Október 23-25.

Mindig mikor befejezek egy bejegyzést úgy érzem, hogy aznap már úgyse fog történni semmi érdekes. Úgy tűnik, hogy ezt a megérzést nem szabad komolyan venni. A legnagyobb szerencsétlenkedéseket ugyanis rendszeresen ilyenkor követem el.

Legutóbb például, miután megírtam a magamét, elkezdtem dolgozni. És amikor a munka már majdnem véget ért, már pakoltam le az asztalokat, mikoris sikerült végigcsorgatnom magamon (a szép piros ingemen, a nyakkendőmön, a nadrágomon) körülbelül három adag, kellemesen hűsítő fagylaltot. Azt gondoltam, hogy kemény gyerek lévén elbírok annyi kelyhet vinni egy tálcán amennyit nem bírtam el. Végül a helyzet méltó megkoronázása végett amikor a konyhában tetőtől-talpig retkesen elhelyeztem a tálcát a pulton (értsd dühömben lebaszarintottam a pultra), az egyik kehely még le is esett és szana-széjjel is tört. Tehát nyertem magamnak egy jó söprést is... Ezután természetesen a munkát folytatni kell (show must go on, ahogy a költő mondja), úgyhogy visszatértem az étterembe, hogy lepakoljam az asztalokat, így szereztem pár boldog percet a munkatársaimnak (azért csak nekik, mert körültekintően csak akkor merészkedtem elő amikor az utolsó vendég is elment), akik mikor végignéztek rajtam, épphogy nem fulladtak meg a röhögéstől.

Néha ilyenkor tör rám pár pillanat erejéig a "haza akarok menni" érzés.

Na sebaj, majd Gudjonnal rendezünk egy "ki tud egy hét alatt többet bénázni" versenyt, ahol feltehetően mi osztozhatunk majd az első helyen.

Akkora sokk volt nekem ez az este, hogy még discoba sem mentem, pedig már rég óta tervbe van véve, hogy egyszer kipróbáljuk a híres obani discot. De most újabb két héttel tolódik a project, mert csak szombatonként van nyitva a hely, jövőhéten vasárnap viszont strip-day lesz, és lehet hogy nem jó ötlet úgy discozni, hogy másnap hatkor kezdi az ember a munkát.

Október 24.

Következő nap Jonel (akit eddig azt hiszem a becenevén - vagy mi a fenéjén - Jona-ként emlegettem) sütött nekünk isteni finom pizzát. El is raktároztam magamnak párat a nehezebb időkre.

A raktározás úgy néz ki, hogy mindenkinek van egy névtáblája (amit elvileg arra használunk, hogy a szobáinkból begyűjtött piszkos csésze halomra tetejére helyezzük, így délután, mire elmossák, tudjuk, hogy melyik a mienk), és ezt a névtáblát helyezzük rá arra a tányérra is amin a raktározandó kajánk van, majd az így megjelölt hamit a konyhapulton helyezzük el... Jelzés ide vagy oda, az én fincsi pizzámat valakinek mégis volt pofája lenyúlni... Szinte biztos vagyok benne, hogy a gonosz törpe, az egyetlen skót alkalmazott Ruth (alias patkány) volt az elkövető. Csak ő dolgozott akkor amikor eltűnt a kajám. Recepciózott és gondolom megéhezett és lenyúlta az én kajámat. Bár olyan buta szegény mint a fakilincs, úgyhogy lehet h el sem birta olvasni azt ami a táblára van írva.

Nem mertem megkérni Briant, hogy mutassa meg a biztonsági kamerák felvételeit, de ha legközelebb is előfordul ilyesmi, esküszöm megteszem. Kajával nem viccelünk!

Este Scottish Night. Mostmár tudok kicsit pontosabb képet is festeni erről a fantasztikus eseményről, mert a vacsi előkészületeivel viszonylag hamar végeztünk, így meg tudtuk lesni, mi zajlik ilyenkor a lounge-ban.

Mikor odaértünk épp egy népviseletbe öltözött lányka táncolt egy kard körül. Számomra ez a tánc nem sokban különbözött a mi néptáncunktól leszámítva azt, hogy ezt ugyebár fülsiketítő skótduda-zene kísérte.

A tinci-tánci után érkezett meg Brian, kezében egy tálca, a tálcán egy hatalmas hurka (azaz Haggis). Őt követte Ruth, akinek a kezében szintén tálca volt, a tálcán pedig három pohár whiskynek látszó tárgy (ami igazából tea, haha). Azaz Ruth csak követte volna, ha hirtelen felindulásból Brian ki nem találja, hogy inkább én vigyem azt a tálcát. Gyors eligazítás: "Kövess engem, aztán állj a dudás mellé!". Még magamhoz sem tértem, amikor már a vendégsereg előtt álltam egy népviseletbe öltözött dudásgyerek mellett, az idióta skótkockás, burgerkinges sapimban... Kicsit furcsa érzés volt. Részese voltam egy olyan bulinak, ahol skóciát mutatják be. Én, aki angolul sem tud pengén, a skótoknak meg gyakorlatilag egy szavát sem érti. Én, aki még egy hónapja sem vagyok Skóciában.

Míg én ilyeneken filóztam, Brian mesélt a közönségnek a Haggis eredetéről valami vicceset, amiből túl sokat nem értettem, mert most nem nagyon fogta vissza az akcentusát. Ezután leszúrta a Haggist egy hatalmas késsel, majd megszagolta a kést, majd úgy érezte, hogy erre inni kell. Ígyhát ivott. Velem és a dudásgyerekkel. Aztán megjegyezte, hogy milyen rossz ez a whisky, olyan mintha hideg tea lenne. Aztán elárulta, hogy valójában hideg tea volt és ezen mindenki jót kacagott. (a Ben Doranben állítólag időnként igazi whiskyt szoktak inni, dehát nekem csak a tea jutott). Ezután a vendégsereg a dudásgyerek vezetésével átvonult az étterembe és kezdődhetett a vacsi. Ennyi.

Ha már a Scottish Nightnál tartunk eszembe jutott, hogy még nem is írtam le, hogy milyen a kedvenc desszertem, amit ilyenkor szoktunk felszolgálni. Ez tényleg finom. Nem viccelek. Nem más ez az édesség, mint a Triffle. Állítólag nem is skót különlegesség, de azért fincsa.

Egy pohár aljába tesznek mindenféle gyümölcsöket, meg azt hiszem piskótát. Ezt leöntik valami gyümölcszselével, ami állítólag állati zsírból készül ezért vegák nem is ehetnek ilyet. erre rápakolnak egy adag vaníliapudingot. Tetejére tejszínhab, meg színes cukorkák. Jól behűtik. A legjobb.

Október 25.

Azon kívül, hogy kaptam öt font borravalót amiért egy néninek meg egy bácsinak elcipeltem a csomagját az autójukig semmi extra. Bár ki tudja mi lesz miután befejezem ezt a bejegyzést...