Május 25-28. - Rose és Jack a fedélzeten

Május 25.


Új csoport. Sok Írrel. Faszom kivan életérzés. Hideg van és szar a kaja. Újra beüzemeltem a hősugit: inkább rúgjanak ki, de én meg nem fagyok.


(Ez elvileg egy vázlat volt a napi bejegyzésemhez, de így visszaolvasva nekem annyira megtetszett, hogy így hagytam)


Május 26.


Az a bizonyos "faszom kivan életérzés" ébredéskor ismét rámtört, amikor felmértem, hogy itt bizony még mindig tél van. Néha ilyenkor sikerül megnyugtatnom magam, hogy "talán majd holnap jobb lesz"... Fő a pozitív hozzáállás.


Ezt az életérzést egyébként a munka szokta feledtetni velem esténként. Most ez különösen így volt, mert Ír barátaim rendesen belelendültek az italozásba...


Ők is kezdenek megkedvelni egyébként. Egyik néni konkrétan le akart smárolni, mert azt gondolta, hogy akkor talán kiviszem neki az asztalához az italt. A csücsörítő szájacskája ijesztő mértékben közelítette meg az ajkaimat. Szerencsémre az utolsó pillanatban aztán mégis meggondolta magát. Valószínűleg észrevette a rémült tekintetemen, hogy érzelmeink nem kölcsönösek egymás iránt.


Amikor Briannek meséltem a dologról, megnyugtatott, hogy őt is meg akarják időnként csókolni. És annak idején azért szeretett a Ben Doranban dolgozni, mert ott a recepciónál van egy üvegfal, ami mögé el lehet bújni a csókos szájú asszonykák elől.


Meg ha már ott volt, megosztotta velem a jó hírt, hogy másnap megint szobákat kell takarítanom. Többek között Rose és Jack szobáját (tudjátok Kate Winslet és Leonardo Dicaprio a Titanicból). Korukat tekintve sem kizárt, hogy a Titanic utasai voltak. Még az átlagnál is jóval öregebbek... Felkészített Brian, hogy minimum gázmaszkra lesz szükségem, amikor belépek a szobájukba és közölte, hogy kell vinnem nekik szendvicseket ebédidőben, mert annyira öregek, hogy a szállodát el sem hagyják... Mondjuk akkor nem értem mért kell elutazni valahova ha csak ücsörögni akarnak, dehát ők tudják.


Május 27.


Rose és Jack szobája valóban büdös volt. Viszont megúsztam a takarítást, mert épp bent csücsültek és minden nagyon ólrájt volt nekik. Hálistennek. Mondjuk a fürdőszobájukkal amúgy sem kellett volna sokat vesződnöm, mert kaki-pisin kívül másra nem használták. Ebben a korban (ránézésre száz-száztíz évesek lehetnek) már valószínűleg nem érzik annyira szükségesnek a mosdást. Ellenben Rose-zal igen kellemesen elbeszélgettem (Jack-kel nem nagyon lehetett, mert a hallása nem volt tökéletes). Így például letisztáztuk, hogy nem vagyok román. Aztán délután a bárban ismét nekem szegezte a "román e vagy?" keresztkérdést, de még akkor sem voltam az... Mert lejöttek ám a bárba... Szegény Jack majdnem meg is halt. Legalábbis, amikor már tíz perce ült mozdulatlanul tátott szájjal a helyén, akkor komoly aggodalom kezdett rámtörni. Aztán amikor megmozdította a hüvelykujját nagy kő esett le a szívemről. Sőt nem sokkal később olyannyira aktivizálódott, hogy még a bárpulthoz is odarobogott észveszejtő tempóban (amíg odaért a három méterre lévő asztalától a pultig én harminckettő poharat töröltem szárazra) és rendelt egy italt. Azaz csak rendelt volna, ha el nem felejtette volna addig, hogy mit szeretne. Egy körülbelül tíz-tizenöt perces diskurzus és erős gondolkodás után kinyomoztuk, hogy valószínűleg egy Guinesst szeretett volna inni, amikor elhatározta, hogy megközelíti a pultot. Annyira erősen gondolkodott egyébként, hogy szegénykémnek még a nyál is kicsordult a szájából. De semmi baj, a pultról a nyálat feltörölgettem, a sört a bácsinak odaadtam, ő kifizette a visszajárót eltette, majd letett a pultra tíz fontot amit a sörével együtt ott is hagyott és üres kézzel elkezdett visszarobogni az asztalához... Amikor utánavittem a pulton felejtett holmijait őszinte meglepettséggel nyugtázta, hogy van egy söre meg tíz fontja. Hasonló meglepettség tükröződött az arcán, amikor búcsúzáskor megkérdezte, hogy "ez itt egy Highland Heritage hotel?" és a válasz egyértelmű igen volt a részemről.


Május 28.


Körülbelül egy hónap után ezen a napon végre láttam napsugarakat. Körülbelül tíz percig. Nagyon boldog tíz perc volt, higgyétek el...


Nem is tudom, hogy történt-e velem ennél izgalmasabb dolog a nap folyamán... Azt hiszem nem. Úgyhogy nem is koptatom tovább a billentyűzetet. Ennyi volt a mai mese.

Május 21-24. - Égszakadás, földindulás: A Világ végének a kezdete

Jelentem, az előző bejegyzésem után kutatásokat végeztem és megtudtam, hogy a narancslé plusz kóla kombináció egy létező koktél. Hivatalos neve Muddy Water. Ami nagyon találó elnevezés, mivel a "muddy" szó olyasmiket jelent, mint "sáros", "zavaros" vagy "iszapos" és az ital is pont úgy néz ki, mint a sáros, zavaros és iszapos víz.


Apa azt mondta, hogy majd, amikor jönnek meglátogatni, keverjek nekik frankó koktélokat. Hát most már elmondhatom, hogy isteni Muddy Water koktélt tudok készíteni.


Május 21. (folyt.)


Ahogy említettem korábban, a délutáni program egy jó kis tollaslabdázás volt. Jó móka volt. Andrew féle szabályokkal még meccseket is toltunk. Ezek a szabályok arról szólnak, hogy az egyetlen szabály az, hogy ha a háló feléd eső oldalán esik le a labda, akkor a másik kap pontot. A pályát határoló vonalakkal így nem kellett foglalkozni és azzal sem, ha a labda a nekiment a falnak: annyi volt a lényeg, hogy el tudd ütni a lepattanót... Meg kell, hogy mondjam, elég jó voltam ebben a játékban. Igazából az üsd el/rúgd el/hajítsd el gondolkodás nélkül típusú játékok általában jól szoktak menni. Nem tudom mért van ez...


Este lazás bározás. Még mindig nem szakadok bele a munkába hetven vendég mellett. De legalább van időm a nagyipari jópofáskodásra, így például elértem már azt, hogy a vendégek egy része a nevemen szólít és egyre többször hangzik el a szájukból a számomra igen kedves "keep the change" ("tartsd meg az aprót, te mocskos állat") szókapcsolat.


Volt egy tíz perc amikor igen jól szórakoztam. Az egyik úriember olyan táncot lejtett az asszonykájával, hogy öröm volt nézni. Teli talppal topogott a táncparketten, rángatta a nőt, mint egy rongybabát és egész testét átadta a zenének, kábé úgy ahogy egy orangután tenné, ha párosodni akarna. Még szerencse, hogy a földszinten van a bár, mert ha az emeleten lettünk volna, tuti, hogy leszakadt volna alattunk a födém... Én éreztem magam kínosan helyette. De valószínűleg róla már lehullott minden erkölcsi lánc...


Május 22.


Egy nap szabadság. Ennek örömére voltunk a városban bóklászni és összefutottunk Pali barátunkkal, aki elvitt Ferikét meg engem egy hangulatos kis kocsmába. Egy olyan helyről van szó, ami a városon kívül van a hegyecskék között, így gyakorlatilag csak autóval megközelíthető (ami egy kocsma esetében rendkívül szerencsés tud lenni). A hely maga egyébként egy ólból lett átalakítva pub-bá, innen a neve is: Barn. Ráadásul vasárnaponként mindig összegyűlik egy kis zenésztársaság és kellemes hangulatot teremtenek a muzsikájukkal.


Miután egyikünk sem volt piálós hangulatban, úgy döntöttem, hogy ideális pillanat ez arra, hogy végre én is igyak egy Shandy-t, amit a bárban a nő nemű vendégeim előszeretettel fogyasztanak. A Shandy egyébként nem más mint egy fél pohár Lemonade (Sprite) felöntve fél pohár sörrel. Nesztek, még egy koktél... Amúgy semmi extra. Kábé, mint a Radler. Bár szerintem nekem itt romlott cuccot adtak. Nagyon fura mellékíze volt.

Balomon Pali a magyar pajti.

A zenészek zenélnek.

A pajta.

Itt épp szomorúan veszem tudomásul, hogy a játszóteret csak 12 éven aluliak használhatják.

Vacsorára érkeztünk vissza a szállodába, ahol már várt engem a legújabb company letter-m. Csodák csodájára a nevem helyesen szerepelt rajta. Tudtam én, hogy tudnak ezek, ha nagyon akarnak. Így végre újra nekifuthatok egy bankszámlanyitási procedúrának. Halleluja!


Május 23.


Reggel még csak szomorúan nyugtáztam, hogy az idő még mindig pocsék. Napot egy hónapja nem láttam, esőt viszont annál többet. Viszont ami a későbbiekben történt, arra még én sem számítottam...


Először csak azt észleltem, hogy odakint a zuhogó eső mellett egyre erősebben kezd fújni a szél. Majd először elbúcsúzhattam az internettől, nem sokkal később pedig az áramtól úgy ám blokk. Különösen kellemetlen volt, hogy ez pont akkor következett meg amikor épp be akartam kapcsolni a fűtőtest, mert hüvi kezdett lenni a szobámban.


Délután ötkor, amikor átmásztam a szállodába, hogy megkezdjem a munkám, még nem tért vissza az áram. Számi halál nyugodtan kávézgatott, és várta, hogy történjen valami, mert ha nincs áram, vacsora sincs. Én eközben a bárban sötétbe burkolózva nekikezdtem a kassza leszámolásának. Mire végeztem visszatért az áram. Egy problémával kevesebb.


Némi aggodalomra adott okot, hogy a szálloda előtt álló két zászlóból az egyiket körülbelül negyvenöt fokban az épület felé döntötte a továbbra is serényen fújó szél. A szálloda előtt egyébként Nagy-Britannia és Skócia zászlaja található meg. Természetesen a skóciai zászló volt az, ami a viszontagságok ellenére stabilan állt, mint a cövek és Nagy-Britannia zászlaja volt, amelyik dőlt. Ez talán egy jel, hogy Skóciának valóban függetlenednie kell, mert amint látszik Nagy-Britannia hanyatlik.


Eközben Guryvel felmértük, hogy a lounge ablakai feltehetően nem az ilyen időjárásra lettek optimalizálva. Ezt a megállapítást arra alapoztuk, hogy normál esetben nem szoktak az ablakkeretek mentén vízzel kevert lepattogzott festékdarabok becsordogálni az ottani fotelekbe. Meg az sem rémlett nekünk, hogy eddig lett volna egy másfél méter hosszú repedés a hatalmas üvegtáblák egyikén. Sajnos nem volt túl sok időnk elmélkedni ezeken a dolgokon, mert Guryt viszonylag sűrűn kezdték telefonon hívogatni a recepción. Olyan apróságokkal, minthogy Dalmallyban holnap reggelig biztos nem lesz áram, meg hogy a busz a szállodánk vendégeivel elakadt valahol, mert az útra dőlt fák miatt nem nagyon lehet közlekedni, meg, hogy a táncoslányok (akiket Scottish Night révén vártunk) is elakadtak valahol, meg ilyesmik...


Brian is egy kicsit késve érkezett, ráadásul az utak használhatatlansága miatt gyalog kellett jönnie. Skótszoknyában. Zuhogó esőben. Szélviharban... Nem festett túl jól, na. De ez őt nem tántorította el a munkája végzésétől. Fogta hát a kárpíttisztító masinát, hogy a főbejáratnál lévő padlószőnyeget (ahova az ajtó résein beömlött a víz) felszárítsa... Hatalmas füst. Kárpíttisztító kampó... A legjobbkor adta meg magát. De sebaj, a problémát másképp is meg lehetett oldani: Brian kiadta nekem a feladatot, hogy terítsek le törölközőket és topogjak rajtuk, hogy felszívják a nedvességet a szőnyegből. Kilenc-tíz törölköző elhasználása után egész látványos eredményt értem el.


Eközben megjött a hír, hogy a buszunk a körülbelül egy kilométerre lévő tesco parkolójában dekkol, mert az útra bedőlt egy lámpaoszlop és nem tudnak továbbjönni. Páran azonban megunták a buszban ücsörgést, úgyhogy gyalog nekivágtak az útnak. Így szépen lassan elkezdtek megérkezni a bevállalós ronggyá ázott vendégek.


Addigra az étterem üvegablakai is kezdtek egyre nehezebben megbirkózni az időjárás viszontagságaival.
-Brian esik az eső!
-Na ne mondd!
-De az étteremben...
-Mi???


Végül ebből komolyabb probléma nem lett. Habár az egyik szépen megterített asztal kissé nedves meg piszkos lett, dehát több is veszett Mohácsnál...


Egy óra csúszással a busz is befutott, így nyolckor (a szokásos hét helyett) elkezdődhetett a Scottish Night kivételesen nem a bárban, hanem az étteremben. Ja, mert egyébként közben valahogy a táncoslányok is megkerültek.


Szóval duda, tánci megvolt. Kezdődhetett a vacsora. Haggis-t felszolgáltuk, majd tányérokat begyűjtöttük és nekikezdtünk a leveseknek... És mikor egy vendég kérdően nézett ránk, hogy mért nem pástétomot kap, akkor realizáltuk, hogy rossz menükártyák kerültek az asztalokra. Kivétel nélkül az összesre... Mint, kiderült a bakit Attila vétette, így ezzel ismételten bekerült a legendák közé (mondjuk abban egyetértettem vele, hogy ez kismiska a korábbi úszómedencébe pottyanásához képest, de akkor is). Brian akkor érkezett, amikor zavart mosollyal mindenki a menükártyákat cserélgette az étteremben a vacsora közepén. Egy kicsit morcos lett, de szerencsére a vendégek jól vették a lapot és igen kellemeset szórakoztak az eseményeken.


Ezután még Agneskának is sikerült egy kisebb zavart okoznia a mátrixban, amikor is elkezdte az összes levesestányért begyűjteni az asztalokról. Ezzel csak az volt a probléma, hogy ilyenkor normális esetben mindegyikőnk egyszerre csak egy asztalról szedi le a tányérokat, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy az az asztal vár a főételre. Így viszont fogalmunk sem volt, hogy ki melyik asztalhoz viszi épp ki a kaját, és melyik az ahova senki nem visz semmit... Végül ügyes összjátékkal ezt a problémát mindenféle feltűnés nélkül sikerült orvosolnunk. Így Agneska ezzel az akciójával nem kerülhetett be a legendák közé. De igazából nem is kell neki, mert ő már egyszer összetört egy rekesznyi poharat, ami már réges rég legendává tette.


Egyébként míg mi keményen dolgoztunk, Feri kiment játszani a szabadba (kapott egy délutáni kimenőt) a jó időre való tekintettel. Ennek a kis játszadozásnak itt van az eredménye:

Ez az utacska, amin általában közlekedni szoktunk... Mintha most lenne rajta egy aprócska akadály.

Fácska bemászott az útra.

Andy (a Highland Heritage vezérigazgatója) útban a boltba fogkeféért. Rádöbbent, hogy  nem tud hazamenni, úgyhogy  berendezkedett éjszakára.

A busz végre megérkezett. A zászló még éppen nem dőlt rá.

A hajók se mentek sehova.

De a sirályok nyugodtan sirálykodtak tovább.

A nap eseményei után a bár már nem okozott különösebb meglepetést. Újdonság csak annyi volt, hogy találkozhattam egy új haknibetyárral, Colinnal, aki egyébként az egyetlen valamirevaló előadó, Billy bátyja... Meg kellett állapítanom, hogy sajnos nyomába sem ér az öccsének. És nem csak azért, mert ő harmonikán játszik és nem gitáron, hanem azért is, mert ő nem énekelt egyáltalán és poénokat is csak elvétve nyomatott és azok sem ütöttek annyira, mint Billyéi. Hát ez van. Az átlag Highland Heritage színvonalat így is hozta, ami az én szememben ugyan nem nagy dicsőség, de a vendégek látszólag elégedettek voltak vele.


Május 24.


Az időjárás jobbra fordult. Már ami a szelet illeti. A hőmérséklet kellemes télikabátos volt. Még szerencse, hogy télikabátot nem hoztam magammal, mondván "úgy is jó idő lesz". Legalább esőkabátom van. Mondjuk beázik...


Viszont muszáj volt kimennem a hidegbe, mert végre eljött az ideje, hogy legyen bankszámlám. És lett is... Most kicsit szegénynek érzem magam, mert az eddig keresett pénzem nagy részét lekötöttem, úgyhogy a felhasználható vagyonom, most nem túl nagy. Nem mintha túl sokat költekeznék...


Este Bingo night, és mellesleg a turnus utolsó napja... Ma különösen kötözködősek voltak a vendégek, amikor a kvízt felolvastam, de végül igen kellemes borravalókkal adták tudtomra, hogy azért nem volt olyan vészes a dolog. Sőt a vendég, aki hat hete is itt volt, báros pályafutásom kezdetekor, nagyon meg is dicsért, hogy mennyit fejlődtem és szerinte akkor még biztos nem tudtam volna megcsinálni ezt a műsort... Mondjuk egy kis igazság lehet benne. 

Május 16-21. - Moslékhegyek, hova legyek

Május 16.

Azon kívül, hogy este a fenekem felmagasztalása tovább folytatódott nem sok érdekességről tudok beszámolni. Továbbra is nagy volt a pörgés. Ez nekem izgalmas volt, de nem hiszem, hogy ezt az izgalmat vissza tudnám adni írásban. Fasza volt, ez a lényeg.

Május 17.

Eljött a pillanat, hogy végre megnyissam az itteni bankszámlámat. Így fél év után jó ötletnek tűnt… Körülbelül egy hónap alatt sikerült kiharcolnom, hogy kapjak Dalmallyból egy company letter-nek nevezett papírt, ami igazolja, hogy a Highland Heritage alkalmazottja vagyok. Igen, körülbelül egy hónapot vártam arra, hogy megkapjak egy papírt, amely igazolja, hogy MATE BOLDIZSER jó munkás ember. BOLDIZSER… Gondoltam ebből az apró kis hibából nem lesz probléma. De volt. Kértem egy időpontot a bankba, amikor besétáltam hozzájuk, majd megtudtam, hogy így bizony nem nyitnak nekem számlát. A névnek egyeznie kell azzal, ami a személyimen van. Hiába mondtam, hogy „de hát az csak egy betű”, meg h „léccilécci”, semmi sem hatott… Nem voltam nagyon ideges. Pláne akkor nem amikor felidéztem magamban a pillanatot, amikor Ruth-nak direkt kétméteres nyomtatott betűkkel írtam le a nevem, hogy semmiképp ne vétsenek benne hibát. Nem, tényleg nem voltam ideges. Akkor sem, amikor végig gondoltam, hogy most újabb hetekig várhatok egy új company letter-re mert itt mindenki mindig mindent elfelejt. Sőt kifejezetten boldog voltam. Mire hazamegyek biztosan lesz skóciai bankszámlám. Az a lényeg, nem?

Este búcsút intettem a popószerető népeknek, és ezzel véget ért egy igen élvezetes hét. Ami pörgős volt és izgalmas. Amit emiatt imádtam. Ehelyett következik egy egy hetes turnus, hetvenvalahány vendéggel ami feltehetőleg halálos unalmat fog eredményezni… Egyszer fenn, egyszer lenn. Ilyen a szeláví.

Egyébként képzeljétek, az egyik vendéget be kellett vinni a korházba. Állítólag szívrohama is volt. Bár erről kiderült, hogy csak pletyka. De sebaj, így érdekesebb. Néha ilyenek is történnek nálunk…

Május 18.

Eltelt a második hónap is haza látogatásom óta. Csak úgy röpül az idő. Bár reggel úgy éreztem, hogy rögtön csomagolok és zúzok haza. Milyen dolog már arra ébredni május közepén, hogy szinte a leheleted látszik a szobában, olyan hideg van. Kint meg esik az eső. Sírni lett volna kedvem. Legalább hetente egy nap nyár legyen basszus! Mondjuk Brian megmondta, hogy megvolt már idén itt a nyár. Tudjátok, amikor hajókázni mentünk, akkor sütött a nap és elég volt egy pulcsi. Állítólag az volt a nyár. Ha ez komoly, akkor olyan hisztit vágok le, amilyet még nem látott az emberiség.

Este megjött az új csoport hetven vendéggel, hogy a pörgés után ismét átvehesse a dögunalom a főszerepet. De legalább találkoztam egy régi ismerőssel. Visszatért egy fickó, aki akkor volt itt vendég, amikor kezdtem a báros pályafutásomat. Látta az első napomat a bárban. Fogta is a fejét sokszor. Remélem értékelni fogja a fejlődésemet. Úgy értem anyagilag.

Május 19.

Csak annyit mondok narancslé kólával. Ez volt a nap csúcspontja. Ugye, ahogy említettem túl nagy izgalmak nem történnek a félig üres szállodában, de azért erről muszáj beszámolnom. A fószer este, ahogy előző este is, a vacsorához a következő koktélt issza.: egy korsó félig narancslével, félig kólával feltöltve. Minden alkalommal, amikor elkészítem ezt, a végeredményben szürkésbarna mosléknak látszó italt, fordul egyet a gyomrom a tengelye körül. De elhatároztam, hogy ki kell próbálnom, mert emberünk esküszik rá, hogy isteni íze van. Bár ahogy elnézem a csávó minden porcikájából áradó igénytelenséget, felteszem, hogy az ízlésünk nem egyezik túlságosan. De sosem lehet tudni. Különben is, még mindig vonzóbb ez az ital, mint a Nyomozó című filmben látott kólába facsart paradicsom…

Május 20.

Ismét Alex jött Briant helyettesíteni. Én meg ennek örömére takaríthattam szobákat. Különböző okok miatt nem volt elég ember, úgyhogy Attila szobáit megkaptam egy délelőttre. Nem mondom, hogy nagyon hiányzott a klotyó suvickolás, de egy napot ki lehetett bírni. A túlórapénz meg amúgy is mindig jól jön. És csak kicsit voltak kakisak a fürdőszobák. Szóval no para.

Délután Attila, Feri és Bea bevetették magukat a konyhába, mert megelégelték azt, hogy akkor sem kapunk már emberi kaját, ha egyszerre két séf dolgozik a konyhán. Sőt akkor járunk csak igazán rosszul, mert Jonel meg Számi ilyenkor azon versenyeznek, hogy melyikük tud látványosabban szarni a munkába és körülbelül tíz percenként tartanak egy-egy cigiszünetet, a mi szemünket meg kiszúrják, holmi „Chicken Pie”-jal (ne akard megtudni az micsoda), vagy valami hasonló hányadékkal. Szóval ebből van már sokunknak nagyon elege, így Attiláék a délutánt pörkölt készítéssel töltötték. Még nokedlit is gyártottak hozzá. Én már nem is tudom, hogy csak amiatt ízlett-e elmondhatatlanul a végeredmény, mert idestova két hónapja csak szemetet etetnek velem, vagy tényleg isteni finom volt, de a lényeget tekintve ez nem is olyan fontos. Mert a lényeg az, hogy baromi jól esett. Arról nem is beszélve, hogy amikor a rendes vacsora időben elénk cseszték a „kesh”-nek (vagy kish vagy valami ilyesmi) nevezett tojásos hulladékot jóféle sültkrumplival, akkor senki hozzá sem nyúlt. Talán ennek volt egy hangyányi jelzés értéke a séfek felé, hogy kapjanak már a fejükhöz.

Este nem bírtam magammal. Amikor megint kiszolgáltam a drága vendégemet a szokásos narancslékólájával, úgy döntöttem, hogy eljött a pillanat, hogy én magam is leteszteljem az italt. A színe alapból undort váltott ki belőlem, de nem olyan fából faragtak, hogy emiatt feladjam a projektet. A szagát tekintve jól el lehetett különíteni a narancslé és a kóla illatanyagait, szóval különösebb hányingerre nem adott okot ez a vizsgálati fázis. Az íze pedig… Hát nem mondom, hogy nem lehet meginni, de azt sem, hogy érdemes. A kóla narancslé kombináció olyan ízorgiát ugyanis nem eredményez, ami miatt hajlandó lennék eltekinteni az ital undorító kinézetétől. Egy édes, enyhén szénsavas gájl. Igya az, akinek jól esik…

Május 21.

Ruth reggel ismét leíratta velem a nevemet csupa nagybetűvel a company letterhez. Ha jól számolom ez volt a negyedik alkalom, amikor ezt megtettem. Talán ezután az irodában is sikerül majd leírniuk a fejeseknek helyesen a nevem?... Én bízom bennük, hogy képesek rá. Senki nem mondhatja, hogy nem hagytam nekik elég időt a gyakorlásra.

Itt tartunk most. Épp készülök tollasozni a sportközpontba a srácokkal. Az eső még mindig zuhog rendíthetetlenül, de hát ez van. Meg kell szokni…

Május 8-12. - Fedezd fel Obant!

Május 8.


Már a teljes kétségbeesés szélén álltam. Huszonhat üveg vörösborom maradt. A vendégek esténként tizenöt-húsz üveggel vásároltak. Új árura csak napokkal később számíthattam. Kilátástalannak tűnt a helyzet. Aztán jött Brian. Birtokában a tudás, amivel egy csapásra megoldja az égető problémát. A kulcsszó nem más: Dalmally!

Magyarul: az összes vörösbort áthozatta a jelenleg zárva tartó Dalmally Hotelből, hogy a váratlanul felmerülő vendég igényeket ki tudjuk elégíteni. Pedig már tényleg forró volt a talaj a talpam alatt...

Amúgy megint szereztem új pajtásokat. Egy párocskát. Minden nap meghívtak egy italra (természetesen mindig csak kólát kértem) és kedvesen elbeszélgettek velem. Viszont ezen a napon igen nehéz helyzetbe hozott az egyikük. Megkérdezte mit innék. Aztán mielőtt megszólalhattam volna még hozzátette "Ne mondd, hogy kólát!". Aztán mondtam, hogy dehát én nagyon szeretem a kólát. Végül megbeszéltük, hogy szoktam én néha napján alkoholos italt is fogyasztani, csak hát most dolgozom meg blablabla, úgyhogy abban maradtunk, hogy esetleg később vesz nekem valami rendes italt. Végül ital nem lett a dologból, ellenben odajött a páros pasi tagja, kezében egy fényképezőgéppel, majd felszólított, hogy legyek szíves mosolyogni ahogy szoktam, majd megörökített az utókor számára. A kérdésre, hogy mért van szükségük a fényképre, nem kaptam adekvát választ. Mindenesetre megható, hogy engem visznek haza magukkal emlékbe...

Május 9.

Szabadnapos voltam és mivel Attilának sem kellett délután dolgoznia, elhatároztuk, hogy végre megvalósítjuk régóta dédelgetett álmunkat és végigjárjuk Oban összes kocsmáját. Bár ezt csak félve merem leírni, miután az előző bejegyzésem után többen aggodalmuknak adtak hangot, mivel úgy érezték, hogy túl sokat fordulok meg a Markie-ban. Ezúton szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem lettem alkoholista, figyelek a mértékre és bár az elmúlt héten valóban sokszor voltam a közeli kocsmában, ennek első sorban az volt az oka, hogy társadalmi életet éljek és fejlesszem az angol tudásomat... Meg amúgy is, ahogy a költő mondja "csak akkor bulizok ha úgy van és általában úgy van".

Na ennyit a magyarázkodásról. Szóval régóta dédelgetett álom. Kocsmatúra.

Mindegyik ivóban egy pohár (azaz fél pint) sört ittunk, majd később egy kis gyorsítóval rásegítettünk a dologra, mert a sör magában nagyon álmosít...


Íme az obani kocsmafelhozatal:


1. Markie Dans

2. Coaster's

3. The Cellar Bar

4. Harbour Inn

5. Aulay's Bar

6. McCaig's

Nem látszik ugyan, de elég meredek arcok voltak ezek.

7. Lochavullin

8. The Lorne

Vénusz befigyel.

9. The Woodside

10. The Tartan Tavern

11. O'Donell's Irish Pub

11+1. Markie's ismét

Random skót lány. Ő szép. Ez Skócia.

Természetesen a végén ítéletet is hoztunk és megállapítottuk, hogy a Lorne a legpipecebb hely mind közül. A fedett kerthelyiségével, az autentikus kör alakú bárpultjával, a sörválasztékkal igazán frankó kis kocsma. Átszokni valószínűleg azért nem fogunk ide, mert a Markie jóval közelebb van, de lehet, hogy ezentúl gyakrabban fordulunk meg benne.

Árak szempontjából (már ha az általunk fogyasztott kommersz söröket vesszük alapul), nem tapasztaltunk kiugró különbségeket. Nagyjából mindenütt másfél font (450 forint) egy pohár Foster's vagy egy Tennents. Tehát egy korsó ennek a duplája.

Amúgy bármelyiket ajánlom. Itt a legputtóbb ivóhelyek sem közelítik meg egy rosszabb környéken lévő pesti késdobáló hangulatát.


Május 10.


Napközben semmi extra. Este Bingo night... Ecsém, híres ember lettem. Nézd csak!

Az egyetlen szépséghiba a dologban, a másik név az enyém mellett. Brian szabadnapos volt ezért Ruth-szal kellett csinálnom a mókát. Életemben először és nagyon remélem, hogy utoljára...

Szépen mindent előkészítettem mire Ruth megérkezett, ennek ellenére mégis sikerült belém kötnie. "Hol van a mikrofon meg a hangrendszer?!". Mert amúgy van nekünk az is. De legutóbb Briannel nem használtuk, mert teljesen felesleges. Mindenesetre Ruth előszedette velem a böhöm nagy hangfalakat meg erősítőt meg a franc tudja, hogy még mit. Majd mikor belekezdett a bingozásba, realizálta, hogy senki nem ért egy büdös szót abból amit a recsegős mikrofonba karattyol, úgyhogy körülbelül kettő percig volt használatban az irtó fontos rendszer. Mondjuk az igaz, hogy Ruth hangszálai nem is nagyon bírták a kiképzést. Szurkoltam is nagyon, hogy teljesen elmenjen a hangja, hogy végre egy kis nyugalmam legyen, de amikor épp kezdett volna jó lenni, megkért engem, hogy én húzzam a következő számsort, így tudta pihentetni a kis satnya hangszálait.

Majd kezdődhetett a kvíz. Ruth ahogy kellett lelépett a fene tudja hova, de azért beküldte Guryt a pultba, hogy addig mosogasson poharakat amíg én tolom a műsort. Ez még rendben is lett volna, ha közben nem jön egy-két vendég, hogy inni szeretne. És hát Gury nem tudta őket kiszolgálni, mert sem az árakat nem tudta, sem a kassza működését. Egy ideig türelmesen vártunk, hogy majd megjelenik Rutikánk, de aztán hamar rájöttünk, hogy esélytelen. Így hát az lett a dolog vége, hogy egyszerre csináltam a kvízt és szolgáltam ki a vendégeket. Azaz ha vendég jött Gury kezébe nyomtam a kvízt, hogy "Nesze, olvasd te a következő kérdést!", addig meg én csapoltam a sört. Mondjuk a vendégek jót szórakoztak a dolgon, de akkor is elmehet Ruth a sunyiba. Legközelebb akkor jelent meg, amikor lement a program, de akkor is csak azért, hogy közölje, hogy lelép. Otthagyott hangfalastul mindenestül Guryvel, akinek elvileg csak kilencig vagy tízig kell dolgoznia. De Ruth azt találta ki, hogy tanítsam meg, hogy kell zárni a szállodát... Az igazi pofátlanság csupán az a dologban, hogy a Bingo bevétel fele így is Ruth-t illette, hogy szinte semmit sem csinált, szerencsétlen Gurynek meg öt fonttal szúrta ki a szemét. Mondjuk én ugyanolyan jól jöttem ki anyagilag a dologból, mint Ruth, úgyhogy egy szavam sem lehet... De azért mégis...

Május 11.

Obani kulturális kalandozásaink következő állomásához érkeztünk. Oban Whisky Distillery, azaz a helyi whiskygyár. Magammal vittem a fényképezőgépemet, de ahogy sejtettem, a gyár területén tilos volt használnom. Azért pár kép így is készült a gyár előtt, amiket lejjebb megtekinthettek. Amúgy igazán izgalmas program volt, ahol bemutatták nekünk a whisky gyártás teljes folyamatát lépésről-lépésre és még kóstolót is kaptunk. Mondjuk a hatvan fok körüli "spirit"-nek nevezett áttetsző lé (még hiányzott neki három év a tizennégy éves érlelési folyamatból) elég kemény cucc volt. Kábé mint egy durvább magyar pálinka whisky ízesítéssel.

Bea szomorúan néz utánunk. Neki maradnia kellett mert ő volt beosztva recepcióra.

A whiskygyáras móka után egy jó hangulatú Scottish Night várt ránk, ami több okból is megmelengette a kis szívemet. Először is szokás szerint el kellett mondanom a "Pay silence for the Haggis!" mondatomat, azonban ez szinte lehetetlen volt, mert az előző napi kvízbulim után amikor kiálltam a vendégek elé a táncparkettre, már a puszta jelenlétemtől tapsban és ujjongásban törtek ki. Ez egyszer valóban szükség volt csendet kérni a Haggishoz.

A második örömforrásom anyagi jellegű volt. Egy néni lehajolt a pultnál, felemelt a földről egy tíz fontost és közölte, hogy ezt valaki elejtette, majd a kezembe nyomta... Mondtam jól van "majd ha jelentkeznek érte, visszaadom a gazdájának!". Ó persze...

Május 12.

Megint Ruth. A héten harmadszor. Én nem tudom mi folyik itt, de ez már tényleg hihetetlen...