Július 27-31. - Kislány vigyázz!

Július 27.


Érkezett hozzánk beeső vendégként egy idős öreg párocska. Egy éjszakára. A Scottish Night közepébe bele. Angolul az öregúr egy minimális szinten kommunikált, ami azt jelenti, hogy a yes/no szintet csont nélkül megütötte. Ezzel nem is lett volna baj. Viszont Brian, ahogy ezelőtt már oly sokszor, úgy érezte, hogy annyira vicces lenne belőlem hülyét csinálni a maga szórakoztatására. Odahívott hát magához és megkérdezte, hogy beszélek-e olaszul. Mondtam nem. -Mindegy, nem baj, azért csak menj oda hozzájuk és magyarázd el nekik, hogy mi az a Haggis! Főnök úr parancsát teljesíteni kell, így hát odamentem az öregekhez, hogy nemzetköziül elmagyarázzam nekik a frankót... Brian terve tökéletes sikert aratott, mert pont akkor érkezett a helyszínre, amikor az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:
-Animal? What animal? Beee-beeeee?
-Yes sir, beeeee-beeeee!


Annyi baj legyen. Megint szereztem Briannek pár boldog pillanatot...


Július 28.


A turnus utolsó napja. A korábban emlegetett ifjú lányok úgy döntöttek, hogy búcsúzóul nagy dózisban osztoznak a társaságommal, így gyakorlatilag egész este a pultot támasztották és szóval tartották a menő pultosfiút, aki ezt cseppet sem bánta. Mint kiderült, tizenhét évesek voltak mindketten, úgyhogy különösen élvezhették, hogy egy olyan nagyfiú, mint én, jópofizik velük. Fel is vették a legrövidebb miniszoknyácskájukat meg a legkivágottabb felsőcskéjüket, hogy igazán felkeltsék a férfi szemlélő érdeklődését... Az a perverz vigyor megért volna egy misét, amivel Brian nézett rám, amikor bejött elköszönni. Ekkorra már csak a két kiscsaj volt a bárban, a többi vendég lelépett, hogy pihenjenek egy kicsit a másnapi korai indulás előtt... Megbeszéltem hát a lányokkal, hogy maradhatnak ameddig jól esik, itt most már úgyis én vagyok a góré, lehet tolni a mulatságot. Ebben a pillanatban kezdtem el először átérezni annak a hatalomnak a súlyát, amit Brian és a Highland Heritage adott a kezembe. Ez az érzés még fokozódott, amikor a lánykák felvetették, hogy csobbanni kéne az uszodában és mért is ne tehettük volna, ha már egyszer én vagyok a főnök...


Egyszóval vidám este elé néztünk, de aztán sajnos szomorú véget ért a történet. Kimentem ugyanis kihajítani a szemetet és mikor visszaértem, egy üzenetet találtam a pulton, hogy felmentek a lányok a szobájukba a fürdőrucikért. Ez persze még nem volt szomorú. Viszont az már igen, hogy fancsali képpel tértek vissza, hogy sajnos el kell menniük a szobájukba, mert apuci takarodót fújt. Ráadásul arra sincs esély, hogy apuci elalvása után visszatérjenek, mert nagyon morcos, úgyhogy még az is lehet, hogy egész éjjel csekkolgatni fogja a szobájukat, hogy ott vannak-e... Hát nem tudom, lehet hogy ha nekem is lenne egy hasonló korú kislányom én is félteném magamtól. Ez van. Érzékeny búcsút vettünk egymástól és ezzel véget is ért az első (és feltételezem az utolsó) "bárosként csajozok a Highland Heritage-nél" élmény. Vissza a valóságba: a járókeretek és a tolószékek végtelen mezejére.


Július 29.


Megszabadultunk az Írektől meg a fiatal lányoktól és jöhetett a következő merítés angol nyugdíjas. Meglepő módon azonban megint közéjük keveredett egy kakukktojás párocska. A nő középkorú volt (kicsit fiatalabb az átlagnál) a pasija pedig egy harmincas csokibarna fickó, aki erősen törte az angolt és messziről bűzlött a marihuánától... Ezt az illatot sem éreztem még ezen a vidéken. Kíváncsian várom, hogy fognak-e alkotni valami maradandót, vagy csak csendben elpöfékelgetnek szabadidejükben és időnként bárgyú mosollyal az arcukon benéznek a bárba egy-két sörre, amikor már nagyon kiszárad a szájacskájuk.


Július 30-31.


Délután kicsit emelgettük a súlyokat Andrewal, mire Matej (aki ugyebár alattam lakik) felháborodva rontott be a szobámba, hogy neki elege van már abból, hogy mi itt dobáljuk a súlyokat és ő nem tud pihenni. Különösebben nem foglalkoztunk vele. Délután három volt. Ilyenkor hagy csináljunk azt, amit akarunk... Viszont ezt a napot követő éjszakán furcsa dolog történt. Azóta nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy Matej valóban elkezdte valami nagy kemény tárggyal püfölni alattam a padlót, úgy hogy az egész ház beleremegett. Az biztos, hogy felébredtem és sokáig gondolkodtam az eset valóságosságán, de nem jutottam dűlőre magammal. Egyértelmű, hogy kis barátunknak komoly problémái vannak, meg az is, hogy másnap délelőtt darabolós rockzenét hallgatott teljes hangerőn nyilvánvalóan azért, hogy engem idegesítsen, de azért nem tudom. Felkelni csak azért hajnali ötkor, hogy elkezdje kalapálni a plafont? Tényleg ennyire beteg lenne?


Mindenesetre a helyében nem kezdenék bele egy olyan játékba, amiben biztos kudarcra van ítélve. Ő egész nap dolgozik, amikor én vígan szunyókálhatok. Így ha kettőnk közül valaki biztosan mindig kialussza magát, az én vagyok. Arról meg lehet, hogy nem ártana felvilágosítani, hogy aludtam én már el házibuliban két méter átmérőjű dübörgő hangfal mellett is, amikor fáradt voltam, úgyhogy egy kis dobolással meg zenehallgatással nem tud engem kikészíteni. Dehát próbálkozni lehet. Legfeljebb lesz pár jó sztorim.

Július 16-27. - Mizu

Hát igen. Megint eltűntem. Szégyellem is magam serényen. De mit szépítsek? Ellustultam egy csöppet. Pedig történt egypár világraszóló esemény az elmúlt másfél hétben is. Lássunk egy gyors összefoglalót!


Történt például, hogy a vezetőség döntése értelmében a menedzserek egy hét szabadságot kaptak. Valószínűleg ez volt a Highland Heritage történelmében az első ilyen eset. Legalábbis Brian mérhetetlen parája erre enged következtetni. Gurrytől megtudtam, hogy a főnök úr teljesen kétségbe volt esve, hogy mi lesz a szállodával nélküle, amíg Mallorcán sütteti a hasát. Felhatalmazást kaptunk, hogy bármikor felhívhatjuk, ha gond van. Hiába mondta neki Gury, hogy ne izguljon, a kutya sem fogja őt hívogatni nyaralás közben... Úgy is lett.


Helyette jött Ruth. Készültem rá, hogy majd valami eszeveszett fikázós bejegyzés születik teljes állású menedzseri ténykedései után, de mindannyiunk meglepetésére erre most nem adott okot. Elhatározta, hogy amíg ő van itt, minden klappolni fog. Csodálatos módon még arra is rájött, hogy ehhez viszont nagy szüksége van ránk, a staffra. Így nem tehetett mást, kedves volt és segítőkész. Ki gondolta volna, hogy ezt a két jelzőt fogom valaha is használni rá? Én biztos nem...


Végülis minden klappolt valóban. Hála annak, hogy mindannyian, mint egy felügyelő szerv, folyamatosan terelgettük a megfelelő irányba. Kedvenc pillanataim voltak azok, amikor felmerült egy probléma, amit jelentettem a főnökasszonynak, majd gyorsan közöltem vele a legésszerűbb megoldási lehetőséget. Ezután rendszer lefagy. Gondol, gondol, gondol... Majd elismételte az általam felvázolt megoldást, hogy szerinte azt kéne csinálni. Bölcs döntés.


Szerencsére azon sem háborodott fel, hogy rendszeresen elhangoztak a szánkból "ne felejtsd..." kezdetű mondatok, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket amúgy biztosan elfelejtett volna. Ezek közül a kedvencem, hogy minden este úgy búcsúztam tőle amikor már indulásra készen jött elköszönni, hogy "ne felejtsd átírni a hirdetőtáblát holnapra!", mire mindig egy "Ó, fuck" felkiáltás, majd spuri a hirdetőtáblához volt a válasz. Imádtam. De kétségtelen, hogy a lelkesedés megvolt benne.


A Scottish Night meg a Bingo is problémamentesen lezajlott. Mondjuk a Scottish Night-on érezhető volt a remegő hangján, hogy be van szarva, mint egy kisiskolás feleléskor, de végül derekasan helyt állt. Skótszoknyát ugyan nem volt hajlandó felvenni, de kreatívan megoldotta a problémát és az egyik buszsofőrt beöltöztette és vele vitette körbe a Haggist a vendégek között. Akinek ez nem lett volna elég, az megtekinthette Brian skótszoknyás fényképét a hirdetőtábla mellé kiragasztva. Egész héten ott virított, afféle "eltávoztál, de szívünkben örökké élsz" gondolat demonstrációjaként.

***

Aga elhagyott bennünket. Az esemény különösebben nem rázott meg senkit, hiszen a közösségi életből eddig sem igazán vette ki a részét. Nem is volt sokáig közöttünk. Bár elköszönéskor végre igazán közel engedett magához. Kezet fogott velem...

Helyette, pár nappal később megérkezett hozzánk Adrienn, a Highland Heritage régi motorosa. Én ugyan nem találkoztam vele, mert pont őt váltottam érkezésemkor, de a többiek régi jó barátként üdvözölték és amúgy is mindenki repdesett a boldogságtól, hogy nem kell megint egy friss husit betanítani... Mondjuk a magyarok aránya ezzel már ijesztő mértékben elburjánzott. Így már egészen pontosan hatan lettünk, ami pontosan a társaság fele. Még szerencse, hogy már beemeltem, hogy nem ez az a hely, ahol senki nem szól hozzám magyarul. Pláne, hogy már a gyógyszertárban is egy magyar srác szolgált ki. Ja, mert egyébként három napig a halálomon voltam, valami hasfájós, fosós vírustól, amit gondolom valamelyik kriptaszökevény köhintett rám a bárban. Ezért kellett a gyógyszer. De már jól vagyok. 

***

Egyik este ismét szóba elegyedtem Billyvel, a kedvenc szórakoztatóegységemmel, miután érkezésekor sikerült elhajítania a gitárját, ami egy kicsit el is tört. Felajánlottam neki, hogy használhatja a pillanatragasztómat, minek kapcsán kiderült, hogy nagy rajongója a pillanatragasztóknak, amikkel szerinte bármit meg lehet javítani. Gondoltam hát, hogy megosztom vele drága nagybátyám esetét, aki a a mozgó fogát tette helyre házilag ezzel a csodálatos találmánnyal. Azt hittem ez egy olyan sztori, ami valószínűleg őt, mint a pillanatragasztó elvakult fanatikusát is sokkolja majd. Tévedtem. A válasz csak egy legyintés volt. -Én is szoktam...

Ezek után végighallgathattam egy kiselőadást arról, hogy ő bizony nem lesz akkora marha, hogy vagyonokat otthagy a fogorvosnál, amikor pillanatragasztóval prímán helyre lehet tenni bármit... Mary Zsuzsi, nesze neked Corega műfogsorrögzítő! Super Glue, vágod?!

***

Mostanság egy zömében Ír társaság borzolja a kedélyeket, aminek kapcsán ismét rám tört az érzés, hogy nem ők a kedvenc nemzetem. Még mindig nem értem mit beszélnek, még mindig bunkók és még mindig nem szeretnek borravalót adni. Dehát ez van. Nem lehet minden tökéletes.

Legalább az csoporttal érkezett két fiatal csaj is (nem az írekkel, hanem a kisebbségben lévő angolokkal). Meg is hívtam őket kocsmázni. De féltek, hogy mommy meg daddy nem örülnének, úgyhogy egyelőre nem lett a dologból semmi. Marad hát a bárban az egymással való kacérkodás. Ilyenre még úgysem volt lehetőségem ezen a munkahelyen...

***

Összefoglalóból ennyit. Most pedig néhány képpel kárpótollak benneteket (hála érte Ferikének), amiért ilyen sok ideig nem foglalkoztam veletek.

A képek a várromban készültek, ahol egy-két hete grillpartit tartottunk a srácokkal, és ahova a többiek gonosz galád módon hagyták, hogy egyedül menjek utánuk munka után a sötét erdőben... Lássuk!

Az új lány, Sabina. Most sem beszél, csak úgy van.

Július 11-15. - Szállj el kismadár

Július 11.


A munka vadászattal indult. Egy agyalágyult madár fogadott a bárban nyitáskor. Ne kérdezzétek, hogy került oda. Fogalmam sincs. Viszont olyan otthonosan érezte magát, hogy egyszerűen képtelenség volt elzavarni. Minden ablakot kinyitottam és egy jó fél órát azzal töltöttem, hogy a tökfej madarat házon kívülre tessékeljem. Amikor már épp az egyik ablak mellett ücsörgött és elkezdtem hessegetni, mindig rossz irányba indult el. Próbáltam verbálisan bántalmazni, de leperegtek róla a szavaim. Megpróbáltam angolul is, lévén, hogy egy skót madárról van szó, de az sem segített. Közben megjelent Gurry és fuldokolva a nevetéstől príma tanácsokkal látott el. Csapjam le egy tálcával, nyírjam ki meg hasonlók... Végül, amikor már kezdtem feladni a harcot, fogta magát megvonta a vállát és kiröppent az egyik ablakon, miközben állítom, magában azt csipogta, hogy "eleget szórakoztam már ezzel a kis szerencsétlennel, ideje továbbállni"... Köcsög madár.


Egyébként ez volt a turnus utolsó napja. Szépen megtömtek pénzzel búcsúzóul. Előre tudtam, hogy így lesz. Végig kedvesek voltak, így az én bájolgásom is őszintének hathatott, amit mindig értékelnek.


július 12.


Strip Day. Matejjal volt egy kisebb összezördülésem, mert használtam a mosogatóját, majd jófejségből elkezdtem visszatölteni neki a vizet, de ő elfelejtette elzárni, így elkezdett úszni a konyha. Nade a lényeg nem ez, hanem az, hogy a végén olyan ordenáré stílusban és hangerővel ordítottunk egymással, hogy Száminak kellett minket csitítgatnia. Pedig normál esetben egy kis ordibálásért ő sem szokott a szomszédba menni. Pláne ha arról van szó, hogy Matej fejét lehet lekiabálni. Mondjuk Andrew is azt mondta, hogy a négy év alatt ilyen hangos ordítást még nem hallott a konyhában... Megmondom őszintén nagyon jól esett. Amióta itt vagyok, nem sokszor emeltem fel a hangomat. A vendégekkel szemben nem is tehetem, pedig jópárszor volt rá ingerenciám. Így tulajdonképpen Matej kapóra jött. Még hálás is lehetek neki... Ja, egyébként végül bocsánatot kért és kibékültünk. Happy End.


Az új csoport érkezése nem ment egyszerűen, mert egy félreértés folytán az én hibámból kicsit kaotikus lett az étterem. Két csoportban jöttek a vendégek vacsorára, mert a két busz nem egyszerre érkezett. A második busz megérkezésekor megkért Brian, hogy szóljak Beának, hogy menjen az étterembe és kezdje beengedni az első turnust. Ebből sajnos nekem csak annyi jött át, hogy Beát az étterembe kell küldeni. Oda is küldtem. Ő meg ott várt. Brian meg jóval később nézett az arrafelé. Amikor viszont arrafelé nézett, annál feszkósabb volt, mert a kajázgató vendégek helyett üres étterem fogadta. Végül nem volt meg a két csoport között a megfelelő időbeni eltolódás, így a káosz elkerülhetetlen volt. Végül úgy ahogy sikerült kezelnünk a helyzetet, de Brian azért jó párszor szúrós tekintettel közölte velem, hogy az egész az én hibám.  Hát ez van. Megesik, hogy a kígyó is elesik...


Július 13.


Nemtom. Biztos volt valami, de nem emlékszem...


július 14.


Brian valamiért megérezte, hogy rá kell kérdeznie Gurynél, hogy a legutóbbi botrányosra sikeredett Bingo Nighton Alex, hogy osztotta el a pénzt. Gury nem tehetett hát mást, elmondta. Brian pedig borzasztó dühös lett. Elhatározta, hogy beszél Alexszel, mert oltári nagy pofátlanságnak ítélte meg amit művelt... Alexnek vigyáznia kéne lassan, mert nagyon elkezdte vágni a saját lába alatt a fát. Ez különösen nem szerencsés akkor, amikor ő a jelenlegi helyzetben (amikor Dalmally zárva van beláthatatlan ideig), csak egy "fölösleges" extra csavar a gépezetben...


Vacsora után Aga bejelentette Briannek távozási szándékát. Bizony, mégsem én leszek a következő, aki elhagyja a csapatot. Jövő héten már lép is le. Aztán valószínűleg jön majd vissza Obanbe egy-két hét után, de valami új munkát keres, hogy több időt tudjon együtt tölteni a barátjával... Pedig már kezdett megtanulni angolul... Ez van...


Este csináltak a srácok egy hangulatos grillpartyt, ami már régóta tervbe volt véve. A helyszín a közeli kastélyrom volt egy dombtetőn. Természetesen nekem egyedül kellett a többiek után mennem, amikor végeztem a bárban. Az úton azért fostam kicsit az éjszaka közepén az erdőben egyedül. Mégiscsak városi gyerek vagyok, na. Nem fekszik nekem ez a Blair Witch Project hangulat. Mindenesetre végül épségben megérkeztem a helyszínre anélkül, hogy az erdei zombik feldaraboltak volna és elszopogatták volna a csontjaimat. Egész hangulatos kis móka volt. Végre Sabina, az új lány is velünk tartott, azonban ha jól emlékszem egyszer sem szólalt meg. Pedig szerintem annyira azért nem vagyunk félelmetesek, hogy ne merjen beszélgetni velünk...


Július 15.


Durva nap volt... Először is ismét harcolnom kellett a kismadárral, aki az éjszakát ismét a bárban töltötte, ráadásul most még a pultomat is teleszarta. Gyors nyomozás után arra jutottam, hogy a bárban található kandalló kéményén keresztül juthatott be a kis pofátlan állatfajzat, mert biztos voltam benne, hogy előzős esti záráskor nem volt bent. Mindenesetre nagyon dühös voltam. És miközben nagyon dühös voltam és pucoltam a madárszart a pultról, előbukkant a kis szemétláda. Fogtam hát egy szemeteszsákot, szét vágtam, hogy nagyobb legyen a felülete majd rárepültem a madárra. Érted? Repültem. A madárra. Ha-ha.


Kicsit furán nézett rám egy épp arra járó vendég, amikor meglátta, hogy berogyasztott térdekkel egy kurva nagy fekete nejlonfóliával a kezemben lopakodok egy, a bárban ugrándozó kismadár után, de nem foglalkoztam vele. Sőt lepisszegtem és közöltem, hogy most ne zavarjon, mert vadászok.


Végül sikerült elkapnom a kis szemtelen, pultraszaró pokolfajzatot és házon kívül elröpítettem, az épp kint dohányzó Számi és Jonel derültségére.


Azonban megpróbáltatásaim ezzel korántsem értek véget. Scottish Night lévén már vacsora előtt megrohamoztak a vendégek. De úgy, mint még soha. Gyorsabbnak kellett lennem, mint a villám, hogy a dudásgyerek időben tudjon kezdeni. Jelentem, gyorsabb is voltam.


Még arra is maradt időm, hogy az olyan idiótákkal foglalkozzak, mint például az a bácsi, aki odajött hozzám egy törött söröskorsóval és kikelve magából ecsetelte, hogy amikor a dudás fiú elkezdett játszani, egyszerűen szétrobbant a pohara. Nem akartam mondani, hogy nincs ezen mit csodálkozni: általában az én fejem is fel akar robbanni a skótduda hangjától, csak a koponyám csontozata szerencsére erősebb, mint egy üvegpohár. Mindenesetre felajánlottam neki, hogy adok egy másik sört az előző helyett, de ő mondta, hogy ebből a sörből ő ugyan többet nem iszik... Hát akkor ne igyon. Ettől én Dunának nem megyek, az fix.


Az idióták természetesen vacsoránál is megtaláltak. Emberünk, miután betolta a Haggist megkérdezte tőlem, hogy a főételben lesz-e hús. Mondtam neki, ja. Mire ő durcásan megjegyezte, hogy nem eszik húst. Halat akar. De mondtam, ember, most toltál be egy kiló Haggist ami birkagyomorba töltött nagy rakás hús. Igen? Igen. Erre fintorgott egyet, majd közölte, hogy ő akkor sem eszik húst. Kapott halat. 


Vacsora után meg következett az igazi hard core, überbrutál, naggyon kemény meló. Olyan forgalmat csináltam, amilyen még nem volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem is lesz többet amíg itt vagyok. Száz fonttal megdöntöttem az eddigi csúcsomat. Pedig már akkor azt hittem, hogy nem lehet fokozni. De lehetett. Konkrétan fénysebességgel dolgoztam és eszméletlenül büszke voltam magamra. Igaz, hogy a végére nem volt elég jegem, mert a jégcsináló gép nem bírt olyan tempóval csinálni, mint amilyen tempóval fogyasztottak a népek. Az is igaz, hogy a piakészlet vészes fogyásnak indult. A pohárkészletről nem is beszélve. Egyszerűen alig maradt időm mosogatni... És az is igaz, hogy a szokásos háromnegyed tizenkettő helyett fél egykor végeztem, de nem érdekelt. Egyszerűen királynak éreztem magam. Különösen amikor Billy megtapsoltatott a vendégekkel. Ecsém ezek úgy üvöltöttek, mintha tini lányok lettek volna és én lettem volna a Fluor Tomi. Nagyon jól esett.

Július 8-10. - Egy határon túl

Július 8.


Este Billy volt a haknis. Tudjátok, az egyetlen fickó, aki valóban szórakoztató. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy kisebb beszélgetésbe is elegyedtem vele és kiderült, hogy van hat kölke. Négy nőtől. Ebből kettő volt a felesége... Mindez csak azért érdekes, mert Beáék szerint nekem is ez lesz a jövőm. Egyszerűen nem értem mért gondolják így...


Egyébként ez lett volna az a nap, amikor új kolleginánk megérkezik Lengyelországból, de sajnos a gépe késett, így várnunk kellett rá még egy napot.


Emlékeztek még arra, amikor egy vendég megkérdezte tőlem, hogy milyen az időjárás Lengyelországban, mert valamiért úgy érezte, hogy én lengyel vagyok? Ez most megismétlődött. Csak most a magyarországi időjárásra volt kíváncsi valaki. De nem tőlem érdeklődött, hanem Lenkától. És ez a valaki nem volt más, mint Ruth... Hogy mindenki értse: Ruth, a menedzser, megkérdezte a szlovák alkalmazottját, Lenkát, hogy milyen az időjárás náluk otthon Magyarországon... Komment kell? Azt hiszem nem...


Este vacsora. Álltunk sorban az étterem bejáratánál, hogy fogadjuk a vendégeket. Jött egy hölgycsoport, akik közül az egyik odament Guryhez és megsimogatta a pofiját. Van ez így. Időnként megesik. De most még tudták fokozni. A simogatós néni egyik barátnéja féltékeny lett a szeretetteljes testi kontaktusra, ezért úgy döntött, hogy rálicitál. A célpont, ki más lett volna, mint én... Egy jó nagy öreg néni ölelést kaptam... Hát mit mondhatnék? Aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megb*sszák...


Július 9.


Megérkezett új kolleginánk, Sabina. Egyelőre túl sokat nem mutatott magából. Benézett a kajáldába, illedelmesen bemutatkozott, majd lelépett. Elsőre mindenkinek ijesztőek vagyunk..


Délután elmentünk ping-pongozni a srácokkal a sportközpontba. Jó móka volt. Az meg még jobb móka volt, hogy ping-pong után bepofátlankodtunk a teniszpályára is... Történelmi pillanat: életemben először teniszeztem. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló dolgot műveltem. Mindenesetre, akármi is volt, élveztem... Meg is beszéltem Attilával, hogy jövünk majd még. Aztán irány Wimbledon!


Nagyon vártam az estét. Bingo Night Alexszal. Várható volt, hogy valami baromkodással fogja ismét emelni az est fényét. Végül a már jól bevált női paróka és szoknya kombó viselésével adott egy löketet a bulinak.


Egy ókonzervatív őskövület bácsi mélységesen ki is akadt. Többek között nekem is panaszkodott, hogy ez mennyire undorító. És egyáltalán nem vicces, hogy egy nőnek öltözött férfi szórakoztatja a vendégeket. Aztán látványosan el is hagyta a bárt. Illedelmesen jó éjszakát kívántam neki... Azt hiszem panaszt fog tenni Briannek. Mondjuk az tény, hogy ezután Alex visszavehetett volna egy kicsit, mivel mégiscsak idős vendégek szórakoztatásáról volt szó, akiknek az ingerküszöbe nem biztos, hogy feltétlenül elbír ennyit. De nem vett vissza. Így később mások arcán is megjelent némi megrökönyödés.


Ezek után számomra is kicsit rossz szájízzel végződött a buli, mert a műsor mellett a Bingoból befolyt pénz elosztását is kicsit sajátos módon intézte a mi drága Alexszunk, minek eredményeként Gury húsz fonttal lett gazdagabb a Bingo jegyek eladása és némi bárban való segédkezés után és én mint szórakoztató egység ugyanennyit kaptam, a többit pedig eltette magának. Amikor mondtam neki, hogy itt nem ez a rendszer, ő csak megvonta a vállát, hogy nála ez a rendszer és különben is ő többet szórakoztatta a népet, mint én. Azt már csak zárójelbe jegyzem meg, hogy ez igaz is, de csak azért, mert ő úgy elhúzta a műsorát, hogy nekem gyakorlatilag csak arra maradt időm, hogy végigrohanjak a kérdéseken, és még így is egy csomóan leléptek szunyálni a műsorom előtt, mert késő volt.


És az a vicc az egészben, hogy tudtam, hogy ha ezt elmesélném Briannek, feltehetően Alex jönne ki rosszul a történetből, de mégsem teszem, mert még így is ezerszer szívesebben dolgozok együtt ezzel a pöccsel, mint Ruth-szal...


Július 10.


Több vendég is panaszkodott Briannek az előző esti műsor miatt. Egyrészt a transzvesztita show miatt, másrészt mert Alex száját rendszeresen elhagyta a "Jesus" illetve a "bloody" szó, amit nem mindenki vett jó néven. Briannek - aki nem kicsit volt felháborodva - be is kellett számolnom az eseményekről... Lehet, hogy Alex így is megüti a bokáját. Pedig a pénzosztást nem is említettem Briannek.


Mindent összevetve én is úgy gondolom, hogy ha Alex idős embereket szórakoztat, jobban oda kéne figyelnie arra a határra ameddig elmehet. Most ezt a határt egyértelműen túllépte és még velem is kicseszett... Nem jól van ez így... Kíváncsi vagyok lesz-e folytatása ennek a történetnek.

Július 4-7. - Csak egy átlagos poszt

Július 4.


Utolsó napja a jóféle pörgős turnusnak. Érzékeny búcsú, miegymás. Olyannyira, hogy az egyik kedves alkoholista vénasszonytól még egy ölelést is kaptam. Kár, hogy büdös volt... Mindegy, addig nem vettem levegőt.


Július 5.


Egy újabb egy hetes turnus kezdete. Ami immár hagyományosan egyet jelent azzal, hogy a szálloda félig üres. Kedvesnek tűnnek ugyan a népek, de annyira kevesen vannak. Bele őrülök én ebbe.


Mondjuk volt egy hangyányi izgalom, amikor egy bácsinak kis híján a pultra pottyant a protkója, de semmi több. Kérte a sörét, mosolygott, majd a felső fogsora elkezdett kimászni a szájából. Még éppen időben visszaszippantotta. Aztán jót kacagtunk a helyzeten. Már amennyire emberünk mert kacagni az instabil műfogaival...


Munka után elbúcsúzkodtunk Lynnseytől, akinek ez volt az utolsó napja a Highland Heritage kötelékeiben. Másnap korán reggel lépett le... Hiányozni fog, na... Még mindig furcsa érzés, amikor el kell búcsúzni valakitől, akivel hónapokig együtt éltél, dolgoztál, baromkodtál, aztán lelép és tudod, hogy valószínűleg az életben többet nem látjátok egymást... Hát kemény az élet.


Július 6.


Megkaptuk az új hírt, hogy pénteken érkezik az új ember Lynnsey helyére. Egy lány. Lengyelországból. Kíváncsian várjuk.


Természetesen addig is pótolni kellett az emberhiányt. A két szokásos balekkal: Guryvel meg velem. Úgyhogy  Brian felkészített, hogy két napra megint magamra ölthetem a szuperszexi takarítós uniformist és megmutathatom a klotyómanóknak, hogy még most is bármikor képes vagyok velük elbánni.


Délután betévedt a szállodába egy amerikai párocska Bea nagy örömére (ő volt a recepción). Alapból elkezdtek vicceskedni azon, hogy Bea biztos nem érti az akcentusukat, mert nem skótul nyomják. Ha valamit meg tényleg nem értett, akkor képtelenek voltak felfogni, hogy az nem azért van, mert nem skótul mondták, hanem azért mert ő azon furcsa szerzetek közé tartozik, akiknek az anyanyelve nem angol. Mindegy, ezt a kis humorherizést feldolgozta a mi Beánk. Aztán a párocska kérte, hogy mutasson nekik egy szobát. King size ággyal. Az nincs, de ha a franciaágy nem elég nagy, akkor össze lehet tolni két egyszemélyes ágyat. Rinya, rinya. Mért nincs king size ágy?... Végül feldolgozták valahogy a dolgot, így készen álltak, hogy megtekintsék a szobájukat. Ahogy beléptek a nő már utasította is az urát, hogy ellenőrizze az ágyat, hogy nincsenek-e benne bogarak. A pasi serényen széjjel is túrta a szépen megvetett ágyikót, Bea pedig csak leste kerek szemekkel az események alakulását. Végül bogár nem volt, a szobát alkalmasnak találták és úgy döntöttek, hogy maradnak. Hál' Istennek csak egy éjszakára...


Én nem tudom, mi történt este a bárban, de annak ellenére, hogy ez a turnusnak csak a második napja volt, úgy tolták a borravalót, hogy csak lestem. Persze cseppet sem bántam a dolgot. Különösen az öreglányokat kedvelem, akik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzik, hogy a borravaló adást sunyiban kell nyomni. Kezet nyújtanak úgy, hogy a markukban van a lóvé, így kézfogásnak álcázva észrevétlenül adhatják át nekem. Majd odasúgják, hogy "It's for you" és időnként még kacsintanak is... Ilyenkor visszakacsintok, mosolygok, megköszönöm és mindenki boldog... Ha ez kell nekik.


Július 7.


Ilyen lassan még életemben nem dolgoztam. Hat szobám volt, de olyan szinten voltam motiválatlan, hogy még a madarak csicsergése is jobban lekötött, mint a takarítás. Fütyörésztem, dudorásztam és az idő csak ment. Akkor végeztem a hat szobámmal, mint mások tizenkettővel. Mondjuk le is szartam. Ráértem.


Aztán este a bárban már lett volna kedvem pörögni. De akkor meg a vendégek szartak le engem. Az istennek nem voltak olyan mennyiségű alkoholt betermelni amivel engem boldoggá tettek volna. Bár néhány bácsi lekötött egy kis időre a sztorijaival. Az egyik például Puskásról tartott nekem kiselőadást. Mint egy belelkesedett kisgyerek a vidámparkban úgy mesélte, hogy ő bizony látta élőben játszani. Sőt még azt is kijelentette, hogy valószínűleg ő minden idők legjobb focistája... A másik bácsi meg azokról a magyarokról mesélt nekem, akik 56-ban az ő falujába érkeztek a balhé után... Szeretem ezeket a bácsikat.


Nade még ezzel együtt is unalomfesztivál volt az este. Arról nem is beszélve, hogy este tizenegyre mindenki lelécelt. Márpedig nekem háromnegyed tizenkettőig maradni kellett, mert a szállodát nem zárhattam korábban. Gondoltam olvasgatok egy kicsit, de Ruth nemsokkal korábban lelépett a könyvemmel, mert megtetszett neki. Azt mondta elolvas belőle pár oldalt, aztán visszahozza. Lehet, hogy soha többé nem látom viszont? Pedig egész érdekes volt (Paulo Coelho: Veronica decides to die)...  

Június 30 - Július 3. - Gondold meg és igyál!

Akkor ahogy múltkor ígértem, pár kép rólam, a kvízmesterről...

Tipikus pillanat: "Ezt a szót vajon, hogy kell ejteni???"

Nyuggerék áhítattal hallgatják a mestert.

Június 30.


Új csoport. Végre megint teltház. Végre megint élek. Amikor a többiek elkezdenek sírni, hogy "jajj mennyi szobát kell takarítani", akkor jön az én időm. Ennek ellenére mérsékelt volt csak a pörgés, de legalább egyetlen üresjárat sem volt, amikor csak bambán kellett volna ácsorognom a pult mögött.


Július 1.


Már azt hittem, hogy a biológiai órám beállt az ebéd előtti 11:40-es kelésre (végülis nincs az olyan későn, hogy ne bírjak magamtól felébredni), de tévedtem. A telefonom pont valamikor az éjszaka közepén merült le, így reggel nem ébresztett. Így hát fél egykor arra riadtam fel, hogy Attila dörömböl az ajtómon, hogy akarok-e ebédet... Rendes gyerek, félretett nekem egy adagot... De vajon mikor keltem volna, ha nem ébreszt fel?


Briannel időnként kezd meggyűlni a bajom. Az egy dolog, hogy mindig a kasszából vesz ki pénzt a cigijére meg erre-arra, viszont az, hogy egyre többször felejti el visszatenni, hangyányit bosszantó... Ezen a napon például jelentettem neki, hogy nyitáskor öt font hiány volt. Nézett rám bamba szemekkel: "Nem én voltam."... Aztán fél óra múlva bejött a bárba, hogy mégis ő volt. Meglepő fordulat... Hirtelen nem ugrott be neki... Majd elkezdett kotorászni a zsebében, amiben volt három font, és megígérte, hogy mindjárt hozza a maradék kettőt... Azóta is hozza...


De ez még a jobbik eset. Van amikor már nagyban megy a munka és akkor jön be és kezd el nyúlkálni a kasszába. Aztán amikor zárok és van mondjuk tíz font hiány, találgathatok, hogy én csesztem el valamit, vagy Brian felejtette el visszatenni a cigipénzét. És hát csak nem csapok rá a kezére ilyenkor, hogy "bammeg Brian, ne nyúlkáljál!". Mégis csak a főnököm. Néha meg a saját pénzemből pótolom a hiányt, mert azt hiszem, hogy én hibáztam valahol. Aztán lehet, hogy nem is.


Az meg a másik, hogy időnként szeret elcsenni egy-egy üveg bort. Nemrég törölni kellett az egyik csoport valamelyik napi programját a rossz idő miatt, így kompenzálás gyanánt mindenki kapott egy pohár bort. Felhasználtunk erre kilenc és fél üvegnyit. A maradék fél üveget eladtam poharanként, és felírtam így tíz üveg felhasznált bort az erre kinevezett noteszkébe. Azaz csak írtam volna, ha nem jön Brian, hogy írjak inkább tizenkettőt. Úgy biztosan minden rendben lesz a hó végi standolásnál... Ó, gondoltam, milyen jófej ez a Brian. Segít, hogy semmiképp ne legyen bibi a készlet ellenőrzésekor. Frászt! Most jöttem rá, hogy azt a két üveg bort egész egyszerűen magának íratta fel. Így azokat gond nélkül elcsenhette, ha olyanja volt. Pff, skót.


Most viszont jól megszívta. A kedvenc bora helyett ugyanis egy újfajtát kell árulnunk. Mondjuk a régi típusból még el akartam adni mindet, de amikor már csak három üveggel volt, mondta, hogy azt már ne áruljam. Majd amikor nem voltam a bárban, sunyiban el is hurcolta őket. Erről be is számolt nekem, és közölte, hogy semmi gáz, mert beütötte a kasszába és kifizette. Mosolyogtam egyet, mondtam, hogy jó, és ennyivel letudtuk. Ő is tudja, hogy én tudom, hogy egy kanyi vasat sem fizetett azokért a borokért. Mindegy. Kicsire nem adunk.


Július 2.


Jó kis nap volt. Alex helyettesítette Briant, úgyhogy alapból megvolt a megfelelő hangulat. Sőt most kifejezetten elemében volt, úgyhogy igazán jókat lehetett vele hülyéskedni. Teljesítményének csúcsát azonban estére érte el, amikor kedvet kapott egy kis transzvesztita műsorhoz a bárban. Szerencséjére Billy volt az esti haknibetyár, aki mindig minden körülményekben partner, ha egy kis baromkodásról van szó.


A műsor lényege, hogy Alex (köhöm, Alexandra) olykor-olykor betévedt a bárba különböző női ruhákban és parókákban és erotikusnak szánt tánccal szórakoztatta az elképedt öregeket. Időnként egy guriga wc papírt is végig ráncigált a báron, meg egy hatalmas cserepes növényt cipelt be, amit szerelmetes tekintettel Billy-nek ajándékozott, később pedig egy portörlésre való szőrpamaccsal buzerálta a vendégeket.


A közönség nagy része vette is a lapot és harsány röhögéssel jutalmazta Alex kisded játékát, de felfedeztem néhány konzervatív őskövület fején a méla undort, amit egy nőnek öltözött férfi seggriszálása ki tud váltani a fajtájukból.


Íme néhány kép Alexandra első fellépéséről:

Szoknya, a viharban kidőlt angol zászlóból...

Kelletti magát a kis "hölgy".

Persze Henry se maradhatott ki a buliból...

A báros móka után egy nagyszabású bulival zártuk a napot, amit Lynnsey búcsúztatására szerveztünk. A helyszín a Markie illetve az én szobám volt. És hát hogyismondjam? Jól sikerült a buli...


Egy-két képet ennek kapcsán is megosztok veletek, de ezek nem fogják visszaadni az este fergeteges hangulatát, mert még viszonylag korán készültek. Viszont a későbbi "ereszd el a hajamat" életérzést tükröző művészi feltételeket sajnos nem áll módomban az interneten elhelyezni. Egyrészt, mert a szobámban készültek (és mivel voltak már botrányok másik szállodákban közös bulizások miatt, gondoltam nem ráncigálnám semmilyen módon az oroszlán bajszát), másrészt meg mert Jonel is jelen volt, akinek aztán igazán semmi keresnivalója nem lehetett a szobámban. A helyzet komolyságát mutatja, hogy például Alex azért nem csatlakozott a bulihoz, mert nemrég együtt iszogatott valamelyik szálloda staff-jával, ami valahogy eljutott Ruth fülébe, aki természetesen egyből jelentette az esetet a vezetőségnek. Hogy mért? Mert egy tahó. Komolyabb gondja szerencsére nem lett Alexnak a dologból, azon kívül, hogy Andy behívatta magához egy kis elbeszélgetésre, viszont ez pont elég volt ahhoz, hogy ne merjen együtt bulizni velünk.


Lényeg tehát az, hogy szaftos képek nincsenek. Pedig lenne mit mutogatnom. A leértékelt Gold Label Johnnie Walker megtette a hatását, na... Amúgy nem nőtt befelé egyikünk haja sem ettől a méregdrága lőrétől. Dehát egyszer élünk, ki kellett próbálni.


És akkor íme az összes kép, ami nem a szobámban készült. Legalábbis, amik a Feri gépén voltak. Majd még lehet, hogy mások fotói is a birtokomba kerülnek, és ha érdemesnek találom őket, utólagosan fellököm nektek ide. Természetesen én egyik képen sem vagyok rajta, mert ekkor még dolgoztam...

Mosolyalbum. 

Igyál kincsem, ki ne száradj!

Jonel, az igazi román csöves: melegítőcuccban az aprót számolja az asztalon...

Mosolyalbum 2. Lynnsey és Lenka.

Július 3.


Hagyjuk már...