Elérkezett a pillanat, amikor én is találkozhattam Ruth-szal helyettes menedzseri mivoltában. Mikor nyitottam a bárt, besétált és meglepően kedves hangnemben egy kellemes csevejt kezdeményezett velem. "Milyen volt a szabadság?", "Hogy vagy?" meg ilyenek. Vettem a lapot és hasonló mézes-mázos stílusban eljópofáskodtam vele. Ha ez így marad, a végén még jóban leszünk...
Április 7.
Scottish Night. A vacsoránál bekövetkezett az "epic fail" tipikus esete. Desszerteket felszolgáltuk, majd mindenki, mint a hülye rávetette magát a maradék Truffle-ekre. Ez rendben is lett volna, ha egyikőnk be nem téved az étterembe és észre nem veszi, hogy egy asztal még nem kapott desszertet, mert lassan ették a főételt, ezért ki lettek hagyva az első körben. Viszont addigra mi már az összes maradékot felzabáltuk... Szerencsére Attila lélekjelenléte a topon volt, és sajnálkozó arccal közölte a vendégekkel, hogy sajnos a séf úr elszámolta magát és elfogytak a Truffle-ek, viszont tudunk helyette hozni fagyit (mert fagyi az mindig van), majd besétált Számihoz és közölte, hogy az egyik asztal Truffle helyett inkább fagyit enne... Ezzel a probléma sikeresen megoldódott és mi is jóllaktunk.
A bárban kezdtem ráérezni, hogy ha tisztes mennyiségű borravalóra vágyok, akkor nem elég a munkámat rendesen elvégeznem. Annál ide több kell. El kell adnom a testem és a lelkem. Egy szóval kurvának kell lennem, nincs mese. A kurvasághoz pedig nem elég a jól begyakorolt bájvigyor. Így hát elkezdtem, a nyelvi gátjaim határait feszegetve jópofáskodni a vendégekkel, sőt alkalmanként, mikor a poharakat gyűjtöttem, még kicsit táncoltam is a vendégekkel (értsd: riszáltam nekik kicsit a seggem). Meg is lett az eredménye: Amikor Brian bejött a bárba, az egyik néni széles vigyorral súgott valamit a fülébe, miközben rám mutogatott. Később kérdeztem Briant, hogy mit súgott neki a néni. Erre ő csak legyintett: "Beléd szeretett.". És még hozzá is tette, hogy ez nagyon jó jel, mert így feltehetően vaskos jatt lesz tőle a jutalmam utolsó nap...
Április 8.
Ebéd utánra kaptam egy kis extra munkát. Fel kellett szolgálnom Mr Cleavernek (tudjátok, a Highland Heritage atyaúristen) és üzlettársainak egy ebédet. Nem volt egy nagy kihívás, de az hogy a pihenőidőmben Cleaver bácsival jópofizzak, úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra. Mondjuk még mindig jobb, mint amit annak idején Pesten az Art Hotelben éltem át, ahol a tulajdonosi kör hetente gyűlt össze, hogy üzleti megbeszélésnek álcázott szcientológiai szeánszokat tartsanak és velem hordassák fel az ötödikre a kibaltázott koffeinmentes kávéjukat. Ezek legalább nem jönnek hetente, nem szcientológusok és nincs ötödik emelet...
Eközben meglettek Javier új hangszórói, amikről sajnos kiderültek, hogy nem kompatibilisek a laptoppal, hifit meg azért mégsem akart venni a gyerek, úgyhogy mehetett vissza a városba. Na nem ám azért, hogy kicserélje a hangfalat, hanem hogy szerezzen valami kábelt amivel majd működik a cucc. Szerzett is, majd bicskával és körömvágóollóval szerelt rajta egy sort, végül megállapította, hogy így sem fog működni. Ezek után megint visszabattyogott a városba és kicserélte a hangfalat egy olyanra, aminek hasznát is tudjuk venni. Az volt csak az igazi öröm.
A bárban este megtapasztalhattam a kurválkodás hátrányait is. Egy néni annyira vehemensen próbált rávenni, hogy vegyem le az ingem és táncoljak a pulton, hogy az már-már kimerítette a szexuális zaklatás fogalmát. "Nincs még itt az esti előadó, szórakoztass minket!"... Hát nem szórakoztattam őket... Az egy másik árkategória lett volna.
Végül megérkezett az esti haknibetyárunk: Kabaréfigura Billy... Lehet hogy a közönség mégis jobban járt volna az én chipanddale-emmel...
Mindenesetre végül jól szórakoztak Smokie Living next door to Alice című számán:
Csak éppen ők a számnak ezt a verzióját ismerték:
Képzeljétek el, ahogy egy csapat nyugdíjas lelkesen üvölti minden sor végén, hogy "Who the fuck is Alice?". Nem is gondoltam, hogy ilyen vagányok ezek az öreglányok.
Április 9.
Ma este száztizenhat vendég érkezik. Majdnem teltház. A társaság fele Ír. Azok sok mindent tudnak, de piálni leginkább. Ez lesz csak az igazi móka a bárban!
Háhá, poén h rádkattant az öreglány :):):)
VálaszTörlésÍrek sokat isznak? És egyébként a bárpult mögött dolgozót nem szokták meghívni egy-egy italra? Vagy neked nem szabad innod? :P
Bizony, az Írek sokat isznak. Ez a következő bejegyzésemből ki is fog derülni...
VálaszTörlésRendszeresen meg akarnak hívni italra a vendégek, de eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni a dologgal és mindig visszautasítottam. Majd Brian azt tanácsolta nekem, hogy ilyenkor mindenképp fogadjam el a felajánlást, mert a vendég akkor örül. Viszont érdemes kérni valami olcsóbb alkoholfree cuccot, mert akkor látja a vendég, hogy jó gyerek vagyok, és szívesebben ad borravalót. Így hát kifejlesztettem azt a technikát, hogy ilyen esetben kérek egy kólát, az árát elteszem magamnak, majd egy jelképes mennyiséget kilöttyintek magamnak a gépből (csak hogy lássa a vendég, hogy valóban iszom az ajándék piámat), így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad:)
Néha azért alkoholt is iszok. Ha van valami hibás ital (pl a vendég rájön, hogy mégsem kólával kéri a vodkát, hanem tisztán, akkor a kólás, amit már kitöltöttem ugyebár a nyakamon marad) azt általában nincs szívem kiönteni, úgyhogy inkább megiszom...