Március 22-23. - Pay silence for the Haggis

Március 22.


Rá kellett döbbennem, hogy már most túl rég óta dolgozom a Highland Heritage-nél. Felfedeztem ugyanis egy visszatérő vendéget. Azaz leginkább Michael segített nekem felfedezni. Ismerős volt ugyan az öregúr, de csak akkor világosodtam meg amikor Michael kérdezte, hogy láttam e, hogy itt van a "bloody guest". Ja hogy ő az. Annak idején Michael szobájában lakott és úgy sikerült elnyernie a ezt a nevet, hogy az egyik éjjel valószínűleg heveny orrvérzés következtében, olyan szobát sikerült hátrahagynia maga után, hogy öröm volt takarítani. Véres ágynemű, véres fürdőszoba, véres minden... Hát visszatért. Már azt is tudom róla, hogy naponta három üveg narancsos J2O a fogyasztása. És szegény mindig egyedül van. Egyedül ücsörög a bárban és szopogatja a narancslevét. Nem beszél szinte soha senkivel. Ráadásul megint vérzett...


A vacsora felszolgálásánál örömmel konstatáltam, hogy az újoncok hasonló módon bénáznak az étteremben, mint én az első időkben. Gurry (az izlandi lány) például két teli tányért hajított a földre. Pedig már igazán közel volt a végcélhoz. Konkrétan a vendégek asztala mellé röpült a fincsi pulykahusi, köretestül mindenestül. Kicsit jobban céloz, akár egyből a vendégek elé kerülhetett volna az étel. De nem célzott jobban. Szegény teljesen kétségbeesve szedegette a kaját a padlószőnyegről. Aztán azon lepődött meg, hogy mindenki azt mondta neki, hogy "semmi probléma", "mindenkivel előfordul eleinte" meg ilyenek. Jól esett, hogy végre azok közé tartozhattam, aki ezeket mondja másnak és nem azok közé, akinek mások mondják. A profik közé. Muhaha.


A profizmusom abból is meglátszik, hogy sikerül úgy intéznem a bénázást, hogy mások ne lássák. A bár zárása után például bementem még a konyhába, hogy lopjak egy kis kaját. Kezemben a teli pénztár, a pénztár tetején meg még egy pohár, amit a konyhába készültem vinni. Gondoltam amíg zabizok valamit, elhelyezem ezt a szettet a pulton. Na itt kezdődtek a problémák. A konyhában sötét volt, így nem láttam, hogy nem a legstabilabb helyre sikerült a kasszát letennem... Elkezdtem kajálni, majd iszonyat robajjal a kassza teljes tartalma poharastul, pénzestül szanaszét a konyha padlóján. Nem tudom tudjátok, hogy mekkora egy 5pence-s pénzérme? körülbelül fele akkora, mint a mi régi egyforintosunk. Namármost csak ebből volt több, mint száz darab a kasszában... A többit képzeljétek el! Macóka az éjszaka közepén hasal a konyhában és az üvegszilánkok közül kapirgálja az aprópénzt. Ha ezt valaki meglátta volna, azt hiszem sírva röhögött volna. De nem látta senki, mert profi vagyok.


Március 23.


Javier nagyon sokat beszél... Gondoltam napközben nézek egy kis tévét, és Javier is épp a szobánkban tartózkodott. Hihetetlen, hogy ez a gyerek minimális szókinccsel mennyit képes pofázni. Nem akartam megbántani, de amikor épp a Gilmore girls-t néztem volna, nem annyira tudott felvillanyozni az izgalmas sztorijaival, amiket én már ezerszer átéltem korábban. Például hidegen hagy, hogy reggelinél megint milyen hülye kérésekkel álltak elő a vendégek, mert ebben a témában már igen magas az ingerküszöböm. De végül is a tévé vs. Javier párharcot egészen a Jóbarátok kezdetéig sikerült Javier-nek nyernie. Hát ez van. Amúgy jó gyerek. Még a WC deszkát is le szokta hajtani használat után.


Scottish night volt. Aminek ezentúl én is szereplője leszek. Igaz csak egy mellékszereplője, dehát valahol el kell kezdeni. Az én feladatom az, hogy a bárban miután a vendégek végighallgatták a kellemes skót duda muzsikát, illetve végignézték a népviseletbe öltözött lánykák néptáncát, kisétálok a vendégek elé, hármat koppintok a botommal (amit most nem találtunk meg ezért egy snooker dákóval helyettesítettük), majd elkiáltom magam, hogy "Pay silence for the Haggis!". Aztán jön Brian és bohóckodik a Haggis-zal.

Nesze neked Haggis

Este a bárban már egészen jól mentek a dolgok. És mivel az egyik turnus másnap utazott haza, elég szép búcsújattot sikerült leakasztanom róluk. 


Most az a speciális helyzet van nálunk, hogy egyszerre két turnus érkezik a szállodába egy nap tolódással, amíg a Royal ki nem nyit, így egymás után két fél strip day van. Ami egy részről szívás, más részről meg király, hogy egymás után két estén tehetem ki a pultra a "thank you" feliratú poharacskámat amibe tolhatják nekem a lét.


Meló közben Brian időnként bejött csekkolni a munkámat és beengedett a bizalom körébe, tehát megadta mind az otthoni, mind a mobil számát. Azért szükségesnek érezte elmondani kábé tizenhatszor, hogy ha a mobilszámát (amit még Mr Cleaver, az atyaúristen sem tud) elmondom bárkinek, akkor megöl. Látszott az arcán, hogy ez a bizalom azért még kicsit ingatag. De muszáj volt megadnia a számokat, mert este 10-11 után, amikor ő hazamegy, én vagyok a szálloda ura és ha bármi para van, muszáj őt értesítenem. Remélem nem lesz para. Már csak azért sem, mert általában élőben sem igazán értem mit karattyol skótul, telefonban meg hát... Nem akarom megtapasztalni.


Záráskor egyes vendégek, akik másnap utaztak kézfogással köszöntek el tőlem. Hát igen, most már vagyok valaki...