2011. július 27., szerda

Július 16-27. - Mizu

Hát igen. Megint eltűntem. Szégyellem is magam serényen. De mit szépítsek? Ellustultam egy csöppet. Pedig történt egypár világraszóló esemény az elmúlt másfél hétben is. Lássunk egy gyors összefoglalót!


Történt például, hogy a vezetőség döntése értelmében a menedzserek egy hét szabadságot kaptak. Valószínűleg ez volt a Highland Heritage történelmében az első ilyen eset. Legalábbis Brian mérhetetlen parája erre enged következtetni. Gurrytől megtudtam, hogy a főnök úr teljesen kétségbe volt esve, hogy mi lesz a szállodával nélküle, amíg Mallorcán sütteti a hasát. Felhatalmazást kaptunk, hogy bármikor felhívhatjuk, ha gond van. Hiába mondta neki Gury, hogy ne izguljon, a kutya sem fogja őt hívogatni nyaralás közben... Úgy is lett.


Helyette jött Ruth. Készültem rá, hogy majd valami eszeveszett fikázós bejegyzés születik teljes állású menedzseri ténykedései után, de mindannyiunk meglepetésére erre most nem adott okot. Elhatározta, hogy amíg ő van itt, minden klappolni fog. Csodálatos módon még arra is rájött, hogy ehhez viszont nagy szüksége van ránk, a staffra. Így nem tehetett mást, kedves volt és segítőkész. Ki gondolta volna, hogy ezt a két jelzőt fogom valaha is használni rá? Én biztos nem...


Végülis minden klappolt valóban. Hála annak, hogy mindannyian, mint egy felügyelő szerv, folyamatosan terelgettük a megfelelő irányba. Kedvenc pillanataim voltak azok, amikor felmerült egy probléma, amit jelentettem a főnökasszonynak, majd gyorsan közöltem vele a legésszerűbb megoldási lehetőséget. Ezután rendszer lefagy. Gondol, gondol, gondol... Majd elismételte az általam felvázolt megoldást, hogy szerinte azt kéne csinálni. Bölcs döntés.


Szerencsére azon sem háborodott fel, hogy rendszeresen elhangoztak a szánkból "ne felejtsd..." kezdetű mondatok, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket amúgy biztosan elfelejtett volna. Ezek közül a kedvencem, hogy minden este úgy búcsúztam tőle amikor már indulásra készen jött elköszönni, hogy "ne felejtsd átírni a hirdetőtáblát holnapra!", mire mindig egy "Ó, fuck" felkiáltás, majd spuri a hirdetőtáblához volt a válasz. Imádtam. De kétségtelen, hogy a lelkesedés megvolt benne.


A Scottish Night meg a Bingo is problémamentesen lezajlott. Mondjuk a Scottish Night-on érezhető volt a remegő hangján, hogy be van szarva, mint egy kisiskolás feleléskor, de végül derekasan helyt állt. Skótszoknyát ugyan nem volt hajlandó felvenni, de kreatívan megoldotta a problémát és az egyik buszsofőrt beöltöztette és vele vitette körbe a Haggist a vendégek között. Akinek ez nem lett volna elég, az megtekinthette Brian skótszoknyás fényképét a hirdetőtábla mellé kiragasztva. Egész héten ott virított, afféle "eltávoztál, de szívünkben örökké élsz" gondolat demonstrációjaként.


***

Aga elhagyott bennünket. Az esemény különösebben nem rázott meg senkit, hiszen a közösségi életből eddig sem igazán vette ki a részét. Nem is volt sokáig közöttünk. Bár elköszönéskor végre igazán közel engedett magához. Kezet fogott velem...

Helyette, pár nappal később megérkezett hozzánk Adrienn, a Highland Heritage régi motorosa. Én ugyan nem találkoztam vele, mert pont őt váltottam érkezésemkor, de a többiek régi jó barátként üdvözölték és amúgy is mindenki repdesett a boldogságtól, hogy nem kell megint egy friss husit betanítani... Mondjuk a magyarok aránya ezzel már ijesztő mértékben elburjánzott. Így már egészen pontosan hatan lettünk, ami pontosan a társaság fele. Még szerencse, hogy már beemeltem, hogy nem ez az a hely, ahol senki nem szól hozzám magyarul. Pláne, hogy már a gyógyszertárban is egy magyar srác szolgált ki. Ja, mert egyébként három napig a halálomon voltam, valami hasfájós, fosós vírustól, amit gondolom valamelyik kriptaszökevény köhintett rám a bárban. Ezért kellett a gyógyszer. De már jól vagyok. 

***
Egyik este ismét szóba elegyedtem Billyvel, a kedvenc szórakoztatóegységemmel, miután érkezésekor sikerült elhajítania a gitárját, ami egy kicsit el is tört. Felajánlottam neki, hogy használhatja a pillanatragasztómat, minek kapcsán kiderült, hogy nagy rajongója a pillanatragasztóknak, amikkel szerinte bármit meg lehet javítani. Gondoltam hát, hogy megosztom vele drága nagybátyám esetét, aki a a mozgó fogát tette helyre házilag ezzel a csodálatos találmánnyal. Azt hittem ez egy olyan sztori, ami valószínűleg őt, mint a pillanatragasztó elvakult fanatikusát is sokkolja majd. Tévedtem. A válasz csak egy legyintés volt. -Én is szoktam...

Ezek után végighallgathattam egy kiselőadást arról, hogy ő bizony nem lesz akkora marha, hogy vagyonokat otthagy a fogorvosnál, amikor pillanatragasztóval prímán helyre lehet tenni bármit... Mary Zsuzsi, nesze neked Corega műfogsorrögzítő! Super Glue, vágod?!

***

Mostanság egy zömében Ír társaság borzolja a kedélyeket, aminek kapcsán ismét rám tört az érzés, hogy nem ők a kedvenc nemzetem. Még mindig nem értem mit beszélnek, még mindig bunkók és még mindig nem szeretnek borravalót adni. Dehát ez van. Nem lehet minden tökéletes.

Legalább az csoporttal érkezett két fiatal csaj is (nem az írekkel, hanem a kisebbségben lévő angolokkal). Meg is hívtam őket kocsmázni. De féltek, hogy mommy meg daddy nem örülnének, úgyhogy egyelőre nem lett a dologból semmi. Marad hát a bárban az egymással való kacérkodás. Ilyenre még úgysem volt lehetőségem ezen a munkahelyen...

***

Összefoglalóból ennyit. Most pedig néhány képpel kárpótollak benneteket (hála érte Ferikének), amiért ilyen sok ideig nem foglalkoztam veletek.

A képek a várromban készültek, ahol egy-két hete grillpartit tartottunk a srácokkal, és ahova a többiek gonosz galád módon hagyták, hogy egyedül menjek utánuk munka után a sötét erdőben... Lássuk!





















Az új lány, Sabina. Most sem beszél, csak úgy van.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése