó lelki sérülések nélkül megúsztam a dolgot...