2011. július 15., péntek

Július 11-15. - Szállj el kismadár

Július 11.


A munka vadászattal indult. Egy agyalágyult madár fogadott a bárban nyitáskor. Ne kérdezzétek, hogy került oda. Fogalmam sincs. Viszont olyan otthonosan érezte magát, hogy egyszerűen képtelenség volt elzavarni. Minden ablakot kinyitottam és egy jó fél órát azzal töltöttem, hogy a tökfej madarat házon kívülre tessékeljem. Amikor már épp az egyik ablak mellett ücsörgött és elkezdtem hessegetni, mindig rossz irányba indult el. Próbáltam verbálisan bántalmazni, de leperegtek róla a szavaim. Megpróbáltam angolul is, lévén, hogy egy skót madárról van szó, de az sem segített. Közben megjelent Gurry és fuldokolva a nevetéstől príma tanácsokkal látott el. Csapjam le egy tálcával, nyírjam ki meg hasonlók... Végül, amikor már kezdtem feladni a harcot, fogta magát megvonta a vállát és kiröppent az egyik ablakon, miközben állítom, magában azt csipogta, hogy "eleget szórakoztam már ezzel a kis szerencsétlennel, ideje továbbállni"... Köcsög madár.


Egyébként ez volt a turnus utolsó napja. Szépen megtömtek pénzzel búcsúzóul. Előre tudtam, hogy így lesz. Végig kedvesek voltak, így az én bájolgásom is őszintének hathatott, amit mindig értékelnek.


július 12.


Strip Day. Matejjal volt egy kisebb összezördülésem, mert használtam a mosogatóját, majd jófejségből elkezdtem visszatölteni neki a vizet, de ő elfelejtette elzárni, így elkezdett úszni a konyha. Nade a lényeg nem ez, hanem az, hogy a végén olyan ordenáré stílusban és hangerővel ordítottunk egymással, hogy Száminak kellett minket csitítgatnia. Pedig normál esetben egy kis ordibálásért ő sem szokott a szomszédba menni. Pláne ha arról van szó, hogy Matej fejét lehet lekiabálni. Mondjuk Andrew is azt mondta, hogy a négy év alatt ilyen hangos ordítást még nem hallott a konyhában... Megmondom őszintén nagyon jól esett. Amióta itt vagyok, nem sokszor emeltem fel a hangomat. A vendégekkel szemben nem is tehetem, pedig jópárszor volt rá ingerenciám. Így tulajdonképpen Matej kapóra jött. Még hálás is lehetek neki... Ja, egyébként végül bocsánatot kért és kibékültünk. Happy End.


Az új csoport érkezése nem ment egyszerűen, mert egy félreértés folytán az én hibámból kicsit kaotikus lett az étterem. Két csoportban jöttek a vendégek vacsorára, mert a két busz nem egyszerre érkezett. A második busz megérkezésekor megkért Brian, hogy szóljak Beának, hogy menjen az étterembe és kezdje beengedni az első turnust. Ebből sajnos nekem csak annyi jött át, hogy Beát az étterembe kell küldeni. Oda is küldtem. Ő meg ott várt. Brian meg jóval később nézett az arrafelé. Amikor viszont arrafelé nézett, annál feszkósabb volt, mert a kajázgató vendégek helyett üres étterem fogadta. Végül nem volt meg a két csoport között a megfelelő időbeni eltolódás, így a káosz elkerülhetetlen volt. Végül úgy ahogy sikerült kezelnünk a helyzetet, de Brian azért jó párszor szúrós tekintettel közölte velem, hogy az egész az én hibám.  Hát ez van. Megesik, hogy a kígyó is elesik...


Július 13.


Nemtom. Biztos volt valami, de nem emlékszem...


július 14.


Brian valamiért megérezte, hogy rá kell kérdeznie Gurynél, hogy a legutóbbi botrányosra sikeredett Bingo Nighton Alex, hogy osztotta el a pénzt. Gury nem tehetett hát mást, elmondta. Brian pedig borzasztó dühös lett. Elhatározta, hogy beszél Alexszel, mert oltári nagy pofátlanságnak ítélte meg amit művelt... Alexnek vigyáznia kéne lassan, mert nagyon elkezdte vágni a saját lába alatt a fát. Ez különösen nem szerencsés akkor, amikor ő a jelenlegi helyzetben (amikor Dalmally zárva van beláthatatlan ideig), csak egy "fölösleges" extra csavar a gépezetben...


Vacsora után Aga bejelentette Briannek távozási szándékát. Bizony, mégsem én leszek a következő, aki elhagyja a csapatot. Jövő héten már lép is le. Aztán valószínűleg jön majd vissza Obanbe egy-két hét után, de valami új munkát keres, hogy több időt tudjon együtt tölteni a barátjával... Pedig már kezdett megtanulni angolul... Ez van...


Este csináltak a srácok egy hangulatos grillpartyt, ami már régóta tervbe volt véve. A helyszín a közeli kastélyrom volt egy dombtetőn. Természetesen nekem egyedül kellett a többiek után mennem, amikor végeztem a bárban. Az úton azért fostam kicsit az éjszaka közepén az erdőben egyedül. Mégiscsak városi gyerek vagyok, na. Nem fekszik nekem ez a Blair Witch Project hangulat. Mindenesetre végül épségben megérkeztem a helyszínre anélkül, hogy az erdei zombik feldaraboltak volna és elszopogatták volna a csontjaimat. Egész hangulatos kis móka volt. Végre Sabina, az új lány is velünk tartott, azonban ha jól emlékszem egyszer sem szólalt meg. Pedig szerintem annyira azért nem vagyunk félelmetesek, hogy ne merjen beszélgetni velünk...


Július 15.


Durva nap volt... Először is ismét harcolnom kellett a kismadárral, aki az éjszakát ismét a bárban töltötte, ráadásul most még a pultomat is teleszarta. Gyors nyomozás után arra jutottam, hogy a bárban található kandalló kéményén keresztül juthatott be a kis pofátlan állatfajzat, mert biztos voltam benne, hogy előzős esti záráskor nem volt bent. Mindenesetre nagyon dühös voltam. És miközben nagyon dühös voltam és pucoltam a madárszart a pultról, előbukkant a kis szemétláda. Fogtam hát egy szemeteszsákot, szét vágtam, hogy nagyobb legyen a felülete majd rárepültem a madárra. Érted? Repültem. A madárra. Ha-ha.


Kicsit furán nézett rám egy épp arra járó vendég, amikor meglátta, hogy berogyasztott térdekkel egy kurva nagy fekete nejlonfóliával a kezemben lopakodok egy, a bárban ugrándozó kismadár után, de nem foglalkoztam vele. Sőt lepisszegtem és közöltem, hogy most ne zavarjon, mert vadászok.


Végül sikerült elkapnom a kis szemtelen, pultraszaró pokolfajzatot és házon kívül elröpítettem, az épp kint dohányzó Számi és Jonel derültségére.


Azonban megpróbáltatásaim ezzel korántsem értek véget. Scottish Night lévén már vacsora előtt megrohamoztak a vendégek. De úgy, mint még soha. Gyorsabbnak kellett lennem, mint a villám, hogy a dudásgyerek időben tudjon kezdeni. Jelentem, gyorsabb is voltam.


Még arra is maradt időm, hogy az olyan idiótákkal foglalkozzak, mint például az a bácsi, aki odajött hozzám egy törött söröskorsóval és kikelve magából ecsetelte, hogy amikor a dudás fiú elkezdett játszani, egyszerűen szétrobbant a pohara. Nem akartam mondani, hogy nincs ezen mit csodálkozni: általában az én fejem is fel akar robbanni a skótduda hangjától, csak a koponyám csontozata szerencsére erősebb, mint egy üvegpohár. Mindenesetre felajánlottam neki, hogy adok egy másik sört az előző helyett, de ő mondta, hogy ebből a sörből ő ugyan többet nem iszik... Hát akkor ne igyon. Ettől én Dunának nem megyek, az fix.


Az idióták természetesen vacsoránál is megtaláltak. Emberünk, miután betolta a Haggist megkérdezte tőlem, hogy a főételben lesz-e hús. Mondtam neki, ja. Mire ő durcásan megjegyezte, hogy nem eszik húst. Halat akar. De mondtam, ember, most toltál be egy kiló Haggist ami birkagyomorba töltött nagy rakás hús. Igen? Igen. Erre fintorgott egyet, majd közölte, hogy ő akkor sem eszik húst. Kapott halat. 


Vacsora után meg következett az igazi hard core, überbrutál, naggyon kemény meló. Olyan forgalmat csináltam, amilyen még nem volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem is lesz többet amíg itt vagyok. Száz fonttal megdöntöttem az eddigi csúcsomat. Pedig már akkor azt hittem, hogy nem lehet fokozni. De lehetett. Konkrétan fénysebességgel dolgoztam és eszméletlenül büszke voltam magamra. Igaz, hogy a végére nem volt elég jegem, mert a jégcsináló gép nem bírt olyan tempóval csinálni, mint amilyen tempóval fogyasztottak a népek. Az is igaz, hogy a piakészlet vészes fogyásnak indult. A pohárkészletről nem is beszélve. Egyszerűen alig maradt időm mosogatni... És az is igaz, hogy a szokásos háromnegyed tizenkettő helyett fél egykor végeztem, de nem érdekelt. Egyszerűen királynak éreztem magam. Különösen amikor Billy megtapsoltatott a vendégekkel. Ecsém ezek úgy üvöltöttek, mintha tini lányok lettek volna és én lettem volna a Fluor Tomi. Nagyon jól esett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése