Augusztus 21-24.

Augusztus 21.


A sors úgy hozta, hogy az előző bejegyzésben megkezdett haláli sztorijaim után ismét az élet múlandóságán elmélkedhettem egy keveset.


Gurryvel lapozgattuk a következő turnus vendégeinek a listáját és az egyik vendég neve mellett érdekes megjegyzést találtunk. "Mrs X,Y foglalása részben törölve. Meghalt".


Részben törölve? Tehát lehet, hogy akkor mégiscsak jön? Részben? Mondjuk valószínűleg pusztán arról van szó, hogy szegénykém nem tudta lemondani az utazást, miután az elhalálozás nem volt előre betervezve. Dehát ha nem mondta le, nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy nem jön, ugye? Mindenesetre Isten nyugosztalja!


Ezek után kezünkbe akadt egy képeslap is a recepción. Elsőre egy szokásos "köszi Brian, köszi staff, nagyon jó volt a nyaralás" szerű üdvözlőlapnak tűnt, de tovább olvasva egy szívfacsaró történettel szembesültünk. Miután leírták, hogy mennyire jól érezték itt magukat, elmesélték, hogy a barátnőjük (akivel együtt jöttek nyaralni) tíz nappal az utazás után elhunyt. De aggodalomra semmi ok, az utazást nagyon élvezte... Köszönjük a képeslapot! Isten nyugosztalja őt is!


Egyébként ez az este volt az utolsó, amit együtt tölthettem a már korábban említett szőke táblagépes, seggriszálós, "még mindig húsz évesnek érzem magam" nénivel, aki búcsúzásként úgy döntött, itt az ideje, hogy komolyan elkezdjen flörtölni velem. -Ugye nagyon fogok hiányozni? - hangzott a kérdés minden alkalommal, amikor épp az asztalukról gyűjtöttem a piszkos poharakat. Én persze elővettem a legjobb féle prostituált mosolyomat, és bólogattam neki serényen. Meg is lett az eredménye. A férjével egy olyan nyers szexualitást tükröző fotót készíttetett kettőnkről, hogy az már szinte tizennyolcas karikát érdemel. Bár nem tudom mennyire tűnt őszintének a mosoly az arcomon, amikor az öreglány az egyik lábát a kezembe adta és az orcáját az enyémhez nyomta, de ez legyen az ő problémája. Én amilyen gyorsan csak lehetett visszaiszkoltam a pult mögé, mert ott legalább biztonságban éreztem magam... 


Augusztus 22.


Ír csoport. Nem akarok beszélni róla.


Augusztus 23.


Matej barátunknak újabb darabot sikerült lehasítania a kezéből egy konyhakéssel. Kezdem azt hinni, hogy ennek a srácnak ez a hobbija. Szerencsére most nem sikerült olyan brutális munkát végeznie magával, mint a múltkor, így ugyan az orvoshoz elvitték, de délután már újra dolgozhatott. Mert igazából csak az egyik ujja végiből nyesett le egy apró darabocskát. Épphogy csak egy ujjnyit. Najó, még annyit se... Mindenesetre komolyan el kéne gondolkozni azon, hogy mennyire szerencsés a konyhán alkalmazni egy olyan srácot aki ha kést fog a kezébe, abból csak baj van...


Egyébként hosszú idő után, újra Alex helyettesítette Briant ezen a napon, aki egész nap teljesen izgatott volt az esti programja miatt. Egy kedves fiatal fiúcska érkezett ugyanis hozzá látogatóba, akivel éjszakai meztelen fürdőzést tervezett a medencében. Invitált ugyan engem is, erre - ahogy ő fogalmazott - kihagyhatatlan programra, de úgy éreztem kicsit feszélyezve érezném magam két meztelenül fürdőző srác között harmadikként, úgyhogy inkább nemet mondtam... Mindenesetre az este nélkülem is jól sikerülhetett, mert másnap láttam, hogy Alex széles mosollyal az arcán cipeli fel a reggelit a párjának egy szál virág kíséretében...


Augusztus 24.


Lenka és Tomas meglepő bejelentéssel állt elő. Két hét múlva indulnak haza. Befejezik.


A szomorú az, hogy nem azért mennek, mert elegük lett, hanem azért mert menniük kell. A suliban ugyanis nem fogadták el a passziváltatási kérelmüket (úgy tűnik ez Szlovákiában így megy), mert állítólag három nappal később adták le a kelleténél...


Így hát mégsem én vagyok a következő, aki elhagyja a süllyedő hajót, ami több szempontból is szomorúan érint. Elsősorban azért, mert Lenkáékat igen megkedveltem az együtt töltött pár hónap alatt, másodsorban pedig azért, mert feltehetően az utolsó pár hetemben muszáj lesz egy-két extra munkát végeznem az újabb embercserék miatt. Hiába, az élet nem habostorta!

Augusztus 18-20. - Kopogtat a kaszás

A cím félrevezető. Nem halt meg senki. Csak szeretem a szenzációhajhász figyelemfelkeltő címeket. 


Ez van akkor, ha az ember bulváron szocializálódik...


Augusztus 18.


Eljött a nap, hogy jól felavassuk Lilla és Andrew új pecóját. Én természetesen ide is később csatlakoztam, miután a munkám az éjszakai élethez köt, de most legalább Gurry is velem tartott, hogy ne féljek egyedül a sötét utcán. Lilluska forralt borral meg palacsintával várt bennünket, ami engem nagyon boldoggá tett, habár forralt bort nem ittam, csak vodkát.


A lakás nagyon kis aranyos. Pontosan. Kicsi és aranyos. De végülis minden megvan benne ami két embernek kell. Ami meg nincs, azt már elkezdték pótolni. Például már újítottak egy tévét. Most ágy után kajtatnak.


Készültek fényképek is ezen a kis összejövetelen. Ha majd egyszer hozzájutok néhányhoz, megleplek titeket velük. 


Augusztus 19.


Már oly rég óta várom, hogy mikor fog valamelyik idős vendég pont a Highland Heritage-es nyaralása közben elhalálozni. Sokan voltak már, akik látszólag nem álltak messze a kulcs bapasszolásától, de ezen az estén egy pillanatra azt hittem, hogy az egyikükkel valóban megtörténik az elkerülhetetlen.


A megszokott rend szerint szolgáltuk fel a Scottish Night-on a Haggis-t, amikor az étterem egyik sarkából hatalmas üvöltés hallatszott, majd mikor odanéztem, láttam, hogy az egyik úriember lefordult a székéről. Teljes volt a felfordulás mikor Brian berohant felmérni a terepet. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a bácsi infarktust kapott és a felesége egyedül fog hazatérni a nyaralásról. Aztán láttam, hogy egy darabig még epilepsziás roham szerűen rángatózik, majd mozdulatlanul elterül. Addigra Brian meg egy másik vendég kezelésbe vette. Nem sokkal később kiderült, hogy emberünk cukorbeteg, minek következtében tört rá ez a roham. Eleinte nem értettem, hogy Brian mért nem hívja egyből a mentőket, de amikor már lenyugodtak a kedélyek, megtudtuk, hogy nem ez az első hasonló eset, amivel szállodaigazgatói pályafutása alatt találkozott. Mosolyogva mesélte nekünk, hogy az első ilyen vendége, Mona, hogy ráijesztett annak idején. Szólongatta az eszméletlen nőt, hogy "Mona! Mona! Jól vagy?", mire Mona hirtelen felemelte a kezeit, beleüvöltött Brian arcába, majd visszadőlt. Mint egy jóféle zombifilm legijesztőbb jelenetében.


Nade ahogy Mona története, úgy ezé a bácsié is happy enddel végződött. Mikor lenyugodott és tökéletesen eszméletlen állapotba került, de ezt leszámítva már teljesen korrektül volt, feldobtuk egy tolószékre (itt valahogy mindig akad egy) és felvittük a szobájába pihenni egy kicsit. Brian megnyugtatott minket, hogy most prímán kialussza magát, aztán teljesen jól lesz. A felesége azért vigyázott rá, bár szegény teljesen sokkos állapotba került.


A felszolgálást is zökkenőmentesen folytattuk tovább ezután a kis technikai szünet után. Mondjuk egy néni számára kissé soknak bizonyult a szünet, mert amíg még mindenki az események alakulását követte, addig ő magához hívott, hogy megkaphatná-e végre a levesét... Konkrétan semmit nem észlelt a körülötte történő dolgokból. Jó, már korábban feltűnt, hogy nagyon rosszul lát, és a szellemi képességei sincsenek a topon, de azért egy kicsit meglepett. Szegénykém mellé egy atombombát le lehetne dobni, úgy, hogy a fejét fel nem emelné a tányérjától. Hogy is szokták mondani? Boldogok a lelki szegények?


Amúgy tanulságos volt ez a kis rosszullétes esemény. Nagyon jó példa volt arra, hogy egyébként milyen olajozottan mennek minálunk a dolgok. Két-három perccel a bácsi kidőlése után mindannyiunk összekapta magát és amíg Brian a földön fekvő vendéggel foglalkozott, mindenki csinálta tovább a dolgát vagy az épp felmerülő extra teendőket. Feri például beállt a konyhába, hogy Brian helyett merje a szószt a tányéron lévő húsokra (Scottish Nighton sorban áll a konyhás személyzet és mindenki egy-egy részét pakolja a tányérokra a főételnek, majd kézből-kézbe adják tovább. Brian szokott lenni az utolsó fázis a szósszal). Röhögtünk is vele, hogy most már olyan szintig jutott, hogy a menedzser melóját is elvégezheti. Mondta, hogy még dudorászott is egy kicsit, ami egyébként Brian bevett szokása...


Ezután az eseménydús vacsora után már nem érhetett komolyabb meglepetés. Leszámítva azt, hogy egy nő jéggel és citromkarikával itta a fröccsöt. Sokat tapasztaltam már itt az angolok italozási kultúrájával (vagyis kulturálatlanságával) kapcsolatban, de azért a citromnál muszáj volt visszakérdeznem, hogy jól hallottam-e... Jól hallottam...


Amúgy az angolok alapvetően kétféle dolgot isznak. Az egyik a sör, a másik meg egy szabadon választott tömény szesz összeöntve bármivel (leginkább Lemonade-del, vagy whisky esetében gyömbérrel). Ezen kívül időnként isznak bort tisztán ( persze csak ha nem francia), meg nagyon ritkán fröccsöt (de legtöbbször a bort is Lemonad-del keverik, mert az úgy tuti). Külön kedvenceim az úgynevezett kultúrivók, akiknek nem mindegy, hogy milyen whiskyt töltök a fél pint kólához. 


Augusztus 20.


Az egyik néni elirigyelhette azt a törődést, amit előző este a cukorbeteg fickó kapott, így fogta magát és elájult a bárban. Amin egyébként nem is csodálkozom, mert sosincs levegő és hetven fok van, ám az ablakot mindig be kell csuknom valami érzékeny öreglány miatt, akinek a tarkóját nagyon bántja a huzat. Persze addig jó, amíg csak a huzat bántja és nem egy péklapát, amivel legszívesebben rávágnék ilyenkor arra az érzékeny tarkócskára. Na mindegy, szóval egy néni rosszul lett, újra előkerült a tolókocsi, adtam neki egy kis vizet, aztán felvitték pihenni. A sors fintora, hogy pont az előző este az étterem padlóján eszméletlenül heverésző úriember  gurította el a szobájáig... A brandyvel kevert gyömbérje mehetett a lefolyóba...


Amúgy nem volt semmi extra. Ment minden ahogy mennie kellett.


Amikor befejeztem a munkát és mentem a szobámba, hogy nyugovóra térjek egy kedves üzenet fogadott az ajtómon:

Einstein már korábban is ott volt. A "BUZINKA" felirat a meglepi.

Ez van, ha az ember kölcsönadja a szobakulcsát Andrewnak... 


Andrew magyartudása egyébként már igen magas szintű. A buzi szót gyakorlatilag bármilyen toldalékkal képes ellátni.


Amikor például az étterem poharait szokta nekem behozni a bárba egy rekeszben, hogy elmosogassam őket, akkor rendszeresen egy "buzerátor" felkiáltással teszi ezt. Bár mért is ne tenné? A vendégek úgysem értik...


Amúgy tud ám ő mást is magyarul. A "bejelentkezés"-től (hála neked magyar nyelvű facebook), a "parasztkolbász"-ig számtalan szavunkat ismeri. De néha csak annyit mond: "picsába"...

Augusztus 11-18. - A változás szelel

Telik múlik az idő. Változások szele fújdogál mifelénk. Lilla és Andrew például, úgy döntöttek, hogy a komfortos szolgálati szobájukat lecserélik egy még komfortosabb albérletre. Azaz még nem tudom, mennyire az, de hamarosan beszámolok róla, mert egy lakásavató buli már kilátásba lett helyezve.


A költözéstől persze túl sok minden nem változott. Ugyanúgy együtt dolgozunk és ha olyanunk van együtt iszogatunk, mint eddig. Viszont Adri megörökölte Lilláék régi szobáját, úgyhogy most már teljesen biztos, hogy a hátralévő időmre sem fogok szobatársat kapni. Pedig volt idő, amikor kínzó félelem gyötört, hogy talán Brian össze fog költöztetni Matejjel. De megúsztam. Megúsztuk.


Újdonság még, hogy pont a költözés miatt, minden nap kötelező snooker mérkőzést kell játszanom Andrewal, mert ő korábban végez, mint Lilla, de ugye jó gyerek és megvárja, viszont addig el kell ütnie az időt. Így hát snookerezünk. Nem azért mondom, de egyre jobb vagyok benne...


A változás szele egy autót is hozott magával. Attila meglepte magát egy príma tíz éves Toyota Avensis-szel, ami nagyon kis csecse kocsi, leszámítva azt az apróságot, hogy ebben sem a helyén van a kormány. Még szerencse, hogy Attilát ez különösebben nem zavarja.


Az új verdát természetesen ki is kellett próbálni, úgyhogy egyik délután elzúztunk a közeli homokos tengerpartra flesselgetni egy keveset. Úgyhogy kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be és már toltuk is. Padlógáz, ablaktörlő...


Az eseményeket vizuálisan dokumentáltuk, hogy öröm legyen és boldogság...

Bea és Adri gyermekded játékai a pipec verda mellett.

Kötelező csoportkép.

Kutyuskák, néni, bácsi.

El van a gyerek, ha játszik.

Meg a másik is...

Ilyen Feri mikor mosolyog.

Evolúció.

Kislány, jet-ski.

Felkészül...

... és ugrik!

A kocsikázós, kirándulós délutánt feldobtuk egy görögdinnye partival is. A tescoban ugyanis kikerültek a polcra hatalmas, ámde kissé sápatag dinnyék (Spanyolhonból), úgyhogy Feri úgy döntött, hogy eljött az ideje a nyár első (és feltehetően az utolsó) dinnyézésének. A sápadt héj ellenére, egész piros volt belül a cucc és még az íze is kellemesnek tűnt. Persze nem állíthatom biztosan, hogy a mi moslékon edzett ízlelőbimbónk még képes objektíven megkülönböztetni a nem is olyan szart a hű de fincsitől, de a lényeg, hogy jól esett...

***

A minap érkezett egy új turnus és a szokásos nyugdíjas csorda közé ismét bekerült egy-két izgalmas kakukktojás. Személyes kedvencem egy néni, a "hetven vagyok, de húsz évesnek akarok tűnni" kategóriából, amely kategória egyedeit nagyon szeretem, mert bármikor képesek a sírva röhögés határáig eljuttatniuk, ha kitartóan figyelemmel kísérem a ténykedéseiket. 

Ez a néni tökéletes példája volt ennek a típusnak. Szőkített haj, feszülős egyberuha, tíz réteg smink meg minden ami kell. De hogy fokozza az élményt, és láthassuk, hogy ő igazán halad a korral, nem érte be a szokásos csicsapicsa dolgokkal. Vacsoránál még a cuki csúcskategóriás telefonját is kivágta az asztalra. Ám erre azt mondtam rendben. Belefér. Viszont az A4-es papír méretű táblagépet én azért egy kicsit túlzásnak éreztem. Azzal fotózgatott az étteremben a drágám. Ült a helyén, magasba tartotta a kütyüjét és kattintgatott szerte a nagyvilágba, hogy mindenki lássa, hogy neki mije van. Gondoltam, berohanok a laptopomért és elkezdek a webkamerájával fotózgatni én is, mert az is tök menő lett volna...

Emberünk természetesen a bárban is folytatta a figyelemfelkeltést. Előkapta a zsebtükrét, szottyatt ajkait feltúrbózta nyolcszázhúsz kilogramm tűzpiros rúzzsal és indulhatott a bugi. Hát nem tudom. Valahogy nem voltam felkészülve rá, hogy egy öreglány rángatózó popóját (köhöm seggét) kelljen néznem egész este, aminek a zsírpárnáiba csodálatosan belefúródik az XXL-es tanga vonala, hogy a legtávolabb ülők számára is jól látható legyen. Én túl fiatal vagyok még ehhez...

Augusztus 1-10. - Betintázva

Augusztus 1-10.


Megsóztam a mosogatógépet a bárban. Újabb hasznos tudással lettem gazdagabb...
Hogy értsétek: a mosogatógépen felvillant egy piros lámpácska, ami azt jelezte, hogy kifogyott a só. Megkérdeztem Briant, hogy ez mégis mit takar pontosan. Fogalma sem volt. Azt mondta, hogy csak használjam bátran tovább, majd kialszik. Nem aludt. Két nappal később jeleztem neki, hogy a led még mindig világít... -Akkor sózd meg! -De mit? Meg hogyan? -Gőzöm sincs... Kösz Brian! Évek óta itt dolgozol és még azt sem tudod, hogy kell megsózni a mosogatógépet. Micsoda szégyen.


Később rákérdeztem Krisztofnál (ő a mindenes) a dologra. Ő megoldotta a rejtélyt: mutatott egy kis tartályt a gép aljában, amibe bele kellett öntenem a sót. De így sem ment egyszerűen. Bezúztam a konyhába és kértem Joneltől két kiló sót. Mármint kértem volna, de azt hitte szívatom. Csak röhögött rajtam. Amikor megmondtam neki, hogy a mosogatógéphez kell akkor meg még jobban röhögött. Negyed óra győzködés után sem volt hajlandó megszánni azzal a kurva sóval. Kereshettem meg ismét Krisztofot, hogy mondja már meg Jonelnek, hogy nem szívatom, hanem tényleg kell az a két kiló só. Szerencsére Krisztofot megtaláltam, úgyhogy lett sóm. Megsóztam hát a mosogatógépet.

***

Elérkezett az idő, hogy rákérdezzek Briannél a picit korábbi hazautazás lehetőségére. Arról van ugyanis szó, hogy a szerződésem szeptember 30-án jár le viszont a suli otthon ennél egy icipicit hamarabb elkezdődik. A szerződés végéig meg normál esetben érdemes maradni, mert kellemes bónusz pénzzel jutalmazzák akkor az embert. Namármost az én tervem az volt, hogy megpróbálom kisírni a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad elvén azt, hogy pár héttel előbb hazaengedjenek és még a pénzecskémet is odaadják... Végül ahogy sejtettem, Briannek nincs túl nagy beleszólása ezekbe a dolgokba, de megígérte, hogy beszél Sheena-val (aki illetékes a témában) és talán egy hetet nyerhetek... A semminél az is több lenne... Az viszont már most biztos, hogy nem fog egyszerűen (újra)indulni ez az iskola téma.


Amúgy a vége felé közeledve egyre többször magával ragad a nosztalgia ezzel a porfészekkel kapcsolatban. Hihetetlen, de hiányozni fog. Mégiscsak úgy élünk itt együtt, mint egy kis család. És ennek a kis családnak hamarosan búcsút kell intenem... Nade azért addig van még majd' két hónap, úgyhogy nem sírok tovább.

***

A minap lúzer napot tartottam. Már úgyis minden olyan ösztönösen ment. Ideje volt hát emlékeztetnem magam a régi bénázásaimra. Ennek jegyében az egyik asztal leszedése közben véletlenül megdobáltam magam egy tányérral. Mondjuk üres volt, de azért egy kis szósz volt rajta, hogy megdekorálhassam vele az ingecskémet. És még a tányér gazdája kapott sokkot, hogy majdnem ráejtettem a tányért... Ez volt a bemelegítés.

Felszolgálás után mentem a bárba, belenyúltam a zsebembe, hogy megcsekkoljam a telefonomon a pontos időt, de nem tudtam mert a kijelző úszott a tintában. Ahogy a kezem is hirtelen feketére váltott. Hogy miért? Hát mert rendelésfelvétel után a tollamat lazán a zsebembe csusszantottam, ami ott aztán úgy döntött, hogy kifolyatja magából az őt feszítő mérhetetlen mennyiségű tintát. Először próbáltam rongyokkal sikálni a kezemet, a telefonomat meg a zsebem belsejét, de ezzel csupán annyit értem el, hogy terjedt mindenfelé a feketeség. Mert ugye közben felszolgálni is kellett. Megfogtam egy poharat, az is fekete lett. Beütöttem az árát, a kassza is fekete lett. Megkaptam a pénzt, az is fekete lett... Hirtelen kezdtem magam Babits Misi bácsi fekete országában érezni, úgyhogy úgy döntöttem végül, hogy feladom a harcot. Szóltam Beának, hogy ugorjon be a bárba mert dolgom van. Gatyacsere. Egyszerűen hangzik. Amikor azonban lehúzod a tinta áztatta nadrágodat és a combodon egy tenyérnyi pacát találsz, rádöbbensz, hogy mindig van lejjebb. Tíz percig dörzsölgettem magam a wc-ben, mint valami megszállott perverz. Valamit sikerült javítani a helyzeten, ám a komfortérzetem innentől kezdve már végig nem volt tökéletes azon az estén. Olyan volt amikor nincs rajtam az új Carefree Invisible betét, ami tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzést nyújt.  De legalább játszhattam pecsételősdit az ujjacskáimmal. Egészen addig, amíg Bea fel nem világosított, hogy valójában milyen hasznos az alkoholos kézfertőtlenítő zselé, amivel mindig traktáljuk a vendégeket. Istenien lehozza az ember bőréről a tintapacákat. Halleluja.

***

A turnus utolsó napján megint kitettem az alamizsna gyűjtő pohárkámat és sokadszor belefutottam egy vendégtípusba, akinek a viselkedését egyszerűen nem tudom felfogni. Ez a vendégtípus az, aki nem akar pénzt adni, de mégis. Este végén látványosan odajön a pulthoz, kezében a már előkészített pénzzel, amit látványosan és hosszasan potyogtat bele a poharamba, úgy, hogy közben gondosan ügyel arra, hogy ne lássam mennyit szór, csak halljam, hogy nagyon csörög. Ez az a típus, akinek láttán már a pénzszórás pillanatában széles műmosoly mögül, halkan dörmögöm magam elé a "kurva anyád" szókapcsolatot. Majd mikor a kis színjáték után belekukkantok a pohárba és meglátom azt a hat pence-t (kicsit kevesebb, mint húsz forint) a pézkupac legtetején, amivel az egész heti teljesítményemet ily látványosan jutalmazta, akkor az öklöm is összeszorul egy pillanatra... Valaki árulja el, hogy az ilyen (zömében hölgy) vendégeknek mi zajlik le a fejében, amikor így járnak el. Miért nem kerülik el csak simán messziről a pénzespoharacskát? Mért néznek hülyének, és gondolják azt, hogy nem veszem észre, hogy értéktelen vasdarabokkal dobáltak meg? Ha valaki erre nekem kielégítő válasszal tud szolgálni, kap egy csokit!

Egyébként ezek után egy néni még a táskája szíjával is megcsapkodott. Csak, hogy tudjam hol a helyem... A néninek valószínűleg komoly gondok voltak a buksijában, mert azon túl, hogy a memóriája egy napnál régebbi információkat törölt, még az idegállapota sem volt kielégítő. Ez már akkor kiderült, amikor egyszer hisztirohamot kapott az étteremben, mert a férje nem mutatta meg neki a menüt, majd sértődötten elviharzott kaja nélkül. Nade ez csak az előzmény. A lényeg, hogy ez a néni minden este odajött a bárba, hogy szeretne valami rágcsálnivalót vásárolni és minden este el kellett mondanom neki, hogy én olyat nem árulok. Egyszer végig kellett hallgatnom, hogy a férje cukorbeteg és négy óránként ennie kell, de mi itt a szállodában olyan embertelenek vagyunk, hogy nem adunk neki. Meg teát sem kapott szegény (amit mellesleg bármikor ihat a szobájában ingyen és bérmentve).

Lényeg a lényeg, hogy utolsó este is odajött hozzám a nő és teljes természetességgel kért tőlem egy csomag rágcsálnivalót. Ebben a pillanatban a vérnyomásom kiszakította a dobhártyámat és remegni kezdtem az idegességtől. Próbáltam visszafogni magam, ám így is meglehetősen kioktató stílusban sikerült közölnöm az öregasszonnyal, hogy ahogy tegnap, meg tegnapelőtt nem volt rágcsa, úgy ma sincs és holnap sem lesz. Erre elkezdett a táskája fülével püfölni, mint valami eszelős. Ezután kicsit hátrébb léptem, hogy ne érjen el, majd emlékeztettem, hogy ezt a rágcsatémát tegnap már megbeszéltük. Erre mosolyra váltott és közölte, hogy csak viccelt. Majd elment. Erre mondják a mi falunkban, hogy WTF.

***

Strip-dayen Brian kért tőlem egy kis segítséget. Az egyik szobából kellett pár lehúzott ágyneműt kicipelni, mert az ott lakó vendég beteg volt (fosott). Gondoltam ez rendben van: beteg vendég, alaposabb takarítás. Ám amikor beléptem a szobába sokkot kaptam. Mintha valami elcseszett sci-fi díszletei közé léptem volna be, ahol épp sugárfertőzéses jelenetet forgatnak. A szobában alig lehetett látni, mert tele volt fújva a Neutrafresh nevezetű légfrissítő fertőtlenítőszerrel, ami egy pillanat alatt elkezdte kaparni az ember torkát. Minden ágynemű egyesével be volt csomagolva piros zacskókba, hermetikusan elzárva a külvilágtól. A tányér meg az evőeszközök, amiből a vendég evett, szintén alaposan be volt bugyolálva egy zacsiba. Nagyon para, hogy itt mennyire megy a para egy kis mezei fosás miatt. Mindegy. Az volt a feladatom, hogy a bezacskózott fertőzött elmeket (tányért, huzatokat) zacskóstul elhelyezzem a szabadban, hogy a bacikák magukban szépen csendben odakint elpusztuljanak. Aztán persze alapos kézfertőtlenítés, óvintézkedések, anyámkínja. Talán életben maradok...