Május 16-21. - Moslékhegyek, hova legyek

Május 16.

Azon kívül, hogy este a fenekem felmagasztalása tovább folytatódott nem sok érdekességről tudok beszámolni. Továbbra is nagy volt a pörgés. Ez nekem izgalmas volt, de nem hiszem, hogy ezt az izgalmat vissza tudnám adni írásban. Fasza volt, ez a lényeg.

Május 17.

Eljött a pillanat, hogy végre megnyissam az itteni bankszámlámat. Így fél év után jó ötletnek tűnt… Körülbelül egy hónap alatt sikerült kiharcolnom, hogy kapjak Dalmallyból egy company letter-nek nevezett papírt, ami igazolja, hogy a Highland Heritage alkalmazottja vagyok. Igen, körülbelül egy hónapot vártam arra, hogy megkapjak egy papírt, amely igazolja, hogy MATE BOLDIZSER jó munkás ember. BOLDIZSER… Gondoltam ebből az apró kis hibából nem lesz probléma. De volt. Kértem egy időpontot a bankba, amikor besétáltam hozzájuk, majd megtudtam, hogy így bizony nem nyitnak nekem számlát. A névnek egyeznie kell azzal, ami a személyimen van. Hiába mondtam, hogy „de hát az csak egy betű”, meg h „léccilécci”, semmi sem hatott… Nem voltam nagyon ideges. Pláne akkor nem amikor felidéztem magamban a pillanatot, amikor Ruth-nak direkt kétméteres nyomtatott betűkkel írtam le a nevem, hogy semmiképp ne vétsenek benne hibát. Nem, tényleg nem voltam ideges. Akkor sem, amikor végig gondoltam, hogy most újabb hetekig várhatok egy új company letter-re mert itt mindenki mindig mindent elfelejt. Sőt kifejezetten boldog voltam. Mire hazamegyek biztosan lesz skóciai bankszámlám. Az a lényeg, nem?

Este búcsút intettem a popószerető népeknek, és ezzel véget ért egy igen élvezetes hét. Ami pörgős volt és izgalmas. Amit emiatt imádtam. Ehelyett következik egy egy hetes turnus, hetvenvalahány vendéggel ami feltehetőleg halálos unalmat fog eredményezni… Egyszer fenn, egyszer lenn. Ilyen a szeláví.

Egyébként képzeljétek, az egyik vendéget be kellett vinni a korházba. Állítólag szívrohama is volt. Bár erről kiderült, hogy csak pletyka. De sebaj, így érdekesebb. Néha ilyenek is történnek nálunk…

Május 18.

Eltelt a második hónap is haza látogatásom óta. Csak úgy röpül az idő. Bár reggel úgy éreztem, hogy rögtön csomagolok és zúzok haza. Milyen dolog már arra ébredni május közepén, hogy szinte a leheleted látszik a szobában, olyan hideg van. Kint meg esik az eső. Sírni lett volna kedvem. Legalább hetente egy nap nyár legyen basszus! Mondjuk Brian megmondta, hogy megvolt már idén itt a nyár. Tudjátok, amikor hajókázni mentünk, akkor sütött a nap és elég volt egy pulcsi. Állítólag az volt a nyár. Ha ez komoly, akkor olyan hisztit vágok le, amilyet még nem látott az emberiség.

Este megjött az új csoport hetven vendéggel, hogy a pörgés után ismét átvehesse a dögunalom a főszerepet. De legalább találkoztam egy régi ismerőssel. Visszatért egy fickó, aki akkor volt itt vendég, amikor kezdtem a báros pályafutásomat. Látta az első napomat a bárban. Fogta is a fejét sokszor. Remélem értékelni fogja a fejlődésemet. Úgy értem anyagilag.

Május 19.

Csak annyit mondok narancslé kólával. Ez volt a nap csúcspontja. Ugye, ahogy említettem túl nagy izgalmak nem történnek a félig üres szállodában, de azért erről muszáj beszámolnom. A fószer este, ahogy előző este is, a vacsorához a következő koktélt issza.: egy korsó félig narancslével, félig kólával feltöltve. Minden alkalommal, amikor elkészítem ezt, a végeredményben szürkésbarna mosléknak látszó italt, fordul egyet a gyomrom a tengelye körül. De elhatároztam, hogy ki kell próbálnom, mert emberünk esküszik rá, hogy isteni íze van. Bár ahogy elnézem a csávó minden porcikájából áradó igénytelenséget, felteszem, hogy az ízlésünk nem egyezik túlságosan. De sosem lehet tudni. Különben is, még mindig vonzóbb ez az ital, mint a Nyomozó című filmben látott kólába facsart paradicsom…

Május 20.

Ismét Alex jött Briant helyettesíteni. Én meg ennek örömére takaríthattam szobákat. Különböző okok miatt nem volt elég ember, úgyhogy Attila szobáit megkaptam egy délelőttre. Nem mondom, hogy nagyon hiányzott a klotyó suvickolás, de egy napot ki lehetett bírni. A túlórapénz meg amúgy is mindig jól jön. És csak kicsit voltak kakisak a fürdőszobák. Szóval no para.

Délután Attila, Feri és Bea bevetették magukat a konyhába, mert megelégelték azt, hogy akkor sem kapunk már emberi kaját, ha egyszerre két séf dolgozik a konyhán. Sőt akkor járunk csak igazán rosszul, mert Jonel meg Számi ilyenkor azon versenyeznek, hogy melyikük tud látványosabban szarni a munkába és körülbelül tíz percenként tartanak egy-egy cigiszünetet, a mi szemünket meg kiszúrják, holmi „Chicken Pie”-jal (ne akard megtudni az micsoda), vagy valami hasonló hányadékkal. Szóval ebből van már sokunknak nagyon elege, így Attiláék a délutánt pörkölt készítéssel töltötték. Még nokedlit is gyártottak hozzá. Én már nem is tudom, hogy csak amiatt ízlett-e elmondhatatlanul a végeredmény, mert idestova két hónapja csak szemetet etetnek velem, vagy tényleg isteni finom volt, de a lényeget tekintve ez nem is olyan fontos. Mert a lényeg az, hogy baromi jól esett. Arról nem is beszélve, hogy amikor a rendes vacsora időben elénk cseszték a „kesh”-nek (vagy kish vagy valami ilyesmi) nevezett tojásos hulladékot jóféle sültkrumplival, akkor senki hozzá sem nyúlt. Talán ennek volt egy hangyányi jelzés értéke a séfek felé, hogy kapjanak már a fejükhöz.

Este nem bírtam magammal. Amikor megint kiszolgáltam a drága vendégemet a szokásos narancslékólájával, úgy döntöttem, hogy eljött a pillanat, hogy én magam is leteszteljem az italt. A színe alapból undort váltott ki belőlem, de nem olyan fából faragtak, hogy emiatt feladjam a projektet. A szagát tekintve jól el lehetett különíteni a narancslé és a kóla illatanyagait, szóval különösebb hányingerre nem adott okot ez a vizsgálati fázis. Az íze pedig… Hát nem mondom, hogy nem lehet meginni, de azt sem, hogy érdemes. A kóla narancslé kombináció olyan ízorgiát ugyanis nem eredményez, ami miatt hajlandó lennék eltekinteni az ital undorító kinézetétől. Egy édes, enyhén szénsavas gájl. Igya az, akinek jól esik…

Május 21.

Ruth reggel ismét leíratta velem a nevemet csupa nagybetűvel a company letterhez. Ha jól számolom ez volt a negyedik alkalom, amikor ezt megtettem. Talán ezután az irodában is sikerül majd leírniuk a fejeseknek helyesen a nevem?... Én bízom bennük, hogy képesek rá. Senki nem mondhatja, hogy nem hagytam nekik elég időt a gyakorlásra.

Itt tartunk most. Épp készülök tollasozni a sportközpontba a srácokkal. Az eső még mindig zuhog rendíthetetlenül, de hát ez van. Meg kell szokni…