2010. november 10., szerda

Edinburgh trip

November 5.

Ezen a napon lélekben már a hétvégi (másnapi) edinburghi kirándulásra készültem, miközben fizikai valómmal egy dolgos strip-day-en serénykedtem. Az a szerencse, hogy már lassan annyira érzem itt a dolgokat, hogy szinte már ösztönösen csinálom a feladataimat, miközben csak ritkán török-zúzok tányérokat, poharakat meg hasonlókat. Meg a vendégek ölében is ritkán köt ki az étel. Sőt az már egy jóideje egyszer sem történt meg. Ha valahol mégis kikötött, ahol nem kellett volna, az maximum a padló volt, dehát az meg kit érdekel.

Beának köszönhetően a lélekben való készülés mellett, elkezdhettem konkrétumokat is tervezgetni, mert megdobott egy jó kis útikönyvvel, amiért nagyon hálás voltam neki. Pláne, hogy a könyvben volt olyan fejezet is, hogy "mit nézzek meg, ha csak egy napom van Edinburgh-ban", márpedig ez nekem pont kapóra jött.

Brian is ellátott jótanácsokkal. Először is, hogy tanuljam meg végre rendesen kiejteni Edinburgh nevét. A rendes kiejtés szerinte "edinbrá" (rövid á-val a végén). Mondjuk mióta tudom, hogy két különböző városból érkező skót sem érti meg egymást, azóta én már minden ehhez hasonló kiejtési tanácsot fenntartásokkal kezelek. Bár ezt, mint később megtudtam az Edinburgh-iak is így ejtik. Legalábbis a srác akinél laktunk azt mondta, hogy ha gyorsan beszélnek akkor "edinbrá", ha lassan, akkor "edinboró"... 

Ha már a kiejtési problémáknál tartunk, megosztok veletek egy videót, amit Orsi küldött nekem, megjegyezvén, hogy ezek tényleg durván beszélnek.

Íme a videó:

http://www.youtube.com/watch?v=5FFRoYhTJQQ

Bár igazából, ezek még egész érthetően tolják, azokhoz képest akiket időnként hallok. Biztos edinburghiak. Ők kevésbé durvák, mint a glasgowiak. Legalábbis a nem túl reprezentatív egyéni felmérésem eredménye szerint.

Amúgy ez a videó akkor is ütne, ha az elsőre akarnának menni a fickók. Minálunk ugyanis az első emelet "föst flór". Meg amúgy is előszeretettel ejtik az itteniek az S-betűt S-nek. Egyébként én a "föst fór"-on takarítom a szobákat, ha már itt tartunk. Ez csak úgy eszembe jutott.

Brian másik jótanácsa a nyelvleckén túl, az volt, hogy próbáljuk ki a sightseeing buszt, mert az király. Ebből végül nem lett semmi. Majd esetleg legközelebb...

De még mindig csak pénteknél tartottunk. Még hátra volt egy vacsora. Nem is akármilyen. A Scottish Night és a Karácsony után, újabb tematikus estét élvezhettek a vendégek: a Fancy Dress Night-ot. Az az csak élvezhettek volna, ha bárki is komolyan vette volna azt, hogy be kell öltözni. De két vendég kivételével, ezt mindenki nagy ívben leszarta. A két vendég (az egyik valami feketébe öltözött kifestett Ozzy Osbourne drakula volt, a másik meg fogalmam sincs micsoda kockás kantárosnadrágban meg sapiban) megkapta a megérdemelt jutalmat a szép jelmezért (azt hiszem valami bort meg csokit) oszt csókolom. Mindez ráadásul a vacsora után történt, úgyhogy minket egyáltalán nem érintett. De azért leírtam, hogy ha majd jöttök turistázni, ti majd hozzatok jelmezt. Bár nem minden turnusnak van Fancy Dress Night-ja. Mindegy, azért csak hozzatok jelmezt!

A vacsora után a beöltözős buli helyett, mi meghallgathattuk Gudjon elméletét arról, hogy miért csúnyák az angol/skót nők. Az ok nem más, mint hogy annak idején a vikingek megjelentek, volt sok szép lányka, azokat szépen elrabolták, a csúnyákat meg otthagyták, mondván mit kezdjenek azokkal. Így a csúnyák maradtak és nemzettek további csúnyákat, a szépek pedig mentek Izlandra a vikingekkel és ott szaporodtak tovább. Ezért - Gudjon szerint - Izland tele van jó nőkkel.

Amúgy bírom a srác sztorijait. Az egyik kedvencem, hogy őt itt mindenki utálja, mert állítólag a skótoknak az a fixa ideájuk, hogy az izlandiak lopják tőlük a makrélákat. Pedig Gudjon szerint nincs másról szó, mint hogy a makrélák szépen odaúsznak hozzájuk és ők egyszerűen kihalásszák. Meg amúgy is nekik sokkal menőbb horgászhajóik vannak, úgyhogy teljesen természetes, hogy több makrélát fognak mint a skótok.

Mondjuk az igaz, hogy Brian valamivel kevésbé kedveli őt mint engem. Pedig nagyjából ugyanakkor érkeztünk. Egyszer némileg gúnyosan megkérdezte tőle, hogy "te ugye ateista vagy" (ami valószínűleg Brian számára elítélendő, úgyhogy én inkább csöndben is maradtam). De aztán Gudjon megnyugtatta, hogy nem-nem, ő evangélikus. Mire Ruth: "Az valami helyi izlandi vallás, ugye?". Okos kislány. Ezért (is) szeretünk.

November 6. 

Ezen a napon indultam Edinburghba. Na nem ám csak úgy. Előtte meg kellett csinálnom a délelőtti munkám, mert csak a délutánt kaptam meg szabadnak. A heti másfél szabadnap, az heti másfél szabadnap. Nincs mese.
Olyan tempóval dolgoztam, mint eddig még soha. Mert bár megegyeztem Michael-lel, hogy befejezi majd helyettem a munkám, hogy elérjem a buszomat 1-2 sörért cserébe, de az volt a feltétel, hogy a az összes szobámat én takarítsam ki, hogy neki csak a kávét, teát meg a csészéket kelljen bekészítenie. Egy óra alatt kitakarítottam hát 10 szobát. És még a tiszta törölközőket is bekészítettem! Apró örömök az életben.

A buszt sikeresen el is értem. Az utazás hosszú volt, de zökkenőmentes. Együtt buszoztam, egy fickóval, aki megtestesítette azt a sztereotípiát, ahogy az angolok elképzelik a skótokat: kövér volt és ivott, mint a gödény. Az elején még nem volt semmi furcsa abban, hogy hallottam a dobozos sör kinyitásakor jelentkező jellegzetes "psssssz" hangot, de amikor három óra leforgása alatt ez a hang tizenkettedjére is megütötte a fülemet, akkor már igazán meglepődtem. Még szerencse, hogy volt a buszon WC, így a sör vízhajtó mellékhatásával sem kellett a bácsinak törődnie...

Amúgy úgy érzem valamit fejlődött a skót tudásom - vagy ez a buszvezető beszélt érthetőbben,  mint azok akikkel eddig találkoztam - mindenesetre, most már nem volt az az érzésem, hogy a tag nem angolul, hanem valami egyéb - számomra ismeretlen - nyelven karattyol.

A kellemes buszozás után fél négy körül megérkeztem Glasgowba, ahol szakadó esőben átrohantam a vonatállomásra, így nyertem magamnak plusz félórát, amit Edinburghban tölthettem.

Megérkezésem kicsit körülményesre sikerül. Barbi ugyanis közölte, hogy az állomáson vár majd engem, de mikor leszálltam a vonatról nem volt sehol. Felhívtam hát. Ő közölte, hogy az állomáson van. Rövidebb tanakodás után rájöttünk, hogy mért nem találjuk egymást annak ellenére, hogy mindketten Edinburghban vagyunk a vonatállomáson. Hát persze, hogy kettő van belőle. Ráadásul én pont egy kijjebb eső állomásra érkeztem, a Haymarket nevűre. ő pedig a Waverley-n várt engem közel a város központjához. Mondjuk eszembe jutott, hogy amikor vettem a jegyet interneten, akkor két edinburghi állomás volt, de valamiért a Haymarket szimpatikusabbnak tűnt. Hát megszívtam. Még az a szerencse, hogy a visszaútra is innen volt jegyem.

Végül sikeresen megtaláltuk egymást Barbival, akinek annyira megörültem, hogy egyből elkezdtem neki mesélni mindenfélét a skóciai életemről, így szegény szinte szóhoz sem tudott jutni. Az a baj, hogy ideális alany volt, mert egyrészt régen látott jóbarát, másrészt meg nem olvasta eztet a blogot e, úgyhogy tudtam mesélni neki dögivel.

Miközben pofáztam elindultunk Michael-höz (nem, ez nem a munkatársam Michael, hanem egy másik), aki vendégül látott minket couchsurfer-ket. Rendes srác volt. Még vacsorát is főzött nekünk. Meg zongorázott, amitől Barbi teljesen odavolt. Egyből elő is jött az énekkaros énje, és előadtak Michael-lel egy Coldplay duettet. Én voltam a közönség.

Az este további része, miután Barbinak sikerült összekészülődnie a bulizás jegyében telt (vééégre). Michael elvitt minket egy Ír pubba, ahol egy zenekar mindenféle menő slágereket játszott, ami egyrészről nagyon jó volt, másrészről, meg némileg akadályozott engem, hogy újdonsült skót pajtásaim beszédét megértsem, ugyanis igen hangos volt. Az újdonsült pajtásaim egyébként Michael pajtásai voltak, illetve két amerikai lányka, akik színtén couchsurföltek, csak nem Michael-nél, hanem a haverjánál. Megjegyzem ezeknek a lánykáknak köszönhetően egy újabb sztereotípia megtestesülésének lehettem szemtanúja. Két, amúgy helyes arccal megáldott, ámde iszonyatosan kövér csaj, nagyon divatos ruciban, tátott szájjal csámcsogva tolja a rágógumit, miközben megállás nélkül pofázik... Ezt a skót srácok nem tűrték annyira jól ezért mikor a lányok leléptek - na hova? - természetesen kajálni, akkor fejvesztve át kellett menekülnünk velük az utca túloldalán található másik pubba, hogy lerázzuk őket. Mondjuk nem is volt ez akkora baj, mert ott legalább lehetett hallani, hogy mit mond a másik. Így például azt is megértettem, az egyik srác útmutatása alapján, hogy hogy kell szakszerűen whiskyt inni. 
Első és az egyik legfontosabb szabály, hogy kólával, vagy jéggel maximum a mocsok amerikai whiskey-t lehet inni, mert az úgyis szar. Ezt azután tudtam meg, miután Barbi naivan megjegyezte, hogy ő mindig kólával issza. Csúnyán is néztek rá.
A Whisky mellé mindig kérjünk egy pohár vizet. Először kicsit melengessük meg a pohár whiskynket a kezünkben, hogy az illatok és az ízek jobban érvényesüljenek. Ezután kicsit forgassuk meg a pohárban az italt! Ha a pohár szélén olajszerűen csorog le, akkor jóféle nedűvel van dolgunk. Következő lépésben szagoljuk meg (mint a bórkostolók a bort). Akár hiszitek, akár nem, whisky szaga lesz. Ha a szaglászáson is túl vagyunk végre belekortyolhatunk az italba. Épphogy csak a nyelvünk hegyével. Majd egy kevés vizet öntsünk hozzá és ismételten ízleljük meg. Ezt a műveletet többször megismételhetjük. Mindig újabb és újabb ízeket fedezhetünk fel, ahogy egyre jobban hígul az italunk (állítólag). Egészen addig adagoljuk bele a vizet, amíg elérjük a számunkra ideális ízvilágot. Ha ezt esetleg túllépjük, akkor meg szerintem rendelni kell egy másik whiskyt. Ezt ugyan nem mondták, de én így képzelem...

A whiskylecke után az amcsi lányokat vendégül látó srác befalsult, és felhívta a lányokat, hogy elmondja nekik, hogy hol vagyunk. Ezután kicsit még eldumáltunk egymással, majd mindenki Barbin meg rajtam kívül hazament. Michaelt még próbáltuk rábeszélni, hogy jöjjön velünk tovább, de szegényke orvostanhallgató és nagyon kellett tanulnia valami vizsgára, ígyhát ketten maradtunk.

De végül egész jót buliztunk. Igaz, hogy ahova menni akartunk, nem volt türelmünk végigállni a sort, így végül két olyan klubban partyztunk, melyek körül az egyikben valami, keményrocker együttes tolta, a másikban meg a legegyszerűbb egysejtűmuzsika szólt, de kit zavarnak az ilyen apróságok, ha már egy hónapja nem bulizott egy rendes csapatósat.

November 7.
Negyed ötre sikerült hazaténferegnünk, ami azért vicces, mert megbeszéltük, hogy korán kelünk, hogy a városból minél többet láthassunk. Végül nemsokkal tíz óra után sikerült is felébrednünk kissé ugyan fáradtan, de városnézésre készen.

A látnivalókba nagyon nem akarok belemerülni, mert majd úgyis teszek fel majd ide képeket, ha Barbi felteszi fácséra őket. És azok szerintem érdekesebbek, mint az én rizsám.

A lényeg az, hogy az időnk nagy részét az edinburgh-i várban töltöttük. Sokáig tanakodtunk ugyan előtte, hogy bemenjünk e tizenkét fontért, de végül úgy döntöttünk, hogy egyszer élünk, úgyhogy bevállaltuk. És ha már bevállaltuk, akkor már alaposan meg is néztük, hogy megtérüljön a befektetés. Megjegyzem megtérült. Rengeteg érdekes kiállítás van a várban, és nem mellesleg iszonyatosan gyönyörű a városra néző panoráma.

A vár nézés után tervbe vettük, hogy részt veszünk az ingyenes edinburghi idegenvezetésen, de mivel túlságosan elmerültünk a város látnivalóinak élvezetében, illetve túl lassúak voltak a felszolgálók a Pizza Hutban, ezt a programot sikeresen lekéstük. Kerestük ugyan a csoportot a városban,de sajnos nem akadtunk nyomukra. Így a továbbiakban is magunkban fedeztük fel a látnivalókat. Már ekkor sejtettük, hogy ez az egy nap valószínűleg nem lesz elegendő minden tervünk megvalósítására. Sejtésünk később beigazolódott. De lényeg, hogy jól éreztük magunkat.

A vonatom ötkor indult vissza Obanbe, és Barbi volt olyan kedves, hogy eljöjjön a világvégi állomásra velem. És csak ekkor döbbentünk rá, hogy az az állomás tényleg a világvégén van. Vonatomat épphogy elértem. Majd kellemes öt órás utazás után már Obanben is voltam...

Kicsit furcsa volt, megbarátkozni a gondolattal, hogy másnaptól megint folytatódik a szokásos menetrend, és ettől kicsit el is szomorodtam. Még szerencse, hogy Feri meg Gudjon épp a pubba igyekeztek, úgyhogy egy sörrel feledtetem a másnapi munka gondolatát....












2010. november 3., szerda

November 2-3. Boldog kari - part two

November 2.
Hátszóval megesett az első szállodai karácsonyozás. A móka már reggel elkezdődött oly módon, hogy a reggeli felszolgálásához mindenkinek fel kellett venni egy karácsonyi sapit. Volt is nagy választék, az egyszerű mikulássapkától kezdve a Merry Christmas feliratú piros cowboykalapon át az olyan csodálatos fejfedőkig, mint amilyet például én is kiválasztottam magamnak. Az enyém egy igazán kényelmes plüssből készült kalapocska volt ami ráadásul még zenélt is, ha megnyomtam rajta egy gombot. Egészen pontosan így nézett ki:

 

Igen igen, egy kémény amiből kilógnak a télapó lábai. Gondoltam, hogyha már hülyét csinálunk magunkból, csináljuk komolyan. Egy egyszerű kis mikulássapka olyan snassz. Nade ez. Ez valami csodás. Nemde?
Volt még egy hasonló ebből a kategóriából, de ott télapó lábak helyett egy hóember meg egy fenyőfa állt ki az ember fejéből. És természetesen az is zenélt. De azt sajnos Attila lenyúlta...

Már vártam, hogy legyen valami konfliktus Ruth-szal, mert nincsen annál komikusabb, ha két ember idióta karácsonyi sapiban üvöltözik egymással. De sajnos ez a programpont elmaradt. Pedig láttam ám, hogy Ruth már folyamatosan figyeli, hogy csinálok e valamit amibe beleköthet. De én, mint tudjátok jófiú vagyok, úgyhogy nem talált fogást rajtam. Bár megkérdezhette volna, hogy "nyuszika, mért van sapka a fejeden?". De nem tette. Viszont vacsora előtt, amikor előkészítettük az éttermet a vendégeknek, Mike-ra ráüvöltött, hogy mért NINCS sapka a fején. Amikor még egy darab vendég nem volt az étterem közelében... Szóval nemcsak engem talál meg mindig a hülyeségeivel. Ez megnyugtató.

Visszatérve a reggelihez. Kellemes karácsonyi muzsikát hallgathattak a vendégek táplálkozás közben. Elgondolkodtam, hogy majdnem két hónap múlva - amikor tényleg karácsony lesz - milyen szinten lesz elegem ezekből a kellemes karácsonyi muzsikákból... Nem hiszem, hogy addigra képes leszek átérezni a meghitt karácsonyi hangulatot. Mesélték is Beáék, hogy tavaly December 24-én csak estefelé jutott eszükbe, hogy hohhóó Karácsony van. Aztán dolgoztak tovább. Szóval meghitt volt a javából.

Amúgy a reggeli teljesen átlagos volt a kalapokat, meg azt leszámítva, hogy néhányan Merry Christmas-szel köszöntötték az étterembe érkező vendégeket Good Morning helyett. Szégyellem, de valahogy nekem November 2-án erre nem állt rá a szám. De azért - hogy én is hozzájáruljak a hangulatteremtéshez - néha benyomtam a gombot a satyimon, és az egyszólamú "We wish you a merry christmas" dallamra szolgáltam fel a kaját, az öreglányok nem kis örömére.

Takarítás közben sajnos meg kellett válnom a sapkától. Nehezen viseltem a dolgot, de szerencsére sikerült nagyobb lelki sérülés nélkül túltennem magam az ügyön.

Mikor kész voltam elmentem az immáron második angolórámra, ahol csoda történt. Láttam egy szép lányt. Élőben. Először mióta itt vagyok. Természetesen nem a skót nemzet büszkesége volt a kisasszony. Oroszországból érkezett, mert a barátja itt dolgozik, és hát a szerelem nagy úr...

Este elkezdődött az igazi Karácsony. Mindenkinek bekészítettünk egy-egy crackers-t az asztalára. A crackers-ről lehet, hogy csak én nem tudtam eddig micsoda, de azért elmesélem. A formája egy szaloncukorhoz hasonlít, csak ez kicsit nagyobb, és az a lényege, hogy meg kell húzni a két végét, amitől pukkan egyet, és a belsejéből előbukkan a meglepi. A meglepi pedig nem más, mint egy papírkorona (amit a vendégek fel is vettek, miközben tömték a buksijukat), egy cetli valami megható karácsonyi idézettel, vagy jókívánsággal a következő évre vagy tudomisén, illetve valami apró ajándék. Olyasmi, mint amilyen a Kindertojásban szokott lenni. Bea elmesélte, hogy ilyen Crackers-t a Tescoban is lehet kapni, többféle árkategóriában, annak függvényében, hogy milyen értékű ajándék van benne.
Amúgy ez a cucc imígyen néz ki:





Tehát Crackers-öket bekészítettük. Meg a szokásos menü táblácskák helyett, cuki kis papírtekercseket helyeztünk az asztalkákra és kezdődhetett is a vacsora. Mikor a vendégek sorra helyezkedtek el az asztaloknál, a kívülálló azt gondolhatta volna, hogy háborús övezetbe érkezett úgy durrogtak a crackers-ök. Mi meg eközben mosolyogtunk szépen, fejünkön ismét a karácsonyi satyesszal. Sőt a lányok még kaptak egy-egy szalagot is. Olyasfélét amilyet a szépségkirálynők szoktak kapni. Csak ez piros volt és Merry Xmas felirat volt rajta Miss Universe helyett.

A vacsora a szokásos rend szerint zajlott. Mondjuk a vendégek átérezték a Karácsony feelinget, mert szinte mindenki pulykát rendelt. Amikor a lányok befejezték a rendelések felvételét Számi kérdezte, hogy na miből mennyi lesz. 96 db pulyka, 1db édes savanyú csirke. Ezzel eldőlt az is, hogy mit fogunk másnap ebédelni...

A desszertek felszolgálásánál Mike felvette végre a Mikulás jelmezt (merthogy ő a kinevezett Mikulás, valószínűleg azért, mert ő a legnagyobb darab mindannyiunk közül). Az egyetlen probléma, hogy innentől kezdve én már nem tudtam aktívan követni az eseményeket, mert épp a moslékgyűjtögető-evőeszközpolírozó munkakörre lettem beosztva a konyhába, amit a desszertek felszolgálásánál kell elkezdeni. De állítólag annyi történt csak, hogy Mike/Mikulás nagy Hohohhoo-zás közepette karácsonyi sütiket kínált a vendégeknek. 

Vacsora után a vendégsereg átvonult a bárba, ahol nem sokkal később elkezdődött az est igazi fénypontja: a staff - fejükön a sapikkal, illetve Mike télapójelmezben - bevonult a bárba és Elénekelt pár karácsonyi dalocskát a vendégeknek. Ebben a mókában még Brian is részt vett, természetesen mikulássapkával a fején. Én viszont a konyhában felejtettem magam (egészen véletlenül), úgyhogy várnom kell még egy hetet arra, hogy én is együtt énekelhessek a többiekkel. Amúgy jó volt ez így, mert végre előbb fejezhettem be az evőeszközök törölgetését, minthogy elkezdtek volna pattogni, hogy nincs elég a terítéshez...

Hát szóval így zajlik minálunk egy karácsony.

November 3.

Karácsony után Scottish Night. Ez a program erre a napra. De én szabadnapos vagyok, úgyhogy meg kell elégednem egy hét alatt egy ünnepléssel...









2010. november 1., hétfő

Október 30-November 1. Boldog kari

Október 30.

A cím senkit ne tévesszen meg. Nem, még nincs karácsony. Hacsak nem az Alexandra Hotelben dolgozol...

Esti vacsora letudva kezdődhet az étterem feldíszítése. Mindenki odavolt a boldogságtól, hogy részt vehet ebben az igazán kellemes közösségi mókában, pláne annak tudatában, hogy este 10 órakor kezdtük a díszítést és másnap reggel fél hatkor kezdődött a másnapi munka, mert nem elég, hogy strip-day volt, még az utazó csoport a szokásosnál fél órával korábban is indult.

Igazán nem lettünk volna megsértődve, ha a Jézuska bevállalja helyettünk a szálloda díszítését, dehát mi a francot csinált volna a szegény Október végén. Még eszébe se jutott, hogy bevásárolja a díszítéshez szükséges alapanyagokat. Még szerencse, hogy a Highland Heritage okosabb volt, mint a Jézuska ezért küldött nekünk 8-10 gigaméretű kartondobozt, bennük a díszekkel.

Végül este tizenegy körül már be is fejeztük a munkát. Igaz addigra már nem nagyon éreztem az ujjam, mert az én feladatom az volt, hogy rajzszögeket döfködjek a plafonba puszta kézzel amire a díszeket fel lehet akasztani. Kalapácsot nem használhattam, mert attól tönkremegy a plafon. A rajzszögektől persze semmi baja nem lesz. Mindegy, kemény voltam, megcsináltam.

Itt is van néhány kép a karácsonyi készülődésről:
Kicsit életlen, de ez volt az egyetlen amin rajta voltam, úgyhogy feltettem. Mike segít iszonyatosan keményen nekem. Tartja a létrát. pfff

Fiúk díszítenek. Lilla terít.

Nem volt kedvem elforgatni. Bocsesz. Bea és Michael pózol.

És pózolnak megint...

Attila dolgozik keményen.

Aztán ő is pózol...

Meg Andrew is

Feriről nem is beszélve

A lényeg: csini kis üdvözlőlapok a kandalló tetején
Itt egy írtó izgalmas videó is:



Október 31.

Másnap reggel (értsd hajnalban) Suzy belépett az étterembe (ő előző este szabadnapos volt, úgyhogy nem vett részt a buliban) és megjegyezte, hogy milyen giccses lett. Életünk fő művére ezt merte mondani. Ejnye. 
Egyébként tudtátok, hogy a "giccs", illetve a "plafon" szavak szlovákul is így vannak? Mikor erre rájöttünk megalkottuk az igazán szellemes, szlovák-magyar-angol "giccs on the plafon" szókapcsolatot. Mert ennyire kreatívak vagyunk.
Ahogy említettem ez a nap amúgy strip-day volt. Egy átlagos strip-day. Átlagos volt bizony, leszámítva azt az egyetlen apróságot, hogy mióta itt vagyok először lecseréltem (azaz lecseréltünk Mike-kal) egy takaróhuzatot... Meg az ágy matracát borító védőlepedőt... Meg az ágy matracát... Az történt ugyanis, hogy szagot fogtunk. Ocsmány undorító szagot. Először a takaró huzatján, hát lehúztuk. Aztán a takarón, hát levittük a mosodába. És így végül eljutottunk odáig, hogy az ágyról a matracot is ki kellett vinnünk a szabadba, hogy szellőzzön egy keveset. Amúgy egy kedves 100-120 kilós néni lakott ebben a szobában. Volt már vele korábban is gond, amikor ott felejtette a kakiját az ajtóra kenve. De az a bűz amit maga után hagyott, azt hiszem életünk végéig kísérteni fog minket. Még szerencse, hogy ez amúgy Mike szobája volt, így csak az ágy rendberakásában kellett részt vennem...

Ezután a kis móka után folytattuk a nagytakarítást. Mikor már csak az volt hátra, hogy bekészítsem a kávéscsészéket, meg a kávé-tea készletet a szobáimba meglepő dolog történt. Megjelent Suzy, Mike és Attila, hogy ők segíteni akarnak nekem. Eleinte nem értettem a dolgot, de aztán kiderült mi volt az oka ennek a váratlan segítőkészségnek. Aki befejezte a szobáit, annak folytatnia kellett (volna) a szálloda többi részének karácsonyi dekorálását. Ehhez Attiláéknak nem volt kedve. Tehát inkább követtek engem szobáról-szobára meghatározott koreográfia szerint. Én mentem elől majd elkezdtem összeállítani a kávékészletet, Attila egész egyszerűen leült a fotelbe, Suzy helyére tette a kis széket (ami addig az ajtót támasztotta, hogy ne csukódjon be), Mike pedig aktívan fújta a légfrissítő sprayt mindenfelé. Igazán viccesen nézhettünk ki így együtt.

A takarítás végeztével rá kellett jönnöm, hogy allergiás vagyok a Safeguard nevű csodaszerre, amivel strip-dayen szoktunk takarítani. Piros, viszkető sebek jelennek meg a kezemen minden ilyen alkalomkor. És már a Nivea sem segít. Mi lesz így a szép selymes bőröcskémmel?

Este a vacsoránál lehetőségem nyílt csiszolni a nyelvtudásom kicsit. Legalábbis a nyelvtudásom azon részét, hogy, miként lehet egy skótot a legdurvábban elküldeni a halál faszára... Az történt ugyanis, hogy négy fagyikehellyel egyensúlyoztam és vittem ki a konyhából a vendégtérbe, mikoris jött szembe velem Ruth (a drága skót menyecske), aki úgy gondolta, hogy mennyire vicces, ha befurakszik az ajtón, amin én épp kifelé megyek miközben a fagyik billegtek a kezemben. A fagyikat ugyan nem ejtettem el, de elég mérges lettem. Mivel jól nevelt gyerek vagyok először csak egy meglehetősen gunyoros hangsúlyú thank youval kezdtem, de Ruth elkövette azt a hibát, hogy visszakérdezett, hogy sűrű fuck-ozás közepette meg kérdezte, hogy "mit mondtáááál?". Hát sűrű fuck-ozás közepette elismételtem neki, hogy thank you. A történethez hozzátartozik, hogy eddigre már amúgy is mérges voltam rá, mert helyette kellett vacsora előtt megterítenem egy asztalt - amire reggel még nem volt tiszta terítő - és Brian engem csesztetett, hogy igyekezzek már, meg hasonlók. Szóval már akkor ki tudtam volna tekerni a nyakát a drága Ruthinak. Az első fuck-ok után kezdődött az igazi nyelvgyakorlás. Mind a ketten végeztük a dolgunkat, ám amikor elhaladtunk egymás mellett válogatott ocsmányságokat vágtunk egymás fejéhez. Mondjuk az elég vicces lehetett, hogy vendégnek felszolgáljuk a kaját, széles vigyor, majd irány hátra a konyhába és eltorzult arccal baszogatjuk egymást. Meg kell, hogy mondjam, igazából jól esett, hogy végre elküldtem a rákba a kisasszonyt. Meg utána jól esett az aznapi borravalómból vásárolt sör. Sure.

November 1.

Az előző esti anyázáson túltettem magam. Kedvesen jó reggelt kívántam Ruthnak, akinek az amúgy is ocsmány arcáról olyan tekintetet olvastam le, hogy ő még nem igazán heverte ki a kis konfliktusunkat.
Eközben megjelent az új helyettes manager Alex, a kedves román meleg fiú, akivel korábban Tyndrumban egyszer már együtt söröztem, csak hát akkor még ő is general manager volt, mint én. Hát igen, ha lehúznék itt én is 4-5 évet, talán én is lehetnék manager. De nem fogok. 
Alexot elkísérte Sean is (aki ugyebár a Ben Doran szállodában volt a főnök), mert még ellenőrizni kellett az új fiút. Igazából tök jó volt ismerősként viszontlátni a tyndrumi bandát... Arról nem is beszélve, hogy Alexnak nagyon hálás voltam azért a poénjáért, hogy ráordított Ruth-ra, hogy angolul beszéljen, ne skótul. Ruth ugyanis aki ha meghall akár egy szót is, ami nem angolul van egyből üvölt, mint egy fába szorult féreg, hogy "in english please!!".


Ruthnak egyébként ezt a napomat is sikerült bearanyoznia. Munka után bementem a konyhába, hogy főzzek magamnak egy teát. Erre odajött és közölte, hogy én nem használhatom a vízforralót (ami egyébként csak és kizárólag nekünk, a staffnak van ott). Megkérdeztem tőle, hogy már mért ne használhatnám, amikor mindannyian ezt használjuk. Azt mondta, hogy használjam azt ami a szobámban van. De nekem a szobámban nincsen. A kellemes csevej közben elkészítettem a teát, majd megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a rák baja van velem. Azt válaszolta, hogy semmi, csak az, hogy nekem van bajom vele. Aha. Értelek cica...
Mondtam neki, hogy én ugyan tegnap mérges voltam rá, de amúgy nincs bajom vele (ez amúgy nem igaz, mert meg tudnám fojtani egy kanál vízben). Ezután megint elkezdett sipítozni meg skótul karattyolni, úgyhogy inkább otthagytam. Szegénykémnek gyengék az idegei, én meg nem vagyok ideggyógyász. Ennyi. Legalábbis azt hittem, hogy ennyi. De nem állt le a drága...
Andrewal, Gudjonnal, Attilával, meg Ferivel bementünk a lounge-ba snookerezni, meg netezni. Én épp ültem egy gép előtt és kortyolgattam a teámat mikor bejött a drága Ruthi és elkezdett sipítozni, hogy ne merjek itt netezni, mert ez a vendégek területe, illetve, hogy ne merjek itt teázni, mert azt csak a konyhában szabad. Megjegyzem, a vendégek épp buszos kiránduláson voltak és a szálloda tök üres volt... Erre már nem is mondtam semmit. Kiröhögtem, aztán átmentem az étterembe (ami a szomszéd helyiség), mert ott szabad netezni. 
A többiek mondták, hogy mindig van valaki, akit folyton csesztet Ruth. Nem örülnék neki ha én lennék a következő, mert már így is mindig viszket a tenyerem mikor meglátom... De ne izguljatok, nem fogok olyat tenni amit magam is megbánnék. Legfeljebb csak gyakorlom még kicsit a nyelvet.

Na ennyit Ruthról. Ez is több volt a kelleténél, csak gondoltam elmesélem nektek, hogy itt se mindenki aranytüncivirágszál.

Most izgatottan várom a holnapot, amikor az első karácsonyi vacsora kerül majd megrendezésre. Egyelőre annyit tudok, hogy a Scottish-nighthoz hasonlóan, most is kapunk valami satyeszt, illetve, hogy Mike lesz a télapó, és ami a legjobb, énekelnünk kell majd a vendégeknek. Majd mesélek.






2010. október 30., szombat

Egy hónap

Tegnap volt kereken egy hónapja, hogy megérkeztem Obanbe...

Ebben az egy hónapban kitakarítottam körülbelül 270 szobát, 306 WC-t, ugyanennyi mosdót, 243 kádat, 54 zuhanyzót. Felszolgáltam 27 reggelinél és 25 vacsoránál és majd mindegyik előkészületeiben és az utánuk való takarításban is részt vettem. Túl vagyok 5 strip-dayen (holnap lesz a hatodik, ráadásul ma éjszakába nyúlóan karácsonyi dekorációt fogunk készíteni, mert a vendégek számára elkezdődik a karácsony).
Kaptam eddig összesen 15 font borravalót. Túl vagyok életem első 7 snooker meccsén. Mondjuk nyerni eddig csak akkor sikerült, ha saját magam ellen játszottam.

Ez idő alatt 13 blogbejegyzést kaptatok tőlem. Ez a tizennegyedik. Remélem van még valakinek türelme olvasni...

Összességében ez a hónap nekem egész gyorsan eltelt. Ha sokat dolgozik az ember, kevés ideje van figyelni az idő múlását, és észre sem veszi, hogy máris eltelt egy nap. Aztán egy másik. És így tovább. Remélem az idő továbbra sem fog belassulni, mert már nagyon várom a januárt, amikor hazalátogatok.

***

És mi történt az előző bejegyzésem óta? Nem sok. De tegnap például az egyik bácsi, amikor vacsorára érkezett, rám mosolygott és megnyalta az ajkait. Azt hiszem a vendégek szeretnek. De könyörgöm, mért így?

Egyébként a bácsi körülbelül így nézett ki:



2010. október 28., csütörtök

Október 26-28.

Hogyha már szabadnapom van, megajándékozlak titeket egy rövidke bejegyzéssel. Azért csak rövidkével, mert az elmúlt két nap, annyira átlagos volt, hogy nincs túl sok mesélnivalóm.

Azt mondjuk mindenképp el kell mondanom, hogy a házi szerencsétlenségi versenyünkben Gudjonnak sikerült alaposan elhúznia mellettem. Strip-dayen némi késéssel megjelent hat óra tíz perc körül, és gondosan elkezdte visszahordani a - már általunk lecipelt - csomagokat a szobákhoz. Sajnos azonban nem tudott teljesen kibontakozni, mert a buszvezetők igen hamar rászóltak, hogy "mit csinálsz idióta?!". Hát igen, a reggel hat az reggel hat.
Ezzel a cselekedetével hivatalosan is bekerült a legendás alkalmazottak közé. Attiláék meséltek egy másik legendáról is, akinek egyszer az volt a feladata, hogy feltöltse az összes cukortartót. Fel is töltötte őket. A vendégek megérkeztek reggelizni, gondosan megédesítették a kávéjukat/teájukat, majd mikor belekortyoltak sokkos állapotba kerültek... Velem is előfordult már, hogy véletlenül sót tettem cukor helyett a teámba, de ha ezt valaki egy szálloda egész vendégseregével egyszerre megcsinálja, az bizony tényleg megérdemli a "legendás" címet. Azért az is baromi vicces szituáció lehetett, amikor reggeli közben az összes alkalmazottnak - egy kis extra munka gyanánt - be kellett gyűjteni az összes cukortartót és a tartalmukat minél gyorsabban le kellett cserélniük.

Képzeljétek, kezd kialakulni egy új reflexem. Éjszakánként, ha esetleg felébredek, már automatikusan kipattanok az ágyból, elbattyogok a falhoz és belerúgok a fűtőtest kapcsolójába (ugyanis lábmagasságban helyezkedik el), ezután visszamászok az ágyba és alszom tovább. Így az éjszaka folyamán is meg tudom őrizni a szoba tűrhető hőmérsékletét. Remélem ez a reflex előbb-utóbb eljut egy olyan szintre, hogy fel sem kell majd ébrednem ahhoz, hogy odasétáljak a falhoz és felkapcsoljam a fűtést. Mondjuk kellemetlen lesz, amikor hazamegyek és óránként felállok, elsétálok a legközelebbi falhoz és belerúgok, majd visszadőlök. "A" esetben egy ponton csúnya folt fog keletkezni a falon, "B" esetben a galérián alszom, rossz irányba indulok álmomban és lepottyanok. Bár majd igyekszem olyan szögben lefeküdni, hogy a fal ugyanabban az irányban legyen mint itt, és akkor talán nem vétem el a tájolást. Bár ha ez a reflex föld mágnesen pólusai alapján rögzül, akkor megette a fene az egészet.

Elképzelhetitek, mennyi izgalom történhetett velem, hogy ilyen dolgokon filozofálgatok... Mondjuk az érdekes, hogy megint jött egy angol csoport. És megint van egy szaros szobám. A szar ebben a szobában most nem a földön szétkenve helyezkedik el általában, hanem a WC karimájának az alján. Vastagon. Lehet, hogy érdemes lenne ismét kiírni egy pályázatot, ahova azok pályázhatnak, akik ésszerű magyarázatot tudnak adni, arra, hogy miként lehet úgy ürítkezni egy WC-be, hogy a végtermék az ülőke alsó részén kössön ki. Mert azt még el tudom képzelni, hogy kerül a kaki a padlóra, de ez a rejtély már meghaladja a képességeimet. Viszont a "szaros angol" sztereotípia szintén kezd erősödni bennem...

Ennyit mára a fekáliáról. Más. November 6-án megyek Edinburghba másfél napra! Barbi (ha valaki nem tudná: ex trefortos jó pajtás) épp arra fog járni, úgyhogy szervezünk magunknak egy közös városnézést. Brian simán belement, hogy, 6-ra adjon nekem egy fél szabadnapot, 7-re meg egy egészet. Ráadásul Mike-al megdumcsiztam azt is, hogy 6-án ő fejezi be helyettem a munkámat, hogy ne éjszaka kelljen megérkeznem Edinburghba. Cserébe gazdagabb lesz egy-két sörrel, illetve amikor megérkezek átvállalok én is néhányat az ő szobáiból. Majd elmesélem, egy Edinburgh különszámban az élményeimet. Remélem Barbinál fényképezőgép is lesz, hogy a vizuális beállítottságú, illetve olvasni nem tudó ismerőseimnek is kedvébe tudjak majd járni egy-két fotóval.

Egyébként megint a kedvenc bögrémből kakaózgatok. Ha valaki nem olvasta facebook üzenőfalon annak elmesélem itt is, hogy nincs kellemesebb, mint esős időben forró csokit kortyolgatni egy bögréből, amin ez a felirat áll: "if i gave a shit you'd be the first person i'd give to you"
A bögrét a feliraton kívül egy kakit ábrázoló képecske, illetve a kaki körül röpködő legyek díszítik.

Ne haragudjatok, megígértem, hogy nem lesz több kakitéma. Egyszerűen nem bírok magammal. Macó, te fekalomán állat! Szégyelld magad!







2010. október 25., hétfő

Október 23-25.

Mindig mikor befejezek egy bejegyzést úgy érzem, hogy aznap már úgyse fog történni semmi érdekes. Úgy tűnik, hogy ezt a megérzést nem szabad komolyan venni. A legnagyobb szerencsétlenkedéseket ugyanis rendszeresen ilyenkor követem el.
Legutóbb például, miután megírtam a magamét, elkezdtem dolgozni. És amikor a munka már majdnem véget ért, már pakoltam le az asztalokat, mikoris sikerült végigcsorgatnom magamon (a szép piros ingemen, a nyakkendőmön, a nadrágomon) körülbelül három adag, kellemesen hűsítő fagylaltot. Azt gondoltam, hogy kemény gyerek lévén elbírok annyi kelyhet vinni egy tálcán amennyit nem bírtam el. Végül a helyzet méltó megkoronázása végett amikor a konyhában tetőtől-talpig retkesen elhelyeztem a tálcát a pulton (értsd dühömben lebaszarintottam a pultra), az egyik kehely még le is esett és szana-széjjel is tört. Tehát nyertem magamnak egy jó söprést is... Ezután természetesen a munkát folytatni kell (show must go on, ahogy a költő mondja), úgyhogy visszatértem az étterembe, hogy lepakoljam az asztalokat, így szereztem pár boldog percet a munkatársaimnak (azért csak nekik, mert körültekintően csak akkor merészkedtem elő amikor az utolsó vendég is elment), akik mikor végignéztek rajtam, épphogy nem fulladtak meg a röhögéstől.

Néha ilyenkor tör rám pár pillanat erejéig a "haza akarok menni" érzés.

Na sebaj, majd Gudjonnal rendezünk egy "ki tud egy hét alatt többet bénázni" versenyt, ahol feltehetően mi osztozhatunk majd az első helyen.

Akkora sokk volt nekem ez az este, hogy még discoba sem mentem, pedig már rég óta tervbe van véve, hogy egyszer kipróbáljuk a híres obani discot. De most újabb két héttel tolódik a project, mert csak szombatonként van nyitva a hely, jövőhéten vasárnap viszont strip-day lesz, és lehet hogy nem jó ötlet úgy discozni, hogy másnap hatkor kezdi az ember a munkát.

Október 24.

Következő nap Jonel (akit eddig azt hiszem a becenevén - vagy mi a fenéjén - Jona-ként emlegettem) sütött nekünk isteni finom pizzát. El is raktároztam magamnak párat a nehezebb időkre.
A raktározás úgy néz ki, hogy mindenkinek van egy névtáblája (amit elvileg arra használunk, hogy a szobáinkból begyűjtött piszkos csésze halomra tetejére helyezzük, így délután, mire elmossák, tudjuk, hogy melyik a mienk), és ezt a névtáblát helyezzük rá arra a tányérra is amin a raktározandó kajánk van, majd az így megjelölt hamit a konyhapulton helyezzük el... Jelzés ide vagy oda, az én fincsi pizzámat valakinek mégis volt pofája lenyúlni... Szinte biztos vagyok benne, hogy a gonosz törpe, az egyetlen skót alkalmazott Ruth (alias patkány) volt az elkövető. Csak ő dolgozott akkor amikor eltűnt a kajám. Recepciózott és gondolom megéhezett és lenyúlta az én kajámat. Bár olyan buta szegény mint a fakilincs, úgyhogy lehet h el sem birta olvasni azt ami a táblára van írva.
Nem mertem megkérni Briant, hogy mutassa meg a biztonsági kamerák felvételeit, de ha legközelebb is előfordul ilyesmi, esküszöm megteszem. Kajával nem viccelünk!

Este Scottish Night. Mostmár tudok kicsit pontosabb képet is festeni erről a fantasztikus eseményről, mert a vacsi előkészületeivel viszonylag hamar végeztünk, így meg tudtuk lesni, mi zajlik ilyenkor a lounge-ban.
Mikor odaértünk épp egy népviseletbe öltözött lányka táncolt egy kard körül. Számomra ez a tánc nem sokban különbözött a mi néptáncunktól leszámítva azt, hogy ezt ugyebár fülsiketítő skótduda-zene kísérte.
A tinci-tánci után érkezett meg Brian, kezében egy tálca, a tálcán egy hatalmas hurka (azaz Haggis). Őt követte Ruth, akinek a kezében szintén tálca volt, a tálcán pedig három pohár whiskynek látszó tárgy (ami igazából tea, haha). Azaz Ruth csak követte volna, ha hirtelen felindulásból Brian ki nem találja, hogy inkább én vigyem azt a tálcát. Gyors eligazítás: "Kövess engem, aztán állj a dudás mellé!". Még magamhoz sem tértem, amikor már a vendégsereg előtt álltam egy népviseletbe öltözött dudásgyerek mellett, az idióta skótkockás, burgerkinges sapimban... Kicsit furcsa érzés volt. Részese voltam egy olyan bulinak, ahol skóciát mutatják be. Én, aki angolul sem tud pengén, a skótoknak meg gyakorlatilag egy szavát sem érti. Én, aki még egy hónapja sem vagyok Skóciában.
Míg én ilyeneken filóztam, Brian mesélt a közönségnek a Haggis eredetéről valami vicceset, amiből túl sokat nem értettem, mert most nem nagyon fogta vissza az akcentusát. Ezután leszúrta a Haggist egy hatalmas késsel, majd megszagolta a kést, majd úgy érezte, hogy erre inni kell. Ígyhát ivott. Velem és a dudásgyerekkel. Aztán megjegyezte, hogy milyen rossz ez a whisky, olyan mintha hideg tea lenne. Aztán elárulta, hogy valójában hideg tea volt és ezen mindenki jót kacagott. (a Ben Doranben állítólag időnként igazi whiskyt szoktak inni, dehát nekem csak a tea jutott). Ezután a vendégsereg a dudásgyerek vezetésével átvonult az étterembe és kezdődhetett a vacsi. Ennyi.

Ha már a Scottish Nightnál tartunk eszembe jutott, hogy még nem is írtam le, hogy milyen a kedvenc desszertem, amit ilyenkor szoktunk felszolgálni. Ez tényleg finom. Nem viccelek. Nem más ez az édesség, mint a Triffle. Állítólag nem is skót különlegesség, de azért fincsa.

Egy pohár aljába tesznek mindenféle gyümölcsöket, meg azt hiszem piskótát. Ezt leöntik valami gyümölcszselével, ami állítólag állati zsírból készül ezért vegák nem is ehetnek ilyet. erre rápakolnak egy adag vaníliapudingot. Tetejére tejszínhab, meg színes cukorkák. Jól behűtik. A legjobb.

Október 25.

Azon kívül, hogy kaptam öt font borravalót amiért egy néninek meg egy bácsinak elcipeltem a csomagját az autójukig semmi extra. Bár ki tudja mi lesz miután befejezem ezt a bejegyzést... 

2010. október 23., szombat

Október 20-23.

Újra itt vagyok. Pár napja már nem irkáltam, úgyhogy most pótlok. Az az igazság, hogy eljutottam már arra a pontra, hogy a napok nem sokban különböznek egymástól. Munka-alvás-munka, munka-alvás-munka, munka-alvás-munka és néha egy-egy szabadnap. De azért időnként történnek érdekes dolgok munka közben is (alvás közben kevésbé, leszámítva azt, hogy néha felébredek a hidegre és olyankor bekapcsolom a fűtést, hogy húsz percig ne fázzak).

Képzeljétek, tiszta Norbi Update életformát tolok mióta itt vagyok. Rendszeresen mozgok (munka közben), naponta kétszer eszek, ráadásul a vacsora minden este szigorúan este hét előtt van. Ennek következményeként, minden fölösleges hájcit ledobtam magamról. Egyszóval szexibb vagyok, mint valaha.

Valószínűleg ezt láthatta meg ma rajtam az egyik öreglány, aki reggeli után felajánlotta, hogy szívesen hazavinne, hogy otthon takarítsak nála... Nem akartam neki mondani, hogy ha ilyen ajánlatokra vágytam volna, akkor nem jöttem volna ilyen messzire. Csak beültem volna a Gerbaud-ba és rendeltem volna egy krémest...

Úgy érzem Brian egyre többet szívat engem... Valamelyik nap újra kellett terítenem az asztalokat, mert szerinte úgy néztek ki mintha helikopterről dobáltam volna szét az evőeszközöket.
Később meg azt mondta, hogy gyógyszert kéne szednem a memóriazavaraimra. Jó-jó, párszor elfelejtem, hogy melyik szobába kell plusz párnákat bedobni meg ilyenek, de azért nem kell engem bántani.

Mondjuk tegnapelőtt a strip-dayen én is elég mérges voltam magamra, amikor elfelejtettem egy szobát kitakarítani és amikor már azt hittem már végeztem, még vissza kellett mennem megcsinálni. És pont a legjobb szoba maradt ki. A heti szaros.

Azért heti szaros, mert a drága párocska, aki benne lakott minden nap szartengerben hagyta ott nekem a WC-t. Egyszerűen imádtam őket. De sebaj, ezen a napon a WC egész tiszta volt... A padlón kenték szét a kakit!

Egyébként erről - az egyébként angol - csoportról általánosságban is el lehetett mondani, hogy nem tudják kulturáltan használni a fürdőszobát. WC-t lehúzni luxus, WC kefét megragadni luxus, mosdóból leöblíteni a fogkrémmaradékot luxus... De azért a törölközőjüket cseréljem le minden nap, mi? Pff

Élveztem, hogy miután távoztak - a strip-dayen -, majdnem 14 órát dolgoztam a szokásos 8-10 helyett...

Szóval az angolok szarni nem tudnak kulturáltan az Írek meg enni. Már meséltem ugyan az Ír vendégekről, de most újabb tapasztalatokat szereztem velük kapcsolatban. Az angol vénségek után ugyanis Írek érkeztek.
Továbbra is jellemző rájuk, hogy az ételt inkább a földre pakolják, mint a gyomrukba, de most megfigyelhettem még pár jellegzetességet az étteremben tanúsított viselkedésükről. Egyrészt, alapból hatszor annyi gyümölcslével kell készülni reggelinél, amikor Írek vannak, mint általában. De nekik még ez sem elég. Elfogyott a zsúrkocsimról az összes gyümölcslé, mire egy néni kétségbeesve kérdezte, hogy van e még. Mondtam, persze. "Narancs, grapefruit, paradicsom. Mit parancsol?" "Almát." "Akkor menj a tescoba és vegyél bazdmeg!"-gondoltam, majd egy illedelmes mosoly kíséretében közöltem, hogy az sajnos nincs (soha nem is volt). Végül megelégedett a naranccsal.

Egy másik asztalnál egy másik néni kért Porrdige-t (azt hiszem az a zabkása akar lenni, mindenesetre iszonyúan undorító étel, de mindenki azt tolja), meg persze narancslevet és miközben pakoltam elé a kaját, ő még lopkodott a kocsimról még vagy kétféle másik kaját (azt hiszem müzlit meg gyümölcsöt). És az a vicc, hogy ezt reggel csak előételnek kapják. Ezután még tolják a bacont, a tojást meg miegymást.

Ezután a reggeli után nagyon nehéz volt őszintének látszó mosolyt erőltetnem az arcomra... De legalább ezek a fürdőszobát civilizált ember módjára használták, így a szobatakarítás könnyen (értsd szarmentesen) zajlott.
De azért vacsoránál még bennem lehetett a reggeli düh, amikor egy néninek véletlenül az ölébe löttyintettem a levest. De most már sokkal ügyesebb voltam, mint a múltkori esetnél, mert a jó forró levesből a kezemre most egy csepp sem ment. A kezem így nem égett le, a néni meg ki tudja mosni a nadrágját. Ennyi. Mondjuk ezután az eset után, úgy elhúzódott a néni, amikor a főételt tettem le elé, hogy majd leesett a székről. Pedig főételt még sosem borítottam senki ölébe. Meg különben is, mekkora a valószínűsége, hogy pont ugyanarra az emberre szórom rá a fincsi husit, aki már levest kapott az ölébe? Nincs igazam?

Egyébként kajadobálásban Gudjon a mester. Két napja egy pástétomot hajított az asztal helyett a vendég mellé, a padlóra. Tegnap meg egy főétel repült ki a kezéből... Ma kell a desszertnek következnie.

Valamelyik nap Brian rám bízta azt a megtisztelő feladatot, hogy hívjam be az embereket az étterembe, mert vacsoraidő van. Én hívtam is őket serényen. Csak véletlenül nem vacsorára, hanem ebédre. Aztán gyorsan helyesbítettem, de már késő volt. Egy csapat öregember, meg Brian csúnyán kiröhögtek. Mondjuk nem értem mért. Kaja-kaja, nem mindegy hogy hívom? Azért kicsit ciki volt...

Tegnap néztem a TV-ben a Leggyengébb láncszemet. Nem tudom mennyire emlékeztek rá, de nálunk is ment egy darabig, de aztán csúnyán megbukott. Nade nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az angol kiadásban is tökéletesen hozza a műsorvezetőhölgy a frigid kurva szerepkört, és elköszönéskor ugyanúgy kacsint, mint nálunk annak idején Máté Kriszta. Jójó, ez a nő sohasem lesz olyan tenyérbemászó és irritáló, mint Máté Kriszta volt, de próbálkozik. 
Mindezt csak azért írtam le, mert elgondolkodtam, hogy egy ilyen műsor esetében vajon mi szerepelhet a licenszben? "A műsorvezetőnek mindenképp egy középkorú irritáló nőszemélynek kell lennie. A műsorvezetőnek kötelező baszogatnia a vendégeket. A műsorvezetőnek tilos mosolyogni. A műsorvezetőnek minden adás végén a bal szemével kacsintani kell". Én ezt csak így tudom elképzelni...