Július 27-31. - Kislány vigyázz!

Július 27.


Érkezett hozzánk beeső vendégként egy idős öreg párocska. Egy éjszakára. A Scottish Night közepébe bele. Angolul az öregúr egy minimális szinten kommunikált, ami azt jelenti, hogy a yes/no szintet csont nélkül megütötte. Ezzel nem is lett volna baj. Viszont Brian, ahogy ezelőtt már oly sokszor, úgy érezte, hogy annyira vicces lenne belőlem hülyét csinálni a maga szórakoztatására. Odahívott hát magához és megkérdezte, hogy beszélek-e olaszul. Mondtam nem. -Mindegy, nem baj, azért csak menj oda hozzájuk és magyarázd el nekik, hogy mi az a Haggis! Főnök úr parancsát teljesíteni kell, így hát odamentem az öregekhez, hogy nemzetköziül elmagyarázzam nekik a frankót... Brian terve tökéletes sikert aratott, mert pont akkor érkezett a helyszínre, amikor az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:
-Animal? What animal? Beee-beeeee?
-Yes sir, beeeee-beeeee!


Annyi baj legyen. Megint szereztem Briannek pár boldog pillanatot...


Július 28.


A turnus utolsó napja. A korábban emlegetett ifjú lányok úgy döntöttek, hogy búcsúzóul nagy dózisban osztoznak a társaságommal, így gyakorlatilag egész este a pultot támasztották és szóval tartották a menő pultosfiút, aki ezt cseppet sem bánta. Mint kiderült, tizenhét évesek voltak mindketten, úgyhogy különösen élvezhették, hogy egy olyan nagyfiú, mint én, jópofizik velük. Fel is vették a legrövidebb miniszoknyácskájukat meg a legkivágottabb felsőcskéjüket, hogy igazán felkeltsék a férfi szemlélő érdeklődését... Az a perverz vigyor megért volna egy misét, amivel Brian nézett rám, amikor bejött elköszönni. Ekkorra már csak a két kiscsaj volt a bárban, a többi vendég lelépett, hogy pihenjenek egy kicsit a másnapi korai indulás előtt... Megbeszéltem hát a lányokkal, hogy maradhatnak ameddig jól esik, itt most már úgyis én vagyok a góré, lehet tolni a mulatságot. Ebben a pillanatban kezdtem el először átérezni annak a hatalomnak a súlyát, amit Brian és a Highland Heritage adott a kezembe. Ez az érzés még fokozódott, amikor a lánykák felvetették, hogy csobbanni kéne az uszodában és mért is ne tehettük volna, ha már egyszer én vagyok a főnök...


Egyszóval vidám este elé néztünk, de aztán sajnos szomorú véget ért a történet. Kimentem ugyanis kihajítani a szemetet és mikor visszaértem, egy üzenetet találtam a pulton, hogy felmentek a lányok a szobájukba a fürdőrucikért. Ez persze még nem volt szomorú. Viszont az már igen, hogy fancsali képpel tértek vissza, hogy sajnos el kell menniük a szobájukba, mert apuci takarodót fújt. Ráadásul arra sincs esély, hogy apuci elalvása után visszatérjenek, mert nagyon morcos, úgyhogy még az is lehet, hogy egész éjjel csekkolgatni fogja a szobájukat, hogy ott vannak-e... Hát nem tudom, lehet hogy ha nekem is lenne egy hasonló korú kislányom én is félteném magamtól. Ez van. Érzékeny búcsút vettünk egymástól és ezzel véget is ért az első (és feltételezem az utolsó) "bárosként csajozok a Highland Heritage-nél" élmény. Vissza a valóságba: a járókeretek és a tolószékek végtelen mezejére.


Július 29.


Megszabadultunk az Írektől meg a fiatal lányoktól és jöhetett a következő merítés angol nyugdíjas. Meglepő módon azonban megint közéjük keveredett egy kakukktojás párocska. A nő középkorú volt (kicsit fiatalabb az átlagnál) a pasija pedig egy harmincas csokibarna fickó, aki erősen törte az angolt és messziről bűzlött a marihuánától... Ezt az illatot sem éreztem még ezen a vidéken. Kíváncsian várom, hogy fognak-e alkotni valami maradandót, vagy csak csendben elpöfékelgetnek szabadidejükben és időnként bárgyú mosollyal az arcukon benéznek a bárba egy-két sörre, amikor már nagyon kiszárad a szájacskájuk.


Július 30-31.


Délután kicsit emelgettük a súlyokat Andrewal, mire Matej (aki ugyebár alattam lakik) felháborodva rontott be a szobámba, hogy neki elege van már abból, hogy mi itt dobáljuk a súlyokat és ő nem tud pihenni. Különösebben nem foglalkoztunk vele. Délután három volt. Ilyenkor hagy csináljunk azt, amit akarunk... Viszont ezt a napot követő éjszakán furcsa dolog történt. Azóta nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy Matej valóban elkezdte valami nagy kemény tárggyal püfölni alattam a padlót, úgy hogy az egész ház beleremegett. Az biztos, hogy felébredtem és sokáig gondolkodtam az eset valóságosságán, de nem jutottam dűlőre magammal. Egyértelmű, hogy kis barátunknak komoly problémái vannak, meg az is, hogy másnap délelőtt darabolós rockzenét hallgatott teljes hangerőn nyilvánvalóan azért, hogy engem idegesítsen, de azért nem tudom. Felkelni csak azért hajnali ötkor, hogy elkezdje kalapálni a plafont? Tényleg ennyire beteg lenne?


Mindenesetre a helyében nem kezdenék bele egy olyan játékba, amiben biztos kudarcra van ítélve. Ő egész nap dolgozik, amikor én vígan szunyókálhatok. Így ha kettőnk közül valaki biztosan mindig kialussza magát, az én vagyok. Arról meg lehet, hogy nem ártana felvilágosítani, hogy aludtam én már el házibuliban két méter átmérőjű dübörgő hangfal mellett is, amikor fáradt voltam, úgyhogy egy kis dobolással meg zenehallgatással nem tud engem kikészíteni. Dehát próbálkozni lehet. Legfeljebb lesz pár jó sztorim.