Április 6-9. - Who the fuck is Alice?

Április 6. (folyt.)


Elérkezett a pillanat, amikor én is találkozhattam Ruth-szal helyettes menedzseri mivoltában. Mikor nyitottam a bárt, besétált és meglepően kedves hangnemben egy kellemes csevejt kezdeményezett velem. "Milyen volt a szabadság?", "Hogy vagy?" meg ilyenek. Vettem a lapot és hasonló mézes-mázos stílusban eljópofáskodtam vele. Ha ez így marad, a végén még jóban leszünk...


Április 7.


Scottish Night. A vacsoránál bekövetkezett az "epic fail" tipikus esete. Desszerteket felszolgáltuk, majd mindenki, mint a hülye rávetette magát a maradék Truffle-ekre. Ez rendben is lett volna, ha egyikőnk be nem téved az étterembe és észre nem veszi, hogy egy asztal még nem kapott desszertet, mert lassan ették a főételt, ezért ki lettek hagyva az első körben. Viszont addigra mi már az összes maradékot felzabáltuk... Szerencsére Attila lélekjelenléte a topon volt, és sajnálkozó arccal közölte a vendégekkel, hogy sajnos a séf úr elszámolta magát és elfogytak a Truffle-ek, viszont tudunk helyette hozni fagyit (mert fagyi az mindig van), majd besétált Számihoz és közölte, hogy az egyik asztal Truffle helyett inkább fagyit enne... Ezzel a probléma sikeresen megoldódott és mi is jóllaktunk.


A bárban kezdtem ráérezni, hogy ha tisztes mennyiségű borravalóra vágyok, akkor nem elég a munkámat rendesen elvégeznem. Annál ide több kell. El kell adnom a testem és a lelkem. Egy szóval kurvának kell lennem, nincs mese. A kurvasághoz pedig nem elég a jól begyakorolt bájvigyor. Így hát elkezdtem, a nyelvi gátjaim határait feszegetve jópofáskodni a vendégekkel, sőt alkalmanként, mikor a poharakat gyűjtöttem, még kicsit táncoltam is a vendégekkel (értsd: riszáltam nekik kicsit a seggem). Meg is lett az eredménye: Amikor Brian bejött a bárba, az egyik néni széles vigyorral súgott valamit a fülébe, miközben rám mutogatott. Később kérdeztem Briant, hogy mit súgott neki a néni. Erre ő csak legyintett: "Beléd szeretett.". És még hozzá is tette, hogy ez nagyon jó jel, mert így feltehetően vaskos jatt lesz tőle a jutalmam utolsó nap...


Április 8.


Ebéd utánra kaptam egy kis extra munkát. Fel kellett szolgálnom Mr Cleavernek (tudjátok, a Highland Heritage atyaúristen) és üzlettársainak egy ebédet. Nem volt egy nagy kihívás, de az hogy a pihenőidőmben Cleaver bácsival jópofizzak, úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra. Mondjuk még mindig jobb, mint amit annak idején Pesten az Art Hotelben éltem át, ahol a tulajdonosi kör hetente gyűlt össze, hogy üzleti megbeszélésnek álcázott szcientológiai szeánszokat tartsanak és velem hordassák fel az ötödikre a kibaltázott koffeinmentes kávéjukat. Ezek legalább nem jönnek hetente, nem szcientológusok és nincs ötödik emelet...


Eközben meglettek Javier új hangszórói, amikről sajnos kiderültek, hogy nem kompatibilisek a laptoppal, hifit meg azért mégsem akart venni a gyerek, úgyhogy mehetett vissza a városba. Na nem ám azért, hogy kicserélje a hangfalat, hanem hogy szerezzen valami kábelt amivel majd működik a cucc. Szerzett is, majd bicskával és körömvágóollóval szerelt rajta egy sort, végül megállapította, hogy így sem fog működni. Ezek után megint visszabattyogott a városba és kicserélte a hangfalat egy olyanra, aminek hasznát is tudjuk venni. Az volt csak az igazi öröm.


A bárban este megtapasztalhattam a kurválkodás hátrányait is. Egy néni annyira vehemensen próbált rávenni, hogy vegyem le az ingem és táncoljak a pulton, hogy az már-már kimerítette a szexuális zaklatás fogalmát. "Nincs még itt az esti előadó, szórakoztass minket!"... Hát nem szórakoztattam őket... Az egy másik árkategória lett volna.


Végül megérkezett az esti haknibetyárunk: Kabaréfigura Billy... Lehet hogy a közönség mégis jobban járt volna az én chipanddale-emmel...


Mindenesetre végül jól szórakoztak Smokie Living next door to Alice című számán:

Csak éppen ők a számnak ezt a verzióját ismerték:

Képzeljétek el, ahogy egy csapat nyugdíjas lelkesen üvölti minden sor végén, hogy "Who the fuck is Alice?". Nem is gondoltam, hogy ilyen vagányok ezek az öreglányok.


Április 9.


Ma este száztizenhat vendég érkezik. Majdnem teltház. A társaság fele Ír. Azok sok mindent tudnak, de piálni leginkább. Ez lesz csak az igazi móka a bárban!

Április 3-6. - Fejlesztjük az infrastruktúrát

Április 3.


Könnyes búcsút vettünk Melanie-tól, majd a tejesember elvitte Dalmallyba. Azt mondta, hogy majd jön vissza néha bulizni. Legyen úgy!


Délután Javier-vel és Ferivel életemben először kipróbáltam szállodánk príma kis úszómedencéjét. Balga módon arra számítottam, hogy kellemes nyugdíjasokra optimalizált langyi víz fogad majd, de amikor becsobbantam, azok a pillanatok villantak be, amikor kajakos koromban telente minden vasárnap reggel - mikor még szinte a bőrömön éreztem a takaró melegét - kellett bemásznom a jéghideg vizű úszómedencébe. Ahogy azt is, végül ezt is meg lehetett szokni. Így végül kellemesen el állatkodtunk a Disney hercegnőket ábrázoló rózsaszín lasztival. Csodák csodájára minden ablaküveg és egyéb törékeny berendezési tárgy sérülése nélkül hagytuk el a terepet pancsolás után. Mondjuk a tarkóm egy kicsit sajgott, miután Feri jóvoltából Hófehérke és Csipkerózsika kétszázzal csapódott hozzám hátulról, de maradandó sérülést én sem szenvedtem...


Munkám kezdetekor az uszoda témakör ismét előkerült, amikor beállított egy néni a bárba, majd közölte, hogy úszni megy. Mondtam, jóvan menjél (magamban még azt is hozzá tettem, hogy "és ez kiiit ééérdekeeel???"). De a néni ennyivel nem érte be. "Egyedül leszek a medencében". Ügyes nagylány. Ha anyukád még élne biztos büszke lenne rád... Később Gury mondta, hogy neki is eldicsekedett a néni, hogy úszni megy, sőt neki még azt is elárulta, hogy ezt azért tartja fontosnak közölni, mert ha egyedül van a medencében és mondjuk meg akarna halni, vagy ilyesmi, akkor bízik benne, hogy valaki segít majd rajta. Gury erre megnyugtatta, hogy a biztonsági kamerán csak őt fogja figyelni, úgyhogy ha bármi van, szalad életet menteni. Ettől a néni megnyugodott. Majd úszott. Végül még életben is maradt.


Érkezett hozzánk egy új lány. Agnes. Lengyelországból. Már egy ideje itt él Obanben a barátocskájával, csak eddig egy halfeldolgozó üzemben vagy halfarmon vagy hol dolgozott. Állítólag ha beindul megint a szezon, vissza is megy majd oda. De egyelőre kipróbálja a csodálatos szállodai GA (General Assistant azaz, ahogy Melanitól tanultam: General Asshole) életformát. Sajnos a nyelvtudásán érzékelhető némiképp, hogy eddig jóformán csak halakkal kellett angolul beszélnie, mert szegény nem túl penge és általában azt sem érti amit mondunk neki. Amúgy minden egyéb klappol. De lehet, hogy én tévedek és csak még zavarban volt új lányként. Majd kiderül. Minden esetre együtt kellett Agneskával szervíroznom a desszerteket, hogy megtanulja, mi a pálya. A harmadik asztalhoz elérve már sikerült elsajátítania, a "What would you like for dessert?" kérdést, és segítség nélkül el is tudta mondani. A hangerő még nem volt tökéletes (pláne, hogy a vendégek kilencven százaléka süket mint az ágyú), úgyhogy eleinte nekem is el kellett ismételnem a kérdést, hogy a vendégek egyáltalán felemeljék a fejüket, de annyi baj legyen.


Desszertek után tantóbácsi mászott is vissza a birodalmába. A bárba. Ahol megtudhatta, hogy a francia bor fos. Egy nénike ugyanis vörösbort szeretett volna inni, a folyóbor típusból, és kérdezte, hogy milyen van. Aztán mondtam neki, hogy milyen van. Francia. "Fúúúj, a francia borok borzasztóak". Tudod mit kisanyám, igyál angolt! Én eddig csupa jót hallottam ugyanis az angol borokról. A franciák meg tényleg nem tudom mit akarnak. Azt se tudják mi az a szőlő. Atya úúúr Isten... Végül azért csak sikerült letolnia azt a mocsok francia bort, hogy a fene enné meg...


Ez volt ennek a csoportnak az utolsó estéje. Sajnos spúrságuk kitartott a végéig. Nem rajtuk gazdagodtam meg, ami a borravalókat illeti. De én a kicsit is becsülöm...


Április 4.


Strip. Kezdés fél kilenckor, mert valamiért nekem kellett megterítenem Guryvel az egész éttermet ismét. Én nem értem. Az én időmben nem így ment a dolog, hogy a recepciós meg a báros korábban kel, hogy befejezze a többiek munkáját. Pedig egyszer megnéztem volna, ahogy Ruth és Anja terítenek. Dehát Ruth ugye mindig csak ugatni tudott, Anja meg nemtom. Neki biztos vigyázni kellett a gyerekére.


Lényeg az, hogy megterítettünk, majd szépen kitakarítottam a bárt meg a sörcsapokat. A mosodázást ezen a héten ismét Brian csinálta helyettem... Hálás is voltam neki ezért.


Ebéd után fel kellett vinnem egy lélegeztető gépet meg egy oxigénpalackot az egyik harmadik emeleti szobába. Csak, hogy tudjuk, mire számítsunk. Amikor meséltem megrökönyödésemet Beának az ügy kapcsán, ő csak legyintett. Azt mondta, előző nyáron, majd' minden második szobában volt egy lélegeztetőgép. Az öregek ilyenkor előre elküldik a masinájukat, majd mikor megérkeznek, a friss oxigén szippantásra készen várja őket a szobájukban. Hát igen. Ezek az angol nyugdíjasok tudnak élni. Még.


Délután bedőltem az ágyba arra várva, hogy jön majd Andrew, hogy edzés van. Jól be is aludtam. Végül nem Andrewra ébredtem, hanem Javiera, aki hatalmas csomagokkal a kezében csörtetett be a szobába. Vett ugyanis egy kávégépet, mert szerinte az instant kávé ihatatlan, három csomag cigit, spanyol bort, kólát, chipset és minden egyebet mi szem-, szájnak ingere. Meg rendelt hangszórókat (jó nagyokat), de azok csak jövő hét péntekre lesznek meg. Így örült az első fizetésének. Végül is egy szavam sem lehet: fejleszti itt nekem az infrastruktúrát és ráadásul az ágyba hozta nekem a frissen főzött kávét. Szoktunk is viccelni vele, hogy házastársi életformát folytatunk. Mondjuk ő azt szokta mondani, hogy én vagyok a felesége, de amennyit pofázik állandóan, inkább ő testesíti meg a hagyományos női szerepet. Bár ezen nem fogunk összeveszni.


Az új turnus meghozta számomra a lehetőséget, hogy megtapasztaljam, milyen az amikor az ember halálra unja magát a bárban. Összesen hatvanhárom ember az egész szállodában. Akik egyáltalán elfáradtak a bárba, azok is javarészt alkoholmentes partyban utaztak. Halál. Csak álltam a pultban, mint egy hülye egész este. Sajnos még arra is volt energiám, hogy odafigyeljek a haknibetyárok legaljára, a harmonikás Normanre...


Április 5.


Azt leszámítva, hogy Javier meglepett engem egy kulcsmásolással, hogy mindkettőnknek legyen kulcsa a szobához, nem sok érdekesség történt aznap. Talán még az, hogy a szemöldökét is legyantázta a drága.

Az új kulcsom. És egy csodálatos kulcstartó csak nekem. Díva.

Szemöldökgyanta forevör.

Az este is eseménytelen volt. Az előző nap megszokott dögunalom a bárban... Az egyetlen dolog ami felkavarta a lelki világomat, az az izgalommal teli várakozás volt, hogy vajon mi lesz holnap. Ruth első helyettes menedzserként nálunk töltött napján...


Április 6.


Az ma van. Most negyed öt van. Én még nem találkoztam Ruth-szal, de a többiek mesélték, hogy serényen csekkolta reggel mindenki munkáját, ami annak fényében, hogy ő soha semmit nem csinált meg normálisan recepciós korában, elég vicces. Mondjuk az is közrejátszhat az aktív ellenőrző tevékenységben, hogy egyelőre Andy felügyelete alatt megy a menedzserkedés... De ez szerencsére nem az én problémám. Újabb előnye a bározásnak.


De amúgy így is történt ma már egy két említésre méltó dolog. Például reggel arra ébredtem, hogy a vízforraló akkorát durrant, mintha atombomba csapódott volna be a szobánkba. Hiába mondtam Javier-nek, hogy hiába gondolja úgy, hogy kurva jó ötlet a kihűlt kávéját a vízforralóban megmelegíteni, az nem fogja meghálálni. Hát nem is hálálta meg. Még nem tudom, hogy a kávérobbanáson kívül szenvedett e maradandó károsodást a vízforraló, mert a kárfelmérést Javier-ra hagytam. Én úgysem nagyon használom. Nekem megfelel a mocsok instant kávé, amihez a konyhában juthatok hozzá. 


Egyébként Javier-vel elkezdtük kidekorálni a szobánkat.

Ő fényképekkel, meg zászlóval...

...amin kedves baráti üzenetek olvashatók...

...illetve az ágya fölé, a plafonra helyezett lány protréjával...

...meg egyéb képekkel, amik nem a plafonra, hanem a falra kerültek...

...én meg egy cigisdobozplakáttal...

...ami jól mutat a mosogató fölött.

Március 30 - Április 2. - A szórakoztatás királyai

Március 30.


Új turnus. Nagy rakás spúr öregember gyülekezete. Összesen 30 pence borravalóval verték ki a szememet az egész esti fáradozásaimért. Pedig annyira szépen mosolyogtam. Remélem azért utolsó nap a "Thank you"-s poharacskámmal kedvesebbek lesznek és kompenzálják a garasosságukat. Ha nem, hiszti lesz.


Március 31.


Számomra eddig ismeretlen haknibetyár érkezett este, hogy szórakoztassa a közönséget. Egy bizonyos Billy... Ez az ember egy vicc. Az a tipikus "önmaga paródiája" típus. Félig piros, félig párducmintás ing, csuklószorító (Adidas típusú), hiányos fogsor, ventilátor (tudjátok, olyan Lukács Laci féle), szinti, gitár, kislámpa (ami megvilágítja emberünknek a kék mappában található dalszövegeket) és minden egyéb mi szem- szájnak ingere... Két szám szünetében arctörlés egy gyönyörű kék törülközővel, amit időnként csak simán a tarkójára terített, akár Rambo. Csak rá kellett néznem és mindig felvidultam.


Miközben hallgathattam Billy nagysikerű nyugdíjas muzsikákból összeállított műsorát, a vendégek is gondoskodtak a szórakozásomról. Az egyik például elballagott az asztalától egészen a pultig, ami alatt el is felejtette, mit akar inni az asszonykája. A saját kérését sikeresen elhadarta, majd tíz percig hulla merevséggel töprengett, hogy mit is akart a felesége. Én meg csak vártam és vártam. Míg végül az asszony megmentette a helyzetet és ő is odafáradt, és elárulta mit szeretne inni. Azt amit tegnap. Még én is emlékeztem rá, mi volt. Oké, piák kitöltve. "2 font 60 plíííz". Erre a bácsi felocsúdva a merengésből "Tegnap csak 2,50 volt!". Erre bezzeg emlékszel bökdmeg?! Hiába, nincs az az időskori szenilizmus, ami a szarrágóságnál erősebb lenne... Erre a bölcsességre jöttem rá az ügy kapcsán... Egyébként lehet, hogy tényleg véletlenül 10 penivel kevesebbet kértem előző alkalomkor, de akkor inkább örüljön neki és fogja be a száját.


Ez volt Alex utolsó napja az Alexandrában. Ami azért kicsit elszomorított minket, nem csak azért mert tudjuk, hogy ezután a drága egyetlen Rutink veszi át a helyét, hanem mert egészen megszerettük a forró hangulatot, amit teremtett. De mondta, hogy jön majd partyzni. Búcsúzóul szereztünk neki pár kellemes pillanatot. Feri például a konyhában olyan erotikusan nyalta le a kezéről a rácsöppent csokiszószt, hogy Alex elolvadt a gyönyörűségtől.


Búcsúzóul még felkészített minket arra is, hogy Ruth rosszabb formában van mint valaha. Megcsapta a hatalom szele és úgy is viselkedik állítólag mint ha ő maga lenne az atyaúristen. Hát meglátjuk. Lehet, hogy csak Alexra féltékeny amiért ő rendes menedzser lesz, nem csak helyettes. Bár Alex azt mondta, hogy neki a helyettes menedzserség volt az álommeló: egyik szállodából a másikba mehetett, kicsit lehetett főnök, de mindenféle felelősség nélkül.


Április 1.


Éljen, éljen kellhettem reggel. A létszámhiányból kifolyólag be lettem fogva egy kis reggeli felszolgálásba. Ami végül is nem akkora gáz, ha utána nem kell szobákat is takarítania az embernek. Meg így legalább ebédidőre éhes lettem és jó ízzel le tudtam gyűrni az aznapi moslékot, ami rögtön kelés után nem mindig sikerül.


Este a bárban ismét Billy. Szerencsére nem az előző napi kabaréfigura, hanem a korábban már említett, stand-up-os, gitáros, vicces csóka. Rá kellett jönnöm, hogy ha ez a fickó van, a forgalom automatikusan a kétszeresére növekszik. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha közben Murphy barátunk nem baszott volna ki velem olyan csúnyán. Körülbelül fél óra leforgása alatt a következő pár apró zavaró körülménnyel kellett megküzdenem: egy söröshordó kiürülése, még egy söröshordó kiürülése, egy boros box kiürülése, még egy borosbox kiürülése, lemonade (ami nem limonádé, hanem ilyen Sprite szerű szénsavas lé, amit gyakorlatilag minden piába kérnek pluszban a vendégek) box kiürülése... Csak rohangáltam a raktár és a bár között, mint egy hülye miközben a vendégek türelmetlenül toporogtak a pult előtt. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik söröshordó cseréjénél olyan kis ügyes voltam, hogy fél liternyi sört sikerült a saját arcomba spriccelnem. De legalább a jobbféle sörünk volt, nem az a mocsok ihatatlan McEwans. Lényeg az, hogy Murphy a hülye törvényeivel együtt elmehet a búsba.


Április 2.


Szabad a nap. Én nem tudom, mi van velem, de olyan szintű "semmihez sincs kedvem" állapot tört rám, hogy elképesztő. Pedig még a nap is süt. Pedig még Javier meg Andrew az úszómedencénket is kipróbálta, és hívtak engem is. De semmi. Csak döglődök. Na majd estére összekapom magam: Melanie búcsúbuli...


Na és akkor még egy képecske a végére. Munka után éjszaka, ha kinézek az étterem ablakán így néz ki az Óceán:

Március 27-29. - Ha-BÁR

Március 27 (folyt.)


A szabadnapomon Brian megörvendeztetett minket egy kellemes esti staff meeting-gel, aminek keretében közösen ki kellett töltenünk egy nyomtatvány, amelyen nyilatkoznunk kellett arról, hogy mire képeztek ki minket itt a Highland Heritage-nél. Körülbelül harmincféle különböző szuperképesség volt a lapon, mint például izzócserélés, ágyazás, mosogatás (természetesen külön pohár mosás, fekete- illetve fehér mosás), porszívózás, terítés, portörlés és még számtalan ehhez hasonló finomság. Én különösen nagy királynak érezhettem magam, mert az átlaggal ellentétben sörcsapolásra, pénzkezelésre, söröshordócserére és tudja fene, hogy még mi mindenre képes vagyok a papírkám szerint. Az én esetemben, komolyan mondom, már-már a túlképzettség veszélye áll fenn.


Este Lynnseyék meginvitáltak egy ártatlan kis sörözésre. Mondtam jó, megiszok velük egy sört, de aztán megyek haza csicsikálni. Végül három különböző pubban öt sört toltam le, plusz néhány Jager-t, hogy a változatosság is meglegyen... Azért szerencse, hogy Lynnseyék hamarosan visszamennek Dalmallyba, mert nincsenek rám túl jó hatással. Persze másnap rám fogták, hogy miattam van másnap. Pff. Amúgy kezdem magam tiszta international-nek érezni. Ezen a kis bulin részt vett Lynnsey, aki ugyebár dél-afrikai, Melanie, aki svájci, Jonel, aki román és persze én a magyar. Jó fless.


Március 28.


Napközben pihikélés, filmnézés. Most először néztem meg az Amerikai szépséget. Mért nem mondta nekem senki, hogy ez ennyire beteg film? Isteni érfelvágós hangulatba lehet tőle kerülni.


Este a bár maga a halál. Olyan forgalom volt, hogy el sem hittem. Mondjuk ez köszönhető az esti haknibetyárnak is, akinek most hirtelen nem jut eszembe a neve, de azon kevesek közé tartozik aki valóban szórakoztató, mert amellett, hogy egész tűrhetően énekel és gitározik, még egy kis stand-uppal is fel szokta dobni a műsorát. Igaz, hogy kábé minden héten ugyanazokat a poénokat nyomja, de ugye egy újszülöttnek minden vicc új... Igen az újszülött alatt, most a nyolcvan éves nyuggereket értem... Bár közöttük sok visszatérő vendég is van, de olyan lelkesen nevetnek a poénokon ők is mintha először hallanák. Lehet, hogy azt hiszik, hogy először hallják?


Ja meg azért is szeretem ezt a csávót, mert mindig megtapsoltat engem is. Sőt most még sztorizott is rólam. Beszélgettünk ugyanis nyitás előtt, és meséltem neki a sheffield-i kalandjaimról, amit ő aztán megosztott a vendégekkel is.


Na de a lényeg, hogy végül sikerült négyszáz font körüli bevételt összehoznom, meg egy igen szép borravaló halmazt, szóval minden frankó volt. Leszámítva azt az apróságot, hogy a kasszazáráskor a blokkon ötven fonttal több lóvé szerepelt, mint amennyi a kasszában volt. Így este azzal a tudattal feküdtem le, hogy Brian másnap vagy legombol ötven fontot, vagy csak szimplán kinyír...


Március 29.


Nem nyírt ki... Kiderült, hogy csupán arról volt szó, hogy Scottish night révén jött a dudásgyerek, meg a táncoslányok és Brian a kasszából fizette ki őket. Épp csak elfelejtette ezt velem közölni. Kösz Brian, hogy miattad nem tudtam nyugodtan aludni.


Strip-day révén végre ki lettem képezve sörcsap tisztításra, és megtudtam, hogy miket kell majd még csinálnom az elkövetkezendő strip-dayeken. Fel kell mosnom a táncparkettet, port kell törölnöm az ablakpárkányokról, meg a halról. Mert hogy van egy hatalmas műhal a bárban a falon. Ezt én tudtam, de azért hirtelen furcsa volt összerakni fejben, hogy mit akar tőlem Brian amikor azt mondja, hogy "polish the fish".

Polish the fish!

Halportörlésen, felmosáson és sörcsapmosáson kívül majd nekem kell csinálni a mosást is ezeken a napokon, de azt egyelőre ismét megúsztam. Meg még egy darabig valószínűleg meg is fogom úszni, mert kicsit zavaros állapotok várnak ránk az elkövetkezendő hetekben. Az már eddig is zavaros volt, hogy egymás után mindig két-két strip volt (ugye a Royal nyitásáig), de szerdától, amikor Lynnsey és Melanie mennek vissza Dalmallyba, alkalmazott hiánnyal is fogunk küzdeni, mert az új kollegák csak valamivel később érkeznek. Így hát nagy esélyem van arra, hogy még párszor szobatakarításba is befognak majd. Halleluja.


Esti meló. Dögunalom. A csoport egyik fele reggel lelépett, viszont most először nem érkezett helyettük új, mert megnyitott a Royal. Így hát maradt kábé negyven emberke a szállodában, akik közül húszan le is jöttek a bárba. Így hát időm nagy részét ácsorgással töltöttem a pult mögött.


Viszont az esti szórakoztató egység, megint meglepően szórakoztató volt, mert a népes társaságnak összeállított egy zenés kvízműsort, aminek keretében különböző témájú kérdéseket tett fel nekik.
Egy pillanatra én is nagy királynak érezhettem magam, mert az volt az egyik kérdés, hogy mikor bontották le a berlini falat, mire én egyből toltam a választ az épp mellettem álló Briannek. Végül az egyik csapat a 1988-as megfejtéssel nyert mert az volt a legközelebb a helyes (1989) megoldáshoz. Mondjuk kábé ez volt nekem az egyetlen sikerélményem, mert valahogy a 30-as évek top slágereiben például nem voltam annyira otthon.


Este tizenegykor véget is ért a móka és zártam is a bárt. Munka után egy búcsúsörike Lynnsey tiszteletére, akinek ez volt az utolsó estéje Obanben. Aztán szunya.


Ja de várjunk csak. Vannak nekem még képeim is:

Életem első "fotózd magad a tükörben" képe.

A bár az én szemszögemből...

... és a vendégekéből.

Ezt a szutykot ne igyad!

Csak, hogy tudd!

Lynnsey unatkozott a recepción, úgyhogy meglátogatta a szintén unatkozó Mátét.

Pózolj a bárban I.

Pózolj a bárban II.

Ide dobjad a pénzt, ha jót akarsz (a szép virágokat még Ania rajzolta).

Március 24-27. - Buli van aprajafalván

Március 24.


Elmentünk napközben shoppingolni Andrewal, Attilával és Ferivel, mert közelgett Bea szülinapja és rá kellett készülnünk erre a nemes napra ezzel-azzal. Szerencsére Andrewt kivételesen sikerült lebeszélnem a konfettiről, amivel szilveszterkor csúnyán pórul jártam, amikor ugyebár az én szobámban volt házibuli, míg én dolgoztam. Akkor nekik jutott a party, nekem meg a konfetti szanaszét a szobámban. Megmondtam, hogy ilyet többet nem akarok.


Andrew elvitt minket a szokásos tescon kívül egy városszéli nagykereskedésbe is. Olyasmi, volt mint a metro, csak a raktár feeling itt kicsit erősebben volt jelen. Már napok óta vágytam egy jó kólára, úgyhogy (mivel itt olcsó volt) vettem 24 üveggel. Kisebb kiszerelés nem volt. Sebaj, jó lesz csajozni: "Gyere fel bébi a szobámba, van a hűtőmben 24 üveg kóla!". Most komolyan, melyik nő tudna ennek ellenállni? Bár igazándiból ez a felhívás így hangzana korrektül: "Gyere fel bébi a szobámba, van a hűtőmben 24 üveg kóla, meg egy duci spanyol srác akinek be nem áll a szája!". Lehet, hogy ez már nem annyira megnyerő. Ez van.


Shoppingolás után keménykedtünk egy kicsit Andrewboy-jal. Tudjátok, emelgettük a súlyokat, csak úgy férfiasan.


Valahogy így:

És közben Javier...

...csak beszélt, beszélt, beszélt...

Ja meg itt van még néhány iszonyat keménykedős kép, amik később készültek ugyan, de épp idevágnak:

Ekkor már Javier is bevonta magát. Rá is fér.

Este elöntötte a boldogság a szívemet, mert vacsoránál rendesen felszolgálhattam, ahelyett, hogy megint csak a hülye zöldségeket pakoltam volna az asztalokra. Ez az egyetlen előnye annak, hogy most mindig két-két Strip-day van egymás után (ugyebár addig amíg a Royal ki nem nyit). Mert így amikor új csapat érkezik, akkor már itt van a régi is, és a kavarás miatt, mindig készenlétben kell lennem, hogy a bárban ki tudjam szolgálni a vendégeket. Ezért nem kezdhetek bele a zöldségpakolásba, mert az teljes embert kíván. Viszont a felszolgálást bármikor felfüggeszthetem, mert azt mások is csinálják párhuzamosan velem, így amikor a bárba kell tipliznem, az élet nem áll meg...


Március 25.


Munka kezdés hajnalok hajnalán kilenckor. Strip-dayeken ezentúl mindig kilenckor fogok kezdeni, ami az én helyzetemben kábé olyan, mint régen a reggel hat volt. Nem tudtam meg pontosan, hogy ezeken a napokon mit fogok csinálni a jövőben, mert ez a mostani strip speciálisra sikeredett nekem. Elvileg ilyenkor ki kell majd mosnom a sörös hordókat a sörcsappal összekötő csöveket, meg mosodáznom kell egy kicsit, meg befejeznem a terítést az étteremben. Most viszont ehelyett meg kellett terítenem az egész éttermet, aztán az első emelet összes szobájában a falakat (!) kellett portalanítanom. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ugrálok a szobában mint egy gumilabda és csapkodom a falat egy törölközővel. Erre azért volt szükség mert egy vendég panaszkodott, hogy milyen porosak a falak. Isteni meló volt.


Este bár. Úgy felidegesített az egyik sörcsap, hogy kedvem lett volna szétverni a berendezést. Gyakorlatilag csak hab jött belőle, ami miatt a vendégek engem csesztettek, hogy milyen béna volt. Jeleztem Briannek a problémát. Azt mondja ne aggódjak, csak rossz a széndioxid palack, amire rá van kötve. De semmi gáz, mert a másik sört meg azért tudom olyan könnyen csapolni, mert az is rossz palackra van kötve, ezért abban meg kevesebb a bubi a kelleténél. Hát szuper. Ha ez a helyzet, akkor máris nyugodtabb leszek. Pff.


Munka után rohanás a Markie-ba, hogy elcsípjem a szülinapi party végét. Előtte bekukkantottam a szobámba, amit természetesen megint úgy hagytak hátra maguk után a drága kollegák, mint valami rohadvány szemétdombot.


Végül a pubozás feledtette minden bánatomat és egy igen jó bulit csaptunk. Aztán Lynnseyvel és Melanie-val toltunk még egy jó kis afterpartyt a hotelnél, mert másnap mindketten szabadnaposak voltak. Állítólag hangosak voltunk. Legalábbis másnap egy vendég hosszasan panaszkodott Briannek. De megúsztuk komolyabb lecseszés nélkül, úgyhogy gond egy szál sem.


Íme néhány kép a buliból by Ferike:

Ekkor én még dolgoztam...

Bea, Lynnsey és a bolgár séf, aki egy darabig helyettesíti Számit

Csopikép: Michael, Melanie, Lynnsey, Lilla, Bea, Andrew, Attila, Gury (vagy valami ilyesmi. úgy kell ejteni, hogy Güri) és Javier.

Március 26.


Enyhe másnapossággal indult a nap, de mivel éjjel legény voltam, nappal is annak kellett lennem. Ennek jegyében egész nap nem csináltam semmit, így az esti munka kezdetére valóban ismét legény lettem a gáton (azaz a bárban). Jó, az elején voltak problémáim. De csak olyan apróságok, hogy letörtem a kasszában az egyik kis bütyköt ami leszorítja a papírmanit. De ügyesen visszacelluxoztam, úgyhogy Briannek egy szava sem lehetett ezután. Nem is volt. Sőt, amikor bekukkantott hozzám, irtózatosan meglepődött, hogy a szokásos mosatlan pohár halmaz és a pult mögött sorakozó tizenöt fős vendégsereg helyett rend és gördülékenyen folyó munka fogadta. Meg is jegyezte, hogy talán tényleg képes vagyok rendesen csinálni ezt a melót.


Már arra is volt időm, hogy egyes, erre fogékony vendégeknek magyar nyelvleckét adjak. Az egyik bácsi ugyanis mindenképp magyarul akarta megköszönni a piáját, úgyhogy kitanítottam. Bár tizedjére sem volt képes a "köszönöm"-öt nem "kösztönöm"-nek mondani, de lényeg, hogy a szándék megvolt. A csúcs az volt, amikor már a többi vendég is elkezdte nyomatni a "kösztönöm"-özést, mert a bácsi továbbadta a tudását nekik is. Sőt Lilláék mesélték, hogy már az étteremben is nyomatták az öregek a magyartot. Ja meg Lilla azt is mesélte, hogy egyik vendég biztos benne, hogy ő meg én testvérek vagyunk. Nem is tudtam, hogy hasonlítunk. Mondjuk nóziban mindketten erősek vagyunk, de nem gondoltam volna, hogy ez elég a hasonlósághoz. Ezek szerint mégis.


Március 27.


Szabadnap. Chill out.

Március 22-23. - Pay silence for the Haggis

Március 22.


Rá kellett döbbennem, hogy már most túl rég óta dolgozom a Highland Heritage-nél. Felfedeztem ugyanis egy visszatérő vendéget. Azaz leginkább Michael segített nekem felfedezni. Ismerős volt ugyan az öregúr, de csak akkor világosodtam meg amikor Michael kérdezte, hogy láttam e, hogy itt van a "bloody guest". Ja hogy ő az. Annak idején Michael szobájában lakott és úgy sikerült elnyernie a ezt a nevet, hogy az egyik éjjel valószínűleg heveny orrvérzés következtében, olyan szobát sikerült hátrahagynia maga után, hogy öröm volt takarítani. Véres ágynemű, véres fürdőszoba, véres minden... Hát visszatért. Már azt is tudom róla, hogy naponta három üveg narancsos J2O a fogyasztása. És szegény mindig egyedül van. Egyedül ücsörög a bárban és szopogatja a narancslevét. Nem beszél szinte soha senkivel. Ráadásul megint vérzett...


A vacsora felszolgálásánál örömmel konstatáltam, hogy az újoncok hasonló módon bénáznak az étteremben, mint én az első időkben. Gurry (az izlandi lány) például két teli tányért hajított a földre. Pedig már igazán közel volt a végcélhoz. Konkrétan a vendégek asztala mellé röpült a fincsi pulykahusi, köretestül mindenestül. Kicsit jobban céloz, akár egyből a vendégek elé kerülhetett volna az étel. De nem célzott jobban. Szegény teljesen kétségbeesve szedegette a kaját a padlószőnyegről. Aztán azon lepődött meg, hogy mindenki azt mondta neki, hogy "semmi probléma", "mindenkivel előfordul eleinte" meg ilyenek. Jól esett, hogy végre azok közé tartozhattam, aki ezeket mondja másnak és nem azok közé, akinek mások mondják. A profik közé. Muhaha.


A profizmusom abból is meglátszik, hogy sikerül úgy intéznem a bénázást, hogy mások ne lássák. A bár zárása után például bementem még a konyhába, hogy lopjak egy kis kaját. Kezemben a teli pénztár, a pénztár tetején meg még egy pohár, amit a konyhába készültem vinni. Gondoltam amíg zabizok valamit, elhelyezem ezt a szettet a pulton. Na itt kezdődtek a problémák. A konyhában sötét volt, így nem láttam, hogy nem a legstabilabb helyre sikerült a kasszát letennem... Elkezdtem kajálni, majd iszonyat robajjal a kassza teljes tartalma poharastul, pénzestül szanaszét a konyha padlóján. Nem tudom tudjátok, hogy mekkora egy 5pence-s pénzérme? körülbelül fele akkora, mint a mi régi egyforintosunk. Namármost csak ebből volt több, mint száz darab a kasszában... A többit képzeljétek el! Macóka az éjszaka közepén hasal a konyhában és az üvegszilánkok közül kapirgálja az aprópénzt. Ha ezt valaki meglátta volna, azt hiszem sírva röhögött volna. De nem látta senki, mert profi vagyok.


Március 23.


Javier nagyon sokat beszél... Gondoltam napközben nézek egy kis tévét, és Javier is épp a szobánkban tartózkodott. Hihetetlen, hogy ez a gyerek minimális szókinccsel mennyit képes pofázni. Nem akartam megbántani, de amikor épp a Gilmore girls-t néztem volna, nem annyira tudott felvillanyozni az izgalmas sztorijaival, amiket én már ezerszer átéltem korábban. Például hidegen hagy, hogy reggelinél megint milyen hülye kérésekkel álltak elő a vendégek, mert ebben a témában már igen magas az ingerküszöböm. De végül is a tévé vs. Javier párharcot egészen a Jóbarátok kezdetéig sikerült Javier-nek nyernie. Hát ez van. Amúgy jó gyerek. Még a WC deszkát is le szokta hajtani használat után.


Scottish night volt. Aminek ezentúl én is szereplője leszek. Igaz csak egy mellékszereplője, dehát valahol el kell kezdeni. Az én feladatom az, hogy a bárban miután a vendégek végighallgatták a kellemes skót duda muzsikát, illetve végignézték a népviseletbe öltözött lánykák néptáncát, kisétálok a vendégek elé, hármat koppintok a botommal (amit most nem találtunk meg ezért egy snooker dákóval helyettesítettük), majd elkiáltom magam, hogy "Pay silence for the Haggis!". Aztán jön Brian és bohóckodik a Haggis-zal.

Nesze neked Haggis

Este a bárban már egészen jól mentek a dolgok. És mivel az egyik turnus másnap utazott haza, elég szép búcsújattot sikerült leakasztanom róluk. 


Most az a speciális helyzet van nálunk, hogy egyszerre két turnus érkezik a szállodába egy nap tolódással, amíg a Royal ki nem nyit, így egymás után két fél strip day van. Ami egy részről szívás, más részről meg király, hogy egymás után két estén tehetem ki a pultra a "thank you" feliratú poharacskámat amibe tolhatják nekem a lét.


Meló közben Brian időnként bejött csekkolni a munkámat és beengedett a bizalom körébe, tehát megadta mind az otthoni, mind a mobil számát. Azért szükségesnek érezte elmondani kábé tizenhatszor, hogy ha a mobilszámát (amit még Mr Cleaver, az atyaúristen sem tud) elmondom bárkinek, akkor megöl. Látszott az arcán, hogy ez a bizalom azért még kicsit ingatag. De muszáj volt megadnia a számokat, mert este 10-11 után, amikor ő hazamegy, én vagyok a szálloda ura és ha bármi para van, muszáj őt értesítenem. Remélem nem lesz para. Már csak azért sem, mert általában élőben sem igazán értem mit karattyol skótul, telefonban meg hát... Nem akarom megtapasztalni.


Záráskor egyes vendégek, akik másnap utaztak kézfogással köszöntek el tőlem. Hát igen, most már vagyok valaki...

Március 20-21. - Indulgat a mandula

Március 20.


Az első szabadnapom. Kelés ebéd előtt. Bár ez mostantól teljesen természetessé fog válni. Valahogy majd csak sikerül megszoknom.


Kaja után segítettem költözni Javier-nek és egyúttal érzelmes búcsút vettem a king size ágyamtól és szétválasztottam a kis drágámat alkotó két ágyat egymástól.


A délutánom nagy része netezésből és jóbarátok nézésből állt, majd vacsora után még benéztem a bárba Beához, hogy frissen tartsam az amúgy sem túl magabiztos tudásomat, amit előző este szereztem meg.


Este, hogy hódoljunk az általam bevezetett új szabálynak (miszerint az én szabadnapjaimon kötelező a pubozás, mert nekem esélyem sincs, hogy máskor menjek), páran lenéztünk a Markie's-ba

Attila két honfitársnőnk társaságában, akik szintén a közelben dolgoznak valami szállodában

Lynnsey (Dél-Afrika) és Melanie (Svájc) a két kölcsönlány Dallmallyból

Itt jegyezném meg, hogy Melanie és én majdnem ugyanakkor kezdtünk el dolgozni a Highland Heritage-nél, és ugye nekem először azt mondták, hogy Dalmallyban fogok dolgozni, neki meg azt, hogy ő Obanben, ennek ellenére pont a fordítottja következett be... Egyikünk sem tudja mi volt a csere oka, de látnotok kellett volna Melanie fejét, amikor megtudta, hogy miattam kell Dalmallyban dolgoznia Oban helyett... Azt mondta utál.

Lynnsey, Gabi (a már említett honfitárs) és egy skót szépség, aki bemutatkozott ugyan, de valahogy nem jegyeztem meg a nevét

Március 21.


Az első ember aki szembejött velem ébredés után a rég nem látott Alex volt. "Este együtt leszünk a bárban. Remélem tudod, hogy neked meztelenül kell dolgoznod." "Persze drágám, ez természetes".
Igazán szeretem az efféle információcseréket Alex-szal. Bár ezután mégjobban elkezdtem félni az esti közös munkánktól...


...Ami végül be sem következett. Néha beküldte Lynnsey-t vagy Beát segíteni, de amúgy hagyta, hogy egyedül szívjak. Végülis ez is egy módja annak, hogy beletanuljon az ember a szakmába.


Nagy meglepetésemre egyedül is egész korrektül sikerült végigcsinálnom a dolgot nagyobb fennakadások nélkül. Nem is lehettem nagyon béna, mert pár öreglány ismét rám kattant, mint a régi szép időkben. Az egyik csak az unokáját akarta elvetetni velem, a másik meg egyből saját magának akart. Esküszöm, a legjobb csajozós munka az enyém. Ha a nyolcvan éves mámikák lennének a zsánereim, arany életem lenne.


Rájöttem, hogy a felszolgálás azért hiányzik egy picit. Mondjuk bárosként is részt veszek a vacsoránál, de míg a többiek az előételeket szervírozzák, addig nekem a főétel rendeléseket kell felvennem, aztán amikor a többiek a főételeket szervírozzák, nekem csak annyi a dolgom, hogy a zöldséges tálakat pakolgassam az asztalokra. Ami elég foscsi meló szerintem. Egyedül a desszertek felszolgálásába csatlakozok be, de az nem olyan jó fless, mint a nagy tányérokkal rohangálni. Hát ez van.