Szeptember 10-13. - Munkaterápia

Változtak a dolgok. Ugye legutóbb azt mondtam, hogy költöznöm kell hamarost. Hát nem. Ugyanis az az új helyzet, hogy a főnökségnek nincs kedve felvenni még egy emberkét... Szóval költöznöm nem kell, túlóráznom annál inkább. Még az is lehet, hogy a hátralévő három hetemben végig... Isteni lenne...


A pletykák szerint majd jön egy lengyel lány az én helyemre. Aztán vagy jön, vagy nem jön. Sosem lehessen tudni. Eddig például úgy volt, hogy jön egy thai csaj meg egy srác, de aztán ők sem jöttek. Helyettük jött Dani a Ben Doranból... Nem értek én már itten semmit se.


Szeptember 10.


Lenka és Tomas utolsó munkanapja. Strip-day. Nem tudom a többiek, hogy voltak vele, de én kifejezetten szomorú voltam. És nem csak azért, mert másnap már nekem kellett takarítanom Lenka szobáit. Egyszerűen hiányozni fognak. Dehát ilyen ez a hely: emberkék jönnek-mennek...


Este megörvendeztettük magunkat néhány csoportképpel, ami régóta tervbe volt véve. És mivel nem akartuk, hogy Lenka és Tomas kimaradjon, ez volt az utolsó esély. El is készültek a képek. Íme belőlük néhány:

Az elmaradhatatlan hand gel (alias higigeci).

Lánykák.

Fiúkák.

Ez meg ilyen izé. Nemtom. Szerintem Attila se.

Azért van egy kis osztályfotó hangulata a képeknek szerintem. De aranyosak...


Fotózkodás közben egyébként én nagyban pörögtem a bárban. Időnként kirohantam egy-egy kép erejéig, aztán vissza. Mert amúgy volt ám forgalom rendesen. És úgy tejeltek a népek, mint a csuda. Egyből meg is szerettem a csoportot. A többiek mondták, hogy seggfej az összes vendég, én meg nem értettem miről beszélnek. Hiába. A pénz boldogít...


Szeptember 11.


Lenkáék reggel még kaptak egy nagy ölelést, aztán el is tűntek, mint a kámfor. Nem maradt más utánuk, mint a piszkos szobáik. Amiket takarítottam is nagy serényen.


Be kell valljam, sehol sincs már az az alaposság, ami annyira jellemző volt rám amikor saját szobáim voltak. Persze még így is tisztább szobákat hagyok magam után, mint egykoron holmi Danielák, de nem töltök már húsz perceket egy-egy szobában, hogy minden tökéletes legyen. Ez van...


Szeptember 12.


Szabadnapom örömére jóformán ki sem mozdultam a szobámból, köszönhetően a nyolcvan mérföldes szélnek és a zuhogó esőnek. Öt percre hagytam el az otthonomat, mert muszáj volt elmenni bótba. Még szerencse, hogy rajtam volt a nemrég újított szupermenő esőkabátom. Bár így is durva volt a helyzet. Majdnem elvitt a szél...


Viszont egy igazán kellemeset röhögtem a sétám közben. Az egyik házból ugyanis kilépett egy srác egy szandálban, farmerban, pulcsiban egy esernyővel a kezében. Már ekkor tudtam, hogy érdemes ezt a fiút egy darabig figyelemmel kísérni, úgyhogy lelassítottam a lépteimet és vártam, hogy bekövetkezik-e amire számítok... Bekövetkezett. Ahogy az első keresztutcához elért az emberünk, ahol prímán besüvített a szél a tenger felől egy pillanat alatt darabokra szakítva az esernyőt és a gyerek már ázott is széjjel... Én meg galád módon csak kacarásztam magamban, mert hát a legszebb öröm a káröröm ugyebár.


Szeptember 13.


Reggel természetesen ismét takaríthattam. Csudijó volt. Bár legalább összefutottam néhány vendéggel, akik kiszúrták, hogy én vagyok a báros fiú. Az ilyennek mindig örülök. Ilyenkor ugyanis megsajnálnak, hogy mennyit kell dolgoznom, és nyomatják a pénzt. Bár ennél a csoportnál amúgy sincs okom panaszra. Megtudtam Briantől, hogy azért, mert liverpooliak. És a liverpooliak szeretnek jattolni. Tehát Liverpoolnak jó helynek kell lennie. Végülis egy Beatlest is fel tudnak mutatni...