2011. szeptember 13., kedd

Szeptember 10-13. - Munkaterápia

Változtak a dolgok. Ugye legutóbb azt mondtam, hogy költöznöm kell hamarost. Hát nem. Ugyanis az az új helyzet, hogy a főnökségnek nincs kedve felvenni még egy emberkét... Szóval költöznöm nem kell, túlóráznom annál inkább. Még az is lehet, hogy a hátralévő három hetemben végig... Isteni lenne...


A pletykák szerint majd jön egy lengyel lány az én helyemre. Aztán vagy jön, vagy nem jön. Sosem lehessen tudni. Eddig például úgy volt, hogy jön egy thai csaj meg egy srác, de aztán ők sem jöttek. Helyettük jött Dani a Ben Doranból... Nem értek én már itten semmit se.


Szeptember 10.


Lenka és Tomas utolsó munkanapja. Strip-day. Nem tudom a többiek, hogy voltak vele, de én kifejezetten szomorú voltam. És nem csak azért, mert másnap már nekem kellett takarítanom Lenka szobáit. Egyszerűen hiányozni fognak. Dehát ilyen ez a hely: emberkék jönnek-mennek...


Este megörvendeztettük magunkat néhány csoportképpel, ami régóta tervbe volt véve. És mivel nem akartuk, hogy Lenka és Tomas kimaradjon, ez volt az utolsó esély. El is készültek a képek. Íme belőlük néhány:








Az elmaradhatatlan hand gel (alias higigeci).




Lánykák.


Fiúkák.


Ez meg ilyen izé. Nemtom. Szerintem Attila se.


Azért van egy kis osztályfotó hangulata a képeknek szerintem. De aranyosak...


Fotózkodás közben egyébként én nagyban pörögtem a bárban. Időnként kirohantam egy-egy kép erejéig, aztán vissza. Mert amúgy volt ám forgalom rendesen. És úgy tejeltek a népek, mint a csuda. Egyből meg is szerettem a csoportot. A többiek mondták, hogy seggfej az összes vendég, én meg nem értettem miről beszélnek. Hiába. A pénz boldogít...


Szeptember 11.


Lenkáék reggel még kaptak egy nagy ölelést, aztán el is tűntek, mint a kámfor. Nem maradt más utánuk, mint a piszkos szobáik. Amiket takarítottam is nagy serényen.


Be kell valljam, sehol sincs már az az alaposság, ami annyira jellemző volt rám amikor saját szobáim voltak. Persze még így is tisztább szobákat hagyok magam után, mint egykoron holmi Danielák, de nem töltök már húsz perceket egy-egy szobában, hogy minden tökéletes legyen. Ez van...


Szeptember 12.


Szabadnapom örömére jóformán ki sem mozdultam a szobámból, köszönhetően a nyolcvan mérföldes szélnek és a zuhogó esőnek. Öt percre hagytam el az otthonomat, mert muszáj volt elmenni bótba. Még szerencse, hogy rajtam volt a nemrég újított szupermenő esőkabátom. Bár így is durva volt a helyzet. Majdnem elvitt a szél...


Viszont egy igazán kellemeset röhögtem a sétám közben. Az egyik házból ugyanis kilépett egy srác egy szandálban, farmerban, pulcsiban egy esernyővel a kezében. Már ekkor tudtam, hogy érdemes ezt a fiút egy darabig figyelemmel kísérni, úgyhogy lelassítottam a lépteimet és vártam, hogy bekövetkezik-e amire számítok... Bekövetkezett. Ahogy az első keresztutcához elért az emberünk, ahol prímán besüvített a szél a tenger felől egy pillanat alatt darabokra szakítva az esernyőt és a gyerek már ázott is széjjel... Én meg galád módon csak kacarásztam magamban, mert hát a legszebb öröm a káröröm ugyebár.


Szeptember 13.


Reggel természetesen ismét takaríthattam. Csudijó volt. Bár legalább összefutottam néhány vendéggel, akik kiszúrták, hogy én vagyok a báros fiú. Az ilyennek mindig örülök. Ilyenkor ugyanis megsajnálnak, hogy mennyit kell dolgoznom, és nyomatják a pénzt. Bár ennél a csoportnál amúgy sincs okom panaszra. Megtudtam Briantől, hogy azért, mert liverpooliak. És a liverpooliak szeretnek jattolni. Tehát Liverpoolnak jó helynek kell lennie. Végülis egy Beatlest is fel tudnak mutatni...

2011. szeptember 9., péntek

Szeptember 3-9. - Volt egy tánc...

Szeptember 3.


Hamarosan költöznöm kell a partiszobából. Azaz nem kell, de Brian felajánlotta a lehetőséget. Persze nekem eszem ágában sem lenne költözni, de mivel a Lenkáék helyére érkező két emberke nem pár lesz, így nem lakhatnak egy szobában. Így vagy össze kéne költöznöm egy újonnan érkező sráccal, vagy kapok egy csecse kis vendég apartmant a hátralévő három hetemre. Én az utóbbit választottam... Hagy ne kelljen már alkalmazkodnom senkihez abban a kis időben... Csak el ne felejtsem kimosni a takaróhuzatot, mielőtt belefekszem az ágyba...


Amúgy még mindig vicces ez a nem mossuk a takarókat dolog, pláne annak fényében, hogy épp most íratott Brian alá velem egy papírt miszerint a bárban hatszázszor kezet kell mosnom esténként, és egymillió pohártörlő rongyot kell elhasználnom az esetleges vírusok terjedésének megakadályozása végett. Ez azért aranyos.


Egyébként Brian ezen a napon különösen vicces volt. Meséltem neki, hogy meg kell tanulnom különböző zöldségdarabolási módszereket az egyik tantárgyamhoz. Ezen technikák mindegyikének francia neve volt. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy soha nem lesz szükségem ezekre - French cuisine, shit.
Mindenesetre később a kezembe nyomta az ipodját és megnézetett velem egy csomó youtube videót az említett darabolási módszerekről... Azért ez rendes volt tőle.


Amúgy Bea meg Gurry már mindenkit beizzítottak annak érdekében, hogy a tanulmányi előmenetelem sikeres legyen. Gurry például megígértette Andyvel (a nagyfőnök), hogy leül majd velem beszélgetni a Highland Heritage gazdasági működéséről, mert arról is kell írnom egy házi dolgozatot, hogy ily módon pótoljam a szeptemberi óráimon való részvételt. Egy szóval igen jó dolgom van. Már csak neki kéne ülnöm megcsinálni a feladataimat. De annyira nehéz. Pláne, hogy még Lenka is bociszemekkel nézett rám, hogy segítsek neki visszapakolni a szobáiba a kávéscsészéket, mert strip day lévén kicsit el volt úszva, nekem meg nem volt semmi dolgom, ahogy általában. Egyszerűen nem tudtam ellenállni... A nők fogják tönkretenni az életem, én mondom...


Este a bárban olyasmi történt, ami még soha. Willie, az esti haknibetyár még nagyban tolta a műsorát, amikor szépen lassan, az amúgy sem túl népes társaság elkezdett elszivárogni. Még fél óra lett volna a műsorból, mikor már senki nem volt a bárban. Ennyire minimális forgalmat még az életben nem tudtam produkálni. Félő volt, hogy a bevétel még arra sem lesz elég, hogy Willie-t kifizessem... Végül azonban elég volt. Sőt maradt húsz font extra is. Az olyan hatezer forint... Kemény.


Mindenesetre oly sok idő után ismét ihattam strip-day sört a többiekkel. El is kapott a nosztalgikus életérzés egy pillanatra.


Szeptember 4.


Egy kedves hölgyet csúnyán meg akartam csapkodni. Már korábban sejtettem, hogy nem lesz egyszerű eset. Például, amikor az érkezése után végighallgattam, ahogy Briannek panaszkodik a szobájával kapcsolatban. A szobával kapcsolatban, ami egyébként egy magasabb kategóriájú (superior) szoba tengerre néző ablakokkal. Neki nem tetszett és ennek valami elképesztően irritáló stílusban hangot is adott.


Ez a nő jött hozzám is be a bárba a férjével. Egy pohár bort rendelt. Tíz perccel később visszatért a pulthoz a félig kiürült pohárral és közölte, hogy undorító, és hogy ő ezt nem tudja meginni. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom. Viszont a nő nem tágított és elkezdte fokozni a rinyafaktort ("ilyen borzalmat még életében nem ivott", "hogy lehet ilyet eladni" stb). Gondolom várta, hogy majd visszaadom a pénzét, vagy tudomisén. A nagy túrót!


Aztán a férje is odajött, hogy ő is megmondja a tutifrankót. Hiába mondtam nekik, hogy még sosem volt panasz erre a borra, ők csak nyomatták a hülyeségeiket... Nem tudom, meg van-e nektek az érzés, amikor valaki beszél hozzátok és ti csak mosolyogtok rá illedelmesen és közben elképzelitek, ahogy az illetőnek akkorát mostok be, hogy a fal adja a másikat.


Ha valaki megvesz egy bort, amit egy háromliteres kartondobozból csapolnak, ne várjon már csodát. Ugyanez igaz a szobára is. Ez nem a Ritz. Eljön egy olcsó buszos kirándulásra és úgy viselkedik, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt... Grrr. Az ilyen nagyon fel tud húzni.


Mindegy, úgysem jönnek le még egyszer a bárba ezek után. És legalább lesz mivel szórakoztatnom Gurryt a recepción. Az ilyen vendégek esetében mindig neki mesélem el, hogy mit csinálnék velük... Csak vigyázni kell, nehogy épp akkor nézzen be valaki a recepcióra, amikor éppen átszellemült fejjel imitálom, hogy egy földön fekvő embert rugdalok és Gurry szakad a röhögéstől...


Este Alextől megtudtam, hogy tulajdonképpen, milyen jó nekem, hogy csak annyi vírusvédelmi újítást vezettek be a bárban, hogy sokszor kell kezet mosnom és sok rongyot kell használnom. Mr Cleavernek eredetileg az volt az ötlete, hogy a bárban gumikesztyűben gyűjtsük a poharakat az asztalokról... Ezt azért tessék elképzelni!


Mért nem adnának ránk egyből fehér köpenyt és orvosi maszkot? Lehetne azt is elegánsan. Most komolyan, miből állna ráhímezni arra a maszkra egy aranyszínű Highland Heritage logót?


Szeptember 5-6.


Az egyetlen érdekesség, ami történt, hogy Matej hazament Szlovákiába elválni a feleségétől. Aztán majd jön vissza. Ráadásul új munkakörbe. Szvámi már nem bírta elviselni őt a konyhában, úgyhogy kipaterolták. Ezentúl Sabina lesz a konyhás arc, Matej meg általános general assistant lesz, aki helyettesíti majd azt, aki éppen szabadnapos.


Szeptember 7.


Lenka és Tomas búcsúbulija. Csak a szokásos. Markie, ivás stb.


Szeptember 8.


Reggel nyolckor kezdtem. Én voltam a mosogatófiú. Mert hát nem vagyunk elegen... Mint a mosottszar...


Egy kellemes délutáni szunyókálás után, nagyjából sikerült embert faragnom magamból az esti munkához. Meg is lett az eredménye. Egy hölgy ismét belém szeretett. És még annyira öreg sem volt (csak kövér)... Szóval ez a hölgy odajött a pulthoz, rendelt körülbelül két font értékben majd egy marék egy fontos érmét szórt ki a pultra és csábos tekintettel közölte, hogy tartsam meg a visszajárót... Aztán visszajött még egy marék egy fontossal. Azt mondta tegyem el azt is. Akkor már, mivel több, mint tíz fontnál jártunk, megkérdeztem, hogy ezt jól meggondolta-e. Mondta, hogy igen, mert én annyira jó vagyok, hogy megérdemlem.. Hmm. Oké... Sajnos a történet ezzel nem ért véget...


Később többször visszatért, hogy menjek táncolni vele... Már megint ez a hülye tánc!... És egy idő után nem bírt tovább magával. Hiába ellenkeztem, bejött a pult mögé és konkrétan kirángatott a táncparkettre. Ami ezután következett azt táncnak azért nem nevezném, mert leginkább csak rángatott, mint egy rongybabát, de hát nekem ez jutott. Lényeg, hogy neki jó volt.


Szeptember 9.


A románcom folytatódott. Szerencsére táncra nem került sor. Anyagi megbecsülésre annál inkább. 


Először az említett hölgy férje jött oda hozzám. Fizetett, majd közölte hogy tartsam meg a visszajárót... Ami körülbelül tizenkét font volt... Majd az asszony is odajött később és megdobott még öttel... Abban a pillanatban szerettem bele mindegyikőjükbe.


Egyébként ez volt a turnus utolsó estéje. Ennek is köszönhettem a nagylelkűséget. Meg a rengeteg puszit. Ennyien engem még vadidegen emberek nem pusziltak, mint ezen az estén. Nem tudom mi lelte őket. Mondtam is Briannek, hogy mekkora szeretet övezett engem ma este. Erre közölte, hogy menjek távolabb, mert biztos elkaptam valamit a sok puszilkodós öreglánytól, másrészt meg megjegyezte, hogy a kis barátnőm neki is hosszú percekig áradozott rólam.


Hát hiába, első osztályú prostivá nőttem ki magam... Brian szerint fodrásznak kéne mennem. Az öreglányok tele pumpolnának pénzzel. Nagy-Britanniában meg amúgy is elég drágák a női fodrászok... Ezen még gondolkodom...


Késő este érkezett egy magyar srác a Ben Doranból, ki tudja mennyi időre, hogy segítse a lecsökkent létszámú bagázs munkáját. Róla egyelőre ennél többet nem tudok, mert még nem találkoztam vele...


***

Befejezésnek itt van egy jó kis videó, amire a youtube-on akadtam rá. Egy vendég készítette pár éve, itt az Alexandrában a Scottish Night-ról. Minden egy az egyben ugyanolyan, mint ha most lenne. Élvezzétek!




2011. szeptember 1., csütörtök

Augusztus 25-31. - A földi örömök legjava

Augusztus 25.


A srácokkal úgy döntöttünk délután, hogy ismét itt az ideje, hogy valami emberi táplálékot vigyünk a szervezetünkbe, úgyhogy egy fenséges bundáskenyér partit tartottunk. Megérte. Életemben nem ettem még ilyen jó ízzel egy olyan egyszerű ételt, mint a bundikenyér. Mondjuk Gurrynek még ez is gasztronómiai különlegességnek számított, mert, mint kiderült ő soha nem evett még hasonlót.


Augusztus 27.


Ferike szülinapja. Krisztusi korba lépett a srác, úgyhogy elsőre kézenfekvő ötletnek tűnt egy meglepetés keresztrefeszítés, de végül ezt az ötletet elvetettük. Így hát maradt a szokásos esti bulizás. Aminek keretében megajándékoztuk az ünnepeltet egy apró Henry porszívóval. Mert Henryt szeretjük. Extraként még a diszkót is meglátogattuk. Úgyhogy megvolt itt tartózkodásom második, és valószínűsíthetően utolsó Skippinish partija. Az előző alkalomhoz képest most egészen sokan voltak a helyen, úgyhogy most volt bátorságunk táncikálni is egy keveset, mert nem mi voltunk egyedül a táncparketten.


A bemelegítés természetesen a szobámban indult, ahol elkészült a sokadik csoportkép amin én nem vagyok rajta, mert még a bárban dolgozom...
Feri nagyon örül a Lilla által kreált szülinapi tortájának.


Fasíííírt! Ferike sütötte a bulira.


Skippinish. A háttérben egy szintén magyar haver, aki szintén Obanben dolgozik.


Csopikép random lánnyal.


Szegény pára. Rossz társaságba keveredett...


Kaptunk fagyit záráskor...


...és örültünk neki.


Afterparty nálam.








Augusztus 28.


Már nem okoz meglepetést, ha ismerős arcokkal találkozom a vendégek között. Így az sem lepett meg, amikor megjelent Margo és kedves férje (az ő nevét nem tudom), akik korábban már jártak itt és országos cimborák lettünk egymással. Az viszont elég váratlanul ért, hogy odajöttek a pulthoz és mutattak egy fényképet a gépükön, amit mindenképp meg kellett néznem. A képen történetesen én voltam. Pár hónapja, amikor itt jártak, akkor kaptak le, és most büszkén mutatták, hogy még mindig megvan nekik. Tisztára meg voltam hatódva.


Ennél már csak akkor hatódtam meg jobban, amikor a távozó Ír csoport egyik tagja öt fontot adott nekem borravalónak. Öt fontot ecsém! Papírpénzt! Egy Ír! Hát vannak még csodák, én mondom...


Augusztus 29.


Hónap vége lévén jött a csekkoló ember, hogy csekkolja a báros készleteimet és összevesse a bevétellel. Ezután az ellenőrzés utánmegtudtam Briantől, hogy eszeveszett király lettem, mert a bevételem augusztusban 4%-kal több volt, mint az elszámolható italok eladásából befolyt összeg. Ezt most nem kezdem el magyarázni, de a lényeg az, hogy ügyi vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy sorra vertem át a vendégeimet, csupán azt, hogy hatékony voltam.


Miközben mindezeket Brian megosztotta velem, sikerült elszólnia magát az utánam következő báros személyét illetően. Aki nem más lesz, mint Ferike. Aki már rég óta igyekszik pozicionálni magát a bárba, mert megtetszett neki az arany életem. Már egy csomó mindent betanult előre és hatalmas szerencséjére sorra mindenki lelépett akinek esélye lett volna a báros pozícióra. Egy szóval bejött neki az élet.


Augusztus 30.


Végre eljött a nap, amikor a régóta tervezett glasgowi kiruccanás összejött. Feri jött velem, úgyhogy volt szerencsém út közben gyorstalpaló tanfolyamot tartani neki a bárban végzendő különböző feladatokról. Még jegyzetelt is a srác. Nagyon komolyan készül a kihívásra.


Szóval Glasgow. Túl sok mesélni valóm nincs a dologról. Nagy bevásárlást tartottunk. Frissítettem egyet a ruhatáramon. Csak az a fránya citromsárga Nike cipő nem volt a méretemben, amibe úgy beleszerettem. Hiába, nem lehet minden tökéletes.


Amúgy majdnem sokkot kaptunk ettől a nagyvárosi feelingtől, ami Glasgowban várt minket. A hónapok óta tartó vidéki életforma után nagyon durva volt az a rengeteg autó meg emberke akikkel tele voltak az utcák. Majdnem sikerült is elüttetnünk magunkat egy emeletes busszal, akinek a vezetője még csak nem is lassított, amikor a hülye falusi gyerekek leléptek elé az útra...










Ferikéről köztudott, hogy rühelli a Beatles-t...












Augusztus 31.


Attiláék ideálisnak találták az időpontot arra, hogy behajtsák rajtam egy korábban tett meggondolatlan ígéretemet. Osztrigát etettek velem. Isteni volt. Még videó is készült az eseményről, de valamiért nem tudom azt ide feltölteni. De hogy ne legyen nagy a szomorúság, itt van néhány fénykép ismét.


Arcomon a rettegés.


Hogy megnyugodjak, a kezembe nyomtak egy rákot.


Összehaverkodtunk.


Pózolj osztrigával!


Hát nem ínycsiklandozó?... Nem.


Nem hányok. Nem hányok. Nem hányok.


Túl voltunk rajta.




Adrika nem volt olyan bátor mint én. Csak egy lazacos szendvicset tolt.




Lenka és Tomas egy tál rákkal.




Sabina meg Gurry csak a fagyit vállalta.


Miután megtettem, amit megkövetelt a haza, rohanhattam is vissza a szállodába dolgozni, ahol a sokkos élmények folytatódhattak. Egy alkesz öreglány ismét kiszúrt magának, és ő ezúttal annyira erőszakos volt, hogy a végén még táncolni is kénytelen voltam vele. Az egy dolog, hogy a néninek masszív borospince szaga volt. Beemeltem. Viszont amikor elkezdett hozzám simulni és belemarkolt a fenekembe, akkor muszáj volt menekülőre fognom. Nem volt egyszerű, de végül maradandó lelki sérülések nélkül megúsztam a dolgot...

2011. augusztus 24., szerda

Augusztus 21-24.

Augusztus 21.


A sors úgy hozta, hogy az előző bejegyzésben megkezdett haláli sztorijaim után ismét az élet múlandóságán elmélkedhettem egy keveset.


Gurryvel lapozgattuk a következő turnus vendégeinek a listáját és az egyik vendég neve mellett érdekes megjegyzést találtunk. "Mrs X,Y foglalása részben törölve. Meghalt".


Részben törölve? Tehát lehet, hogy akkor mégiscsak jön? Részben? Mondjuk valószínűleg pusztán arról van szó, hogy szegénykém nem tudta lemondani az utazást, miután az elhalálozás nem volt előre betervezve. Dehát ha nem mondta le, nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy nem jön, ugye? Mindenesetre Isten nyugosztalja!


Ezek után kezünkbe akadt egy képeslap is a recepción. Elsőre egy szokásos "köszi Brian, köszi staff, nagyon jó volt a nyaralás" szerű üdvözlőlapnak tűnt, de tovább olvasva egy szívfacsaró történettel szembesültünk. Miután leírták, hogy mennyire jól érezték itt magukat, elmesélték, hogy a barátnőjük (akivel együtt jöttek nyaralni) tíz nappal az utazás után elhunyt. De aggodalomra semmi ok, az utazást nagyon élvezte... Köszönjük a képeslapot! Isten nyugosztalja őt is!


Egyébként ez az este volt az utolsó, amit együtt tölthettem a már korábban említett szőke táblagépes, seggriszálós, "még mindig húsz évesnek érzem magam" nénivel, aki búcsúzásként úgy döntött, itt az ideje, hogy komolyan elkezdjen flörtölni velem. -Ugye nagyon fogok hiányozni? - hangzott a kérdés minden alkalommal, amikor épp az asztalukról gyűjtöttem a piszkos poharakat. Én persze elővettem a legjobb féle prostituált mosolyomat, és bólogattam neki serényen. Meg is lett az eredménye. A férjével egy olyan nyers szexualitást tükröző fotót készíttetett kettőnkről, hogy az már szinte tizennyolcas karikát érdemel. Bár nem tudom mennyire tűnt őszintének a mosoly az arcomon, amikor az öreglány az egyik lábát a kezembe adta és az orcáját az enyémhez nyomta, de ez legyen az ő problémája. Én amilyen gyorsan csak lehetett visszaiszkoltam a pult mögé, mert ott legalább biztonságban éreztem magam... 


Augusztus 22.


Ír csoport. Nem akarok beszélni róla.


Augusztus 23.


Matej barátunknak újabb darabot sikerült lehasítania a kezéből egy konyhakéssel. Kezdem azt hinni, hogy ennek a srácnak ez a hobbija. Szerencsére most nem sikerült olyan brutális munkát végeznie magával, mint a múltkor, így ugyan az orvoshoz elvitték, de délután már újra dolgozhatott. Mert igazából csak az egyik ujja végiből nyesett le egy apró darabocskát. Épphogy csak egy ujjnyit. Najó, még annyit se... Mindenesetre komolyan el kéne gondolkozni azon, hogy mennyire szerencsés a konyhán alkalmazni egy olyan srácot aki ha kést fog a kezébe, abból csak baj van...


Egyébként hosszú idő után, újra Alex helyettesítette Briant ezen a napon, aki egész nap teljesen izgatott volt az esti programja miatt. Egy kedves fiatal fiúcska érkezett ugyanis hozzá látogatóba, akivel éjszakai meztelen fürdőzést tervezett a medencében. Invitált ugyan engem is, erre - ahogy ő fogalmazott - kihagyhatatlan programra, de úgy éreztem kicsit feszélyezve érezném magam két meztelenül fürdőző srác között harmadikként, úgyhogy inkább nemet mondtam... Mindenesetre az este nélkülem is jól sikerülhetett, mert másnap láttam, hogy Alex széles mosollyal az arcán cipeli fel a reggelit a párjának egy szál virág kíséretében...


Augusztus 24.


Lenka és Tomas meglepő bejelentéssel állt elő. Két hét múlva indulnak haza. Befejezik.


A szomorú az, hogy nem azért mennek, mert elegük lett, hanem azért mert menniük kell. A suliban ugyanis nem fogadták el a passziváltatási kérelmüket (úgy tűnik ez Szlovákiában így megy), mert állítólag három nappal később adták le a kelleténél...


Így hát mégsem én vagyok a következő, aki elhagyja a süllyedő hajót, ami több szempontból is szomorúan érint. Elsősorban azért, mert Lenkáékat igen megkedveltem az együtt töltött pár hónap alatt, másodsorban pedig azért, mert feltehetően az utolsó pár hetemben muszáj lesz egy-két extra munkát végeznem az újabb embercserék miatt. Hiába, az élet nem habostorta!

2011. augusztus 20., szombat

Augusztus 18-20. - Kopogtat a kaszás

A cím félrevezető. Nem halt meg senki. Csak szeretem a szenzációhajhász figyelemfelkeltő címeket. 


Ez van akkor, ha az ember bulváron szocializálódik...


Augusztus 18.


Eljött a nap, hogy jól felavassuk Lilla és Andrew új pecóját. Én természetesen ide is később csatlakoztam, miután a munkám az éjszakai élethez köt, de most legalább Gurry is velem tartott, hogy ne féljek egyedül a sötét utcán. Lilluska forralt borral meg palacsintával várt bennünket, ami engem nagyon boldoggá tett, habár forralt bort nem ittam, csak vodkát.


A lakás nagyon kis aranyos. Pontosan. Kicsi és aranyos. De végülis minden megvan benne ami két embernek kell. Ami meg nincs, azt már elkezdték pótolni. Például már újítottak egy tévét. Most ágy után kajtatnak.


Készültek fényképek is ezen a kis összejövetelen. Ha majd egyszer hozzájutok néhányhoz, megleplek titeket velük. 


Augusztus 19.


Már oly rég óta várom, hogy mikor fog valamelyik idős vendég pont a Highland Heritage-es nyaralása közben elhalálozni. Sokan voltak már, akik látszólag nem álltak messze a kulcs bapasszolásától, de ezen az estén egy pillanatra azt hittem, hogy az egyikükkel valóban megtörténik az elkerülhetetlen.


A megszokott rend szerint szolgáltuk fel a Scottish Night-on a Haggis-t, amikor az étterem egyik sarkából hatalmas üvöltés hallatszott, majd mikor odanéztem, láttam, hogy az egyik úriember lefordult a székéről. Teljes volt a felfordulás mikor Brian berohant felmérni a terepet. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a bácsi infarktust kapott és a felesége egyedül fog hazatérni a nyaralásról. Aztán láttam, hogy egy darabig még epilepsziás roham szerűen rángatózik, majd mozdulatlanul elterül. Addigra Brian meg egy másik vendég kezelésbe vette. Nem sokkal később kiderült, hogy emberünk cukorbeteg, minek következtében tört rá ez a roham. Eleinte nem értettem, hogy Brian mért nem hívja egyből a mentőket, de amikor már lenyugodtak a kedélyek, megtudtuk, hogy nem ez az első hasonló eset, amivel szállodaigazgatói pályafutása alatt találkozott. Mosolyogva mesélte nekünk, hogy az első ilyen vendége, Mona, hogy ráijesztett annak idején. Szólongatta az eszméletlen nőt, hogy "Mona! Mona! Jól vagy?", mire Mona hirtelen felemelte a kezeit, beleüvöltött Brian arcába, majd visszadőlt. Mint egy jóféle zombifilm legijesztőbb jelenetében.


Nade ahogy Mona története, úgy ezé a bácsié is happy enddel végződött. Mikor lenyugodott és tökéletesen eszméletlen állapotba került, de ezt leszámítva már teljesen korrektül volt, feldobtuk egy tolószékre (itt valahogy mindig akad egy) és felvittük a szobájába pihenni egy kicsit. Brian megnyugtatott minket, hogy most prímán kialussza magát, aztán teljesen jól lesz. A felesége azért vigyázott rá, bár szegény teljesen sokkos állapotba került.


A felszolgálást is zökkenőmentesen folytattuk tovább ezután a kis technikai szünet után. Mondjuk egy néni számára kissé soknak bizonyult a szünet, mert amíg még mindenki az események alakulását követte, addig ő magához hívott, hogy megkaphatná-e végre a levesét... Konkrétan semmit nem észlelt a körülötte történő dolgokból. Jó, már korábban feltűnt, hogy nagyon rosszul lát, és a szellemi képességei sincsenek a topon, de azért egy kicsit meglepett. Szegénykém mellé egy atombombát le lehetne dobni, úgy, hogy a fejét fel nem emelné a tányérjától. Hogy is szokták mondani? Boldogok a lelki szegények?


Amúgy tanulságos volt ez a kis rosszullétes esemény. Nagyon jó példa volt arra, hogy egyébként milyen olajozottan mennek minálunk a dolgok. Két-három perccel a bácsi kidőlése után mindannyiunk összekapta magát és amíg Brian a földön fekvő vendéggel foglalkozott, mindenki csinálta tovább a dolgát vagy az épp felmerülő extra teendőket. Feri például beállt a konyhába, hogy Brian helyett merje a szószt a tányéron lévő húsokra (Scottish Nighton sorban áll a konyhás személyzet és mindenki egy-egy részét pakolja a tányérokra a főételnek, majd kézből-kézbe adják tovább. Brian szokott lenni az utolsó fázis a szósszal). Röhögtünk is vele, hogy most már olyan szintig jutott, hogy a menedzser melóját is elvégezheti. Mondta, hogy még dudorászott is egy kicsit, ami egyébként Brian bevett szokása...


Ezután az eseménydús vacsora után már nem érhetett komolyabb meglepetés. Leszámítva azt, hogy egy nő jéggel és citromkarikával itta a fröccsöt. Sokat tapasztaltam már itt az angolok italozási kultúrájával (vagyis kulturálatlanságával) kapcsolatban, de azért a citromnál muszáj volt visszakérdeznem, hogy jól hallottam-e... Jól hallottam...


Amúgy az angolok alapvetően kétféle dolgot isznak. Az egyik a sör, a másik meg egy szabadon választott tömény szesz összeöntve bármivel (leginkább Lemonade-del, vagy whisky esetében gyömbérrel). Ezen kívül időnként isznak bort tisztán ( persze csak ha nem francia), meg nagyon ritkán fröccsöt (de legtöbbször a bort is Lemonad-del keverik, mert az úgy tuti). Külön kedvenceim az úgynevezett kultúrivók, akiknek nem mindegy, hogy milyen whiskyt töltök a fél pint kólához. 


Augusztus 20.


Az egyik néni elirigyelhette azt a törődést, amit előző este a cukorbeteg fickó kapott, így fogta magát és elájult a bárban. Amin egyébként nem is csodálkozom, mert sosincs levegő és hetven fok van, ám az ablakot mindig be kell csuknom valami érzékeny öreglány miatt, akinek a tarkóját nagyon bántja a huzat. Persze addig jó, amíg csak a huzat bántja és nem egy péklapát, amivel legszívesebben rávágnék ilyenkor arra az érzékeny tarkócskára. Na mindegy, szóval egy néni rosszul lett, újra előkerült a tolókocsi, adtam neki egy kis vizet, aztán felvitték pihenni. A sors fintora, hogy pont az előző este az étterem padlóján eszméletlenül heverésző úriember  gurította el a szobájáig... A brandyvel kevert gyömbérje mehetett a lefolyóba...


Amúgy nem volt semmi extra. Ment minden ahogy mennie kellett.


Amikor befejeztem a munkát és mentem a szobámba, hogy nyugovóra térjek egy kedves üzenet fogadott az ajtómon:


Einstein már korábban is ott volt. A "BUZINKA" felirat a meglepi.


Ez van, ha az ember kölcsönadja a szobakulcsát Andrewnak... 


Andrew magyartudása egyébként már igen magas szintű. A buzi szót gyakorlatilag bármilyen toldalékkal képes ellátni.


Amikor például az étterem poharait szokta nekem behozni a bárba egy rekeszben, hogy elmosogassam őket, akkor rendszeresen egy "buzerátor" felkiáltással teszi ezt. Bár mért is ne tenné? A vendégek úgysem értik...


Amúgy tud ám ő mást is magyarul. A "bejelentkezés"-től (hála neked magyar nyelvű facebook), a "parasztkolbász"-ig számtalan szavunkat ismeri. De néha csak annyit mond: "picsába"...

2011. augusztus 17., szerda

Augusztus 11-18. - A változás szelel

Telik múlik az idő. Változások szele fújdogál mifelénk. Lilla és Andrew például, úgy döntöttek, hogy a komfortos szolgálati szobájukat lecserélik egy még komfortosabb albérletre. Azaz még nem tudom, mennyire az, de hamarosan beszámolok róla, mert egy lakásavató buli már kilátásba lett helyezve.


A költözéstől persze túl sok minden nem változott. Ugyanúgy együtt dolgozunk és ha olyanunk van együtt iszogatunk, mint eddig. Viszont Adri megörökölte Lilláék régi szobáját, úgyhogy most már teljesen biztos, hogy a hátralévő időmre sem fogok szobatársat kapni. Pedig volt idő, amikor kínzó félelem gyötört, hogy talán Brian össze fog költöztetni Matejjel. De megúsztam. Megúsztuk.


Újdonság még, hogy pont a költözés miatt, minden nap kötelező snooker mérkőzést kell játszanom Andrewal, mert ő korábban végez, mint Lilla, de ugye jó gyerek és megvárja, viszont addig el kell ütnie az időt. Így hát snookerezünk. Nem azért mondom, de egyre jobb vagyok benne...


A változás szele egy autót is hozott magával. Attila meglepte magát egy príma tíz éves Toyota Avensis-szel, ami nagyon kis csecse kocsi, leszámítva azt az apróságot, hogy ebben sem a helyén van a kormány. Még szerencse, hogy Attilát ez különösebben nem zavarja.


Az új verdát természetesen ki is kellett próbálni, úgyhogy egyik délután elzúztunk a közeli homokos tengerpartra flesselgetni egy keveset. Úgyhogy kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be és már toltuk is. Padlógáz, ablaktörlő...


Az eseményeket vizuálisan dokumentáltuk, hogy öröm legyen és boldogság...




Bea és Adri gyermekded játékai a pipec verda mellett.


Kötelező csoportkép.


Kutyuskák, néni, bácsi.


El van a gyerek, ha játszik.


Meg a másik is...


Ilyen Feri mikor mosolyog.


Evolúció.


Kislány, jet-ski.




Felkészül...


... és ugrik!








A kocsikázós, kirándulós délutánt feldobtuk egy görögdinnye partival is. A tescoban ugyanis kikerültek a polcra hatalmas, ámde kissé sápatag dinnyék (Spanyolhonból), úgyhogy Feri úgy döntött, hogy eljött az ideje a nyár első (és feltehetően az utolsó) dinnyézésének. A sápadt héj ellenére, egész piros volt belül a cucc és még az íze is kellemesnek tűnt. Persze nem állíthatom biztosan, hogy a mi moslékon edzett ízlelőbimbónk még képes objektíven megkülönböztetni a nem is olyan szart a hű de fincsitől, de a lényeg, hogy jól esett...


***

A minap érkezett egy új turnus és a szokásos nyugdíjas csorda közé ismét bekerült egy-két izgalmas kakukktojás. Személyes kedvencem egy néni, a "hetven vagyok, de húsz évesnek akarok tűnni" kategóriából, amely kategória egyedeit nagyon szeretem, mert bármikor képesek a sírva röhögés határáig eljuttatniuk, ha kitartóan figyelemmel kísérem a ténykedéseiket. 

Ez a néni tökéletes példája volt ennek a típusnak. Szőkített haj, feszülős egyberuha, tíz réteg smink meg minden ami kell. De hogy fokozza az élményt, és láthassuk, hogy ő igazán halad a korral, nem érte be a szokásos csicsapicsa dolgokkal. Vacsoránál még a cuki csúcskategóriás telefonját is kivágta az asztalra. Ám erre azt mondtam rendben. Belefér. Viszont az A4-es papír méretű táblagépet én azért egy kicsit túlzásnak éreztem. Azzal fotózgatott az étteremben a drágám. Ült a helyén, magasba tartotta a kütyüjét és kattintgatott szerte a nagyvilágba, hogy mindenki lássa, hogy neki mije van. Gondoltam, berohanok a laptopomért és elkezdek a webkamerájával fotózgatni én is, mert az is tök menő lett volna...

Emberünk természetesen a bárban is folytatta a figyelemfelkeltést. Előkapta a zsebtükrét, szottyatt ajkait feltúrbózta nyolcszázhúsz kilogramm tűzpiros rúzzsal és indulhatott a bugi. Hát nem tudom. Valahogy nem voltam felkészülve rá, hogy egy öreglány rángatózó popóját (köhöm seggét) kelljen néznem egész este, aminek a zsírpárnáiba csodálatosan belefúródik az XXL-es tanga vonala, hogy a legtávolabb ülők számára is jól látható legyen. Én túl fiatal vagyok még ehhez...