Július 4-7. - Csak egy átlagos poszt

Július 4.


Utolsó napja a jóféle pörgős turnusnak. Érzékeny búcsú, miegymás. Olyannyira, hogy az egyik kedves alkoholista vénasszonytól még egy ölelést is kaptam. Kár, hogy büdös volt... Mindegy, addig nem vettem levegőt.


Július 5.


Egy újabb egy hetes turnus kezdete. Ami immár hagyományosan egyet jelent azzal, hogy a szálloda félig üres. Kedvesnek tűnnek ugyan a népek, de annyira kevesen vannak. Bele őrülök én ebbe.


Mondjuk volt egy hangyányi izgalom, amikor egy bácsinak kis híján a pultra pottyant a protkója, de semmi több. Kérte a sörét, mosolygott, majd a felső fogsora elkezdett kimászni a szájából. Még éppen időben visszaszippantotta. Aztán jót kacagtunk a helyzeten. Már amennyire emberünk mert kacagni az instabil műfogaival...


Munka után elbúcsúzkodtunk Lynnseytől, akinek ez volt az utolsó napja a Highland Heritage kötelékeiben. Másnap korán reggel lépett le... Hiányozni fog, na... Még mindig furcsa érzés, amikor el kell búcsúzni valakitől, akivel hónapokig együtt éltél, dolgoztál, baromkodtál, aztán lelép és tudod, hogy valószínűleg az életben többet nem látjátok egymást... Hát kemény az élet.


Július 6.


Megkaptuk az új hírt, hogy pénteken érkezik az új ember Lynnsey helyére. Egy lány. Lengyelországból. Kíváncsian várjuk.


Természetesen addig is pótolni kellett az emberhiányt. A két szokásos balekkal: Guryvel meg velem. Úgyhogy  Brian felkészített, hogy két napra megint magamra ölthetem a szuperszexi takarítós uniformist és megmutathatom a klotyómanóknak, hogy még most is bármikor képes vagyok velük elbánni.


Délután betévedt a szállodába egy amerikai párocska Bea nagy örömére (ő volt a recepción). Alapból elkezdtek vicceskedni azon, hogy Bea biztos nem érti az akcentusukat, mert nem skótul nyomják. Ha valamit meg tényleg nem értett, akkor képtelenek voltak felfogni, hogy az nem azért van, mert nem skótul mondták, hanem azért mert ő azon furcsa szerzetek közé tartozik, akiknek az anyanyelve nem angol. Mindegy, ezt a kis humorherizést feldolgozta a mi Beánk. Aztán a párocska kérte, hogy mutasson nekik egy szobát. King size ággyal. Az nincs, de ha a franciaágy nem elég nagy, akkor össze lehet tolni két egyszemélyes ágyat. Rinya, rinya. Mért nincs king size ágy?... Végül feldolgozták valahogy a dolgot, így készen álltak, hogy megtekintsék a szobájukat. Ahogy beléptek a nő már utasította is az urát, hogy ellenőrizze az ágyat, hogy nincsenek-e benne bogarak. A pasi serényen széjjel is túrta a szépen megvetett ágyikót, Bea pedig csak leste kerek szemekkel az események alakulását. Végül bogár nem volt, a szobát alkalmasnak találták és úgy döntöttek, hogy maradnak. Hál' Istennek csak egy éjszakára...


Én nem tudom, mi történt este a bárban, de annak ellenére, hogy ez a turnusnak csak a második napja volt, úgy tolták a borravalót, hogy csak lestem. Persze cseppet sem bántam a dolgot. Különösen az öreglányokat kedvelem, akik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzik, hogy a borravaló adást sunyiban kell nyomni. Kezet nyújtanak úgy, hogy a markukban van a lóvé, így kézfogásnak álcázva észrevétlenül adhatják át nekem. Majd odasúgják, hogy "It's for you" és időnként még kacsintanak is... Ilyenkor visszakacsintok, mosolygok, megköszönöm és mindenki boldog... Ha ez kell nekik.


Július 7.


Ilyen lassan még életemben nem dolgoztam. Hat szobám volt, de olyan szinten voltam motiválatlan, hogy még a madarak csicsergése is jobban lekötött, mint a takarítás. Fütyörésztem, dudorásztam és az idő csak ment. Akkor végeztem a hat szobámmal, mint mások tizenkettővel. Mondjuk le is szartam. Ráértem.


Aztán este a bárban már lett volna kedvem pörögni. De akkor meg a vendégek szartak le engem. Az istennek nem voltak olyan mennyiségű alkoholt betermelni amivel engem boldoggá tettek volna. Bár néhány bácsi lekötött egy kis időre a sztorijaival. Az egyik például Puskásról tartott nekem kiselőadást. Mint egy belelkesedett kisgyerek a vidámparkban úgy mesélte, hogy ő bizony látta élőben játszani. Sőt még azt is kijelentette, hogy valószínűleg ő minden idők legjobb focistája... A másik bácsi meg azokról a magyarokról mesélt nekem, akik 56-ban az ő falujába érkeztek a balhé után... Szeretem ezeket a bácsikat.


Nade még ezzel együtt is unalomfesztivál volt az este. Arról nem is beszélve, hogy este tizenegyre mindenki lelécelt. Márpedig nekem háromnegyed tizenkettőig maradni kellett, mert a szállodát nem zárhattam korábban. Gondoltam olvasgatok egy kicsit, de Ruth nemsokkal korábban lelépett a könyvemmel, mert megtetszett neki. Azt mondta elolvas belőle pár oldalt, aztán visszahozza. Lehet, hogy soha többé nem látom viszont? Pedig egész érdekes volt (Paulo Coelho: Veronica decides to die)...