Augusztus 1-10. - Betintázva

Augusztus 1-10.


Megsóztam a mosogatógépet a bárban. Újabb hasznos tudással lettem gazdagabb...
Hogy értsétek: a mosogatógépen felvillant egy piros lámpácska, ami azt jelezte, hogy kifogyott a só. Megkérdeztem Briant, hogy ez mégis mit takar pontosan. Fogalma sem volt. Azt mondta, hogy csak használjam bátran tovább, majd kialszik. Nem aludt. Két nappal később jeleztem neki, hogy a led még mindig világít... -Akkor sózd meg! -De mit? Meg hogyan? -Gőzöm sincs... Kösz Brian! Évek óta itt dolgozol és még azt sem tudod, hogy kell megsózni a mosogatógépet. Micsoda szégyen.


Később rákérdeztem Krisztofnál (ő a mindenes) a dologra. Ő megoldotta a rejtélyt: mutatott egy kis tartályt a gép aljában, amibe bele kellett öntenem a sót. De így sem ment egyszerűen. Bezúztam a konyhába és kértem Joneltől két kiló sót. Mármint kértem volna, de azt hitte szívatom. Csak röhögött rajtam. Amikor megmondtam neki, hogy a mosogatógéphez kell akkor meg még jobban röhögött. Negyed óra győzködés után sem volt hajlandó megszánni azzal a kurva sóval. Kereshettem meg ismét Krisztofot, hogy mondja már meg Jonelnek, hogy nem szívatom, hanem tényleg kell az a két kiló só. Szerencsére Krisztofot megtaláltam, úgyhogy lett sóm. Megsóztam hát a mosogatógépet.

***

Elérkezett az idő, hogy rákérdezzek Briannél a picit korábbi hazautazás lehetőségére. Arról van ugyanis szó, hogy a szerződésem szeptember 30-án jár le viszont a suli otthon ennél egy icipicit hamarabb elkezdődik. A szerződés végéig meg normál esetben érdemes maradni, mert kellemes bónusz pénzzel jutalmazzák akkor az embert. Namármost az én tervem az volt, hogy megpróbálom kisírni a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad elvén azt, hogy pár héttel előbb hazaengedjenek és még a pénzecskémet is odaadják... Végül ahogy sejtettem, Briannek nincs túl nagy beleszólása ezekbe a dolgokba, de megígérte, hogy beszél Sheena-val (aki illetékes a témában) és talán egy hetet nyerhetek... A semminél az is több lenne... Az viszont már most biztos, hogy nem fog egyszerűen (újra)indulni ez az iskola téma.


Amúgy a vége felé közeledve egyre többször magával ragad a nosztalgia ezzel a porfészekkel kapcsolatban. Hihetetlen, de hiányozni fog. Mégiscsak úgy élünk itt együtt, mint egy kis család. És ennek a kis családnak hamarosan búcsút kell intenem... Nade azért addig van még majd' két hónap, úgyhogy nem sírok tovább.

***

A minap lúzer napot tartottam. Már úgyis minden olyan ösztönösen ment. Ideje volt hát emlékeztetnem magam a régi bénázásaimra. Ennek jegyében az egyik asztal leszedése közben véletlenül megdobáltam magam egy tányérral. Mondjuk üres volt, de azért egy kis szósz volt rajta, hogy megdekorálhassam vele az ingecskémet. És még a tányér gazdája kapott sokkot, hogy majdnem ráejtettem a tányért... Ez volt a bemelegítés.

Felszolgálás után mentem a bárba, belenyúltam a zsebembe, hogy megcsekkoljam a telefonomon a pontos időt, de nem tudtam mert a kijelző úszott a tintában. Ahogy a kezem is hirtelen feketére váltott. Hogy miért? Hát mert rendelésfelvétel után a tollamat lazán a zsebembe csusszantottam, ami ott aztán úgy döntött, hogy kifolyatja magából az őt feszítő mérhetetlen mennyiségű tintát. Először próbáltam rongyokkal sikálni a kezemet, a telefonomat meg a zsebem belsejét, de ezzel csupán annyit értem el, hogy terjedt mindenfelé a feketeség. Mert ugye közben felszolgálni is kellett. Megfogtam egy poharat, az is fekete lett. Beütöttem az árát, a kassza is fekete lett. Megkaptam a pénzt, az is fekete lett... Hirtelen kezdtem magam Babits Misi bácsi fekete országában érezni, úgyhogy úgy döntöttem végül, hogy feladom a harcot. Szóltam Beának, hogy ugorjon be a bárba mert dolgom van. Gatyacsere. Egyszerűen hangzik. Amikor azonban lehúzod a tinta áztatta nadrágodat és a combodon egy tenyérnyi pacát találsz, rádöbbensz, hogy mindig van lejjebb. Tíz percig dörzsölgettem magam a wc-ben, mint valami megszállott perverz. Valamit sikerült javítani a helyzeten, ám a komfortérzetem innentől kezdve már végig nem volt tökéletes azon az estén. Olyan volt amikor nincs rajtam az új Carefree Invisible betét, ami tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzést nyújt.  De legalább játszhattam pecsételősdit az ujjacskáimmal. Egészen addig, amíg Bea fel nem világosított, hogy valójában milyen hasznos az alkoholos kézfertőtlenítő zselé, amivel mindig traktáljuk a vendégeket. Istenien lehozza az ember bőréről a tintapacákat. Halleluja.

***

A turnus utolsó napján megint kitettem az alamizsna gyűjtő pohárkámat és sokadszor belefutottam egy vendégtípusba, akinek a viselkedését egyszerűen nem tudom felfogni. Ez a vendégtípus az, aki nem akar pénzt adni, de mégis. Este végén látványosan odajön a pulthoz, kezében a már előkészített pénzzel, amit látványosan és hosszasan potyogtat bele a poharamba, úgy, hogy közben gondosan ügyel arra, hogy ne lássam mennyit szór, csak halljam, hogy nagyon csörög. Ez az a típus, akinek láttán már a pénzszórás pillanatában széles műmosoly mögül, halkan dörmögöm magam elé a "kurva anyád" szókapcsolatot. Majd mikor a kis színjáték után belekukkantok a pohárba és meglátom azt a hat pence-t (kicsit kevesebb, mint húsz forint) a pézkupac legtetején, amivel az egész heti teljesítményemet ily látványosan jutalmazta, akkor az öklöm is összeszorul egy pillanatra... Valaki árulja el, hogy az ilyen (zömében hölgy) vendégeknek mi zajlik le a fejében, amikor így járnak el. Miért nem kerülik el csak simán messziről a pénzespoharacskát? Mért néznek hülyének, és gondolják azt, hogy nem veszem észre, hogy értéktelen vasdarabokkal dobáltak meg? Ha valaki erre nekem kielégítő válasszal tud szolgálni, kap egy csokit!

Egyébként ezek után egy néni még a táskája szíjával is megcsapkodott. Csak, hogy tudjam hol a helyem... A néninek valószínűleg komoly gondok voltak a buksijában, mert azon túl, hogy a memóriája egy napnál régebbi információkat törölt, még az idegállapota sem volt kielégítő. Ez már akkor kiderült, amikor egyszer hisztirohamot kapott az étteremben, mert a férje nem mutatta meg neki a menüt, majd sértődötten elviharzott kaja nélkül. Nade ez csak az előzmény. A lényeg, hogy ez a néni minden este odajött a bárba, hogy szeretne valami rágcsálnivalót vásárolni és minden este el kellett mondanom neki, hogy én olyat nem árulok. Egyszer végig kellett hallgatnom, hogy a férje cukorbeteg és négy óránként ennie kell, de mi itt a szállodában olyan embertelenek vagyunk, hogy nem adunk neki. Meg teát sem kapott szegény (amit mellesleg bármikor ihat a szobájában ingyen és bérmentve).

Lényeg a lényeg, hogy utolsó este is odajött hozzám a nő és teljes természetességgel kért tőlem egy csomag rágcsálnivalót. Ebben a pillanatban a vérnyomásom kiszakította a dobhártyámat és remegni kezdtem az idegességtől. Próbáltam visszafogni magam, ám így is meglehetősen kioktató stílusban sikerült közölnöm az öregasszonnyal, hogy ahogy tegnap, meg tegnapelőtt nem volt rágcsa, úgy ma sincs és holnap sem lesz. Erre elkezdett a táskája fülével püfölni, mint valami eszelős. Ezután kicsit hátrébb léptem, hogy ne érjen el, majd emlékeztettem, hogy ezt a rágcsatémát tegnap már megbeszéltük. Erre mosolyra váltott és közölte, hogy csak viccelt. Majd elment. Erre mondják a mi falunkban, hogy WTF.

***

Strip-dayen Brian kért tőlem egy kis segítséget. Az egyik szobából kellett pár lehúzott ágyneműt kicipelni, mert az ott lakó vendég beteg volt (fosott). Gondoltam ez rendben van: beteg vendég, alaposabb takarítás. Ám amikor beléptem a szobába sokkot kaptam. Mintha valami elcseszett sci-fi díszletei közé léptem volna be, ahol épp sugárfertőzéses jelenetet forgatnak. A szobában alig lehetett látni, mert tele volt fújva a Neutrafresh nevezetű légfrissítő fertőtlenítőszerrel, ami egy pillanat alatt elkezdte kaparni az ember torkát. Minden ágynemű egyesével be volt csomagolva piros zacskókba, hermetikusan elzárva a külvilágtól. A tányér meg az evőeszközök, amiből a vendég evett, szintén alaposan be volt bugyolálva egy zacsiba. Nagyon para, hogy itt mennyire megy a para egy kis mezei fosás miatt. Mindegy. Az volt a feladatom, hogy a bezacskózott fertőzött elmeket (tányért, huzatokat) zacskóstul elhelyezzem a szabadban, hogy a bacikák magukban szépen csendben odakint elpusztuljanak. Aztán persze alapos kézfertőtlenítés, óvintézkedések, anyámkínja. Talán életben maradok...