Július 4-7. - Csak egy átlagos poszt

Július 4.


Utolsó napja a jóféle pörgős turnusnak. Érzékeny búcsú, miegymás. Olyannyira, hogy az egyik kedves alkoholista vénasszonytól még egy ölelést is kaptam. Kár, hogy büdös volt... Mindegy, addig nem vettem levegőt.


Július 5.


Egy újabb egy hetes turnus kezdete. Ami immár hagyományosan egyet jelent azzal, hogy a szálloda félig üres. Kedvesnek tűnnek ugyan a népek, de annyira kevesen vannak. Bele őrülök én ebbe.


Mondjuk volt egy hangyányi izgalom, amikor egy bácsinak kis híján a pultra pottyant a protkója, de semmi több. Kérte a sörét, mosolygott, majd a felső fogsora elkezdett kimászni a szájából. Még éppen időben visszaszippantotta. Aztán jót kacagtunk a helyzeten. Már amennyire emberünk mert kacagni az instabil műfogaival...


Munka után elbúcsúzkodtunk Lynnseytől, akinek ez volt az utolsó napja a Highland Heritage kötelékeiben. Másnap korán reggel lépett le... Hiányozni fog, na... Még mindig furcsa érzés, amikor el kell búcsúzni valakitől, akivel hónapokig együtt éltél, dolgoztál, baromkodtál, aztán lelép és tudod, hogy valószínűleg az életben többet nem látjátok egymást... Hát kemény az élet.


Július 6.


Megkaptuk az új hírt, hogy pénteken érkezik az új ember Lynnsey helyére. Egy lány. Lengyelországból. Kíváncsian várjuk.


Természetesen addig is pótolni kellett az emberhiányt. A két szokásos balekkal: Guryvel meg velem. Úgyhogy  Brian felkészített, hogy két napra megint magamra ölthetem a szuperszexi takarítós uniformist és megmutathatom a klotyómanóknak, hogy még most is bármikor képes vagyok velük elbánni.


Délután betévedt a szállodába egy amerikai párocska Bea nagy örömére (ő volt a recepción). Alapból elkezdtek vicceskedni azon, hogy Bea biztos nem érti az akcentusukat, mert nem skótul nyomják. Ha valamit meg tényleg nem értett, akkor képtelenek voltak felfogni, hogy az nem azért van, mert nem skótul mondták, hanem azért mert ő azon furcsa szerzetek közé tartozik, akiknek az anyanyelve nem angol. Mindegy, ezt a kis humorherizést feldolgozta a mi Beánk. Aztán a párocska kérte, hogy mutasson nekik egy szobát. King size ággyal. Az nincs, de ha a franciaágy nem elég nagy, akkor össze lehet tolni két egyszemélyes ágyat. Rinya, rinya. Mért nincs king size ágy?... Végül feldolgozták valahogy a dolgot, így készen álltak, hogy megtekintsék a szobájukat. Ahogy beléptek a nő már utasította is az urát, hogy ellenőrizze az ágyat, hogy nincsenek-e benne bogarak. A pasi serényen széjjel is túrta a szépen megvetett ágyikót, Bea pedig csak leste kerek szemekkel az események alakulását. Végül bogár nem volt, a szobát alkalmasnak találták és úgy döntöttek, hogy maradnak. Hál' Istennek csak egy éjszakára...


Én nem tudom, mi történt este a bárban, de annak ellenére, hogy ez a turnusnak csak a második napja volt, úgy tolták a borravalót, hogy csak lestem. Persze cseppet sem bántam a dolgot. Különösen az öreglányokat kedvelem, akik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érzik, hogy a borravaló adást sunyiban kell nyomni. Kezet nyújtanak úgy, hogy a markukban van a lóvé, így kézfogásnak álcázva észrevétlenül adhatják át nekem. Majd odasúgják, hogy "It's for you" és időnként még kacsintanak is... Ilyenkor visszakacsintok, mosolygok, megköszönöm és mindenki boldog... Ha ez kell nekik.


Július 7.


Ilyen lassan még életemben nem dolgoztam. Hat szobám volt, de olyan szinten voltam motiválatlan, hogy még a madarak csicsergése is jobban lekötött, mint a takarítás. Fütyörésztem, dudorásztam és az idő csak ment. Akkor végeztem a hat szobámmal, mint mások tizenkettővel. Mondjuk le is szartam. Ráértem.


Aztán este a bárban már lett volna kedvem pörögni. De akkor meg a vendégek szartak le engem. Az istennek nem voltak olyan mennyiségű alkoholt betermelni amivel engem boldoggá tettek volna. Bár néhány bácsi lekötött egy kis időre a sztorijaival. Az egyik például Puskásról tartott nekem kiselőadást. Mint egy belelkesedett kisgyerek a vidámparkban úgy mesélte, hogy ő bizony látta élőben játszani. Sőt még azt is kijelentette, hogy valószínűleg ő minden idők legjobb focistája... A másik bácsi meg azokról a magyarokról mesélt nekem, akik 56-ban az ő falujába érkeztek a balhé után... Szeretem ezeket a bácsikat.


Nade még ezzel együtt is unalomfesztivál volt az este. Arról nem is beszélve, hogy este tizenegyre mindenki lelécelt. Márpedig nekem háromnegyed tizenkettőig maradni kellett, mert a szállodát nem zárhattam korábban. Gondoltam olvasgatok egy kicsit, de Ruth nemsokkal korábban lelépett a könyvemmel, mert megtetszett neki. Azt mondta elolvas belőle pár oldalt, aztán visszahozza. Lehet, hogy soha többé nem látom viszont? Pedig egész érdekes volt (Paulo Coelho: Veronica decides to die)...  

Június 30 - Július 3. - Gondold meg és igyál!

Akkor ahogy múltkor ígértem, pár kép rólam, a kvízmesterről...

Tipikus pillanat: "Ezt a szót vajon, hogy kell ejteni???"

Nyuggerék áhítattal hallgatják a mestert.

Június 30.


Új csoport. Végre megint teltház. Végre megint élek. Amikor a többiek elkezdenek sírni, hogy "jajj mennyi szobát kell takarítani", akkor jön az én időm. Ennek ellenére mérsékelt volt csak a pörgés, de legalább egyetlen üresjárat sem volt, amikor csak bambán kellett volna ácsorognom a pult mögött.


Július 1.


Már azt hittem, hogy a biológiai órám beállt az ebéd előtti 11:40-es kelésre (végülis nincs az olyan későn, hogy ne bírjak magamtól felébredni), de tévedtem. A telefonom pont valamikor az éjszaka közepén merült le, így reggel nem ébresztett. Így hát fél egykor arra riadtam fel, hogy Attila dörömböl az ajtómon, hogy akarok-e ebédet... Rendes gyerek, félretett nekem egy adagot... De vajon mikor keltem volna, ha nem ébreszt fel?


Briannel időnként kezd meggyűlni a bajom. Az egy dolog, hogy mindig a kasszából vesz ki pénzt a cigijére meg erre-arra, viszont az, hogy egyre többször felejti el visszatenni, hangyányit bosszantó... Ezen a napon például jelentettem neki, hogy nyitáskor öt font hiány volt. Nézett rám bamba szemekkel: "Nem én voltam."... Aztán fél óra múlva bejött a bárba, hogy mégis ő volt. Meglepő fordulat... Hirtelen nem ugrott be neki... Majd elkezdett kotorászni a zsebében, amiben volt három font, és megígérte, hogy mindjárt hozza a maradék kettőt... Azóta is hozza...


De ez még a jobbik eset. Van amikor már nagyban megy a munka és akkor jön be és kezd el nyúlkálni a kasszába. Aztán amikor zárok és van mondjuk tíz font hiány, találgathatok, hogy én csesztem el valamit, vagy Brian felejtette el visszatenni a cigipénzét. És hát csak nem csapok rá a kezére ilyenkor, hogy "bammeg Brian, ne nyúlkáljál!". Mégis csak a főnököm. Néha meg a saját pénzemből pótolom a hiányt, mert azt hiszem, hogy én hibáztam valahol. Aztán lehet, hogy nem is.


Az meg a másik, hogy időnként szeret elcsenni egy-egy üveg bort. Nemrég törölni kellett az egyik csoport valamelyik napi programját a rossz idő miatt, így kompenzálás gyanánt mindenki kapott egy pohár bort. Felhasználtunk erre kilenc és fél üvegnyit. A maradék fél üveget eladtam poharanként, és felírtam így tíz üveg felhasznált bort az erre kinevezett noteszkébe. Azaz csak írtam volna, ha nem jön Brian, hogy írjak inkább tizenkettőt. Úgy biztosan minden rendben lesz a hó végi standolásnál... Ó, gondoltam, milyen jófej ez a Brian. Segít, hogy semmiképp ne legyen bibi a készlet ellenőrzésekor. Frászt! Most jöttem rá, hogy azt a két üveg bort egész egyszerűen magának íratta fel. Így azokat gond nélkül elcsenhette, ha olyanja volt. Pff, skót.


Most viszont jól megszívta. A kedvenc bora helyett ugyanis egy újfajtát kell árulnunk. Mondjuk a régi típusból még el akartam adni mindet, de amikor már csak három üveggel volt, mondta, hogy azt már ne áruljam. Majd amikor nem voltam a bárban, sunyiban el is hurcolta őket. Erről be is számolt nekem, és közölte, hogy semmi gáz, mert beütötte a kasszába és kifizette. Mosolyogtam egyet, mondtam, hogy jó, és ennyivel letudtuk. Ő is tudja, hogy én tudom, hogy egy kanyi vasat sem fizetett azokért a borokért. Mindegy. Kicsire nem adunk.


Július 2.


Jó kis nap volt. Alex helyettesítette Briant, úgyhogy alapból megvolt a megfelelő hangulat. Sőt most kifejezetten elemében volt, úgyhogy igazán jókat lehetett vele hülyéskedni. Teljesítményének csúcsát azonban estére érte el, amikor kedvet kapott egy kis transzvesztita műsorhoz a bárban. Szerencséjére Billy volt az esti haknibetyár, aki mindig minden körülményekben partner, ha egy kis baromkodásról van szó.


A műsor lényege, hogy Alex (köhöm, Alexandra) olykor-olykor betévedt a bárba különböző női ruhákban és parókákban és erotikusnak szánt tánccal szórakoztatta az elképedt öregeket. Időnként egy guriga wc papírt is végig ráncigált a báron, meg egy hatalmas cserepes növényt cipelt be, amit szerelmetes tekintettel Billy-nek ajándékozott, később pedig egy portörlésre való szőrpamaccsal buzerálta a vendégeket.


A közönség nagy része vette is a lapot és harsány röhögéssel jutalmazta Alex kisded játékát, de felfedeztem néhány konzervatív őskövület fején a méla undort, amit egy nőnek öltözött férfi seggriszálása ki tud váltani a fajtájukból.


Íme néhány kép Alexandra első fellépéséről:

Szoknya, a viharban kidőlt angol zászlóból...

Kelletti magát a kis "hölgy".

Persze Henry se maradhatott ki a buliból...

A báros móka után egy nagyszabású bulival zártuk a napot, amit Lynnsey búcsúztatására szerveztünk. A helyszín a Markie illetve az én szobám volt. És hát hogyismondjam? Jól sikerült a buli...


Egy-két képet ennek kapcsán is megosztok veletek, de ezek nem fogják visszaadni az este fergeteges hangulatát, mert még viszonylag korán készültek. Viszont a későbbi "ereszd el a hajamat" életérzést tükröző művészi feltételeket sajnos nem áll módomban az interneten elhelyezni. Egyrészt, mert a szobámban készültek (és mivel voltak már botrányok másik szállodákban közös bulizások miatt, gondoltam nem ráncigálnám semmilyen módon az oroszlán bajszát), másrészt meg mert Jonel is jelen volt, akinek aztán igazán semmi keresnivalója nem lehetett a szobámban. A helyzet komolyságát mutatja, hogy például Alex azért nem csatlakozott a bulihoz, mert nemrég együtt iszogatott valamelyik szálloda staff-jával, ami valahogy eljutott Ruth fülébe, aki természetesen egyből jelentette az esetet a vezetőségnek. Hogy mért? Mert egy tahó. Komolyabb gondja szerencsére nem lett Alexnak a dologból, azon kívül, hogy Andy behívatta magához egy kis elbeszélgetésre, viszont ez pont elég volt ahhoz, hogy ne merjen együtt bulizni velünk.


Lényeg tehát az, hogy szaftos képek nincsenek. Pedig lenne mit mutogatnom. A leértékelt Gold Label Johnnie Walker megtette a hatását, na... Amúgy nem nőtt befelé egyikünk haja sem ettől a méregdrága lőrétől. Dehát egyszer élünk, ki kellett próbálni.


És akkor íme az összes kép, ami nem a szobámban készült. Legalábbis, amik a Feri gépén voltak. Majd még lehet, hogy mások fotói is a birtokomba kerülnek, és ha érdemesnek találom őket, utólagosan fellököm nektek ide. Természetesen én egyik képen sem vagyok rajta, mert ekkor még dolgoztam...

Mosolyalbum. 

Igyál kincsem, ki ne száradj!

Jonel, az igazi román csöves: melegítőcuccban az aprót számolja az asztalon...

Mosolyalbum 2. Lynnsey és Lenka.

Július 3.


Hagyjuk már...

Június 27-29. - Nem ér a nevem

Június 27.

Hétfő. Fizetésnap. Brian furcsa tekintettel adta át a borítékot. Mint aki nem ért valamit. Aztán amikor kinyitottam, én is elkezdtem nem érteni azt a valamit. Rakat túlóra, zéró túlórapénz. Mi a csöcs?


Hamar megoldódott a rejtély, amikor Matej is kinyitotta a saját borítékát, amiben megtalálta az én túlórapénzemet. Na szép, hasonló a keresztnevünk és ennyivel össze lehet zavarni az irodában dolgozó okosokat... Végül is tragédia nem történt: ígéretet kaptam, hogy a következő fizetésnél én ennyivel többet kapok, Matej pedig ennyivel kevesebbet. De akkor is, milyen dolog ez már?


És nem ez az első hasonló eset. Múltkor Ruth kitakaríttatta velem a staffos kajáló szobát, mert az én nevemet vélte felfedezni a beosztáson. És csak miután fényesre nyaltam mindent, vettem észre, hogy valóban "Mate" szerepel a beosztáson, csakhogy két héttel később meg "Mate B.". Szóval Matej helyett dolgozom aztán még a túlórapénzem is ő kapja. Irgumburgum...


Lenka meg Tomas eddig nem jeleskedett a legendás tettek véghezvitelében. Persze megvannak a szokásos kezdőkhöz méltó csetlések-botlások, de semmi komoly. Viszont Tomasnak a vacsoránál sikerült kellemesen megmosolyogtatnia minket... Rebarbarás rétes volt az egyik desszert és egy vendég fagyit szeretett volna kérni hozzá az eredeti öntet helyett. Azt tudni kell, hogy nálunk a vanília fagyi mindig készenlétben áll, mert a nyavalygó vendégeknek, akiknek semmi sem jó, azzal tömjük be a száját, hogy örüljön. Na már most Tomas bement a konyhába és félszegen jelezte Jonelnek, hogy egy vendég fagyival szeretné kérni a rebarbarás cuccot. Erre Jonel fapofával visszakérdezett, hogy "Brian megengedte, hogy fagyit szolgálj fel?". A srác közölte, hogy nem, majd már rohant is Brianhez az irodába, hogy megtudja, szolgálhat-e fel fagylaltot.


Azt az egyet sajnálom, hogy Brian arckifejezését nem láthattam amikor Tomas előállt neki a nagy kérdéssel, mindenesetre mikor visszatért a konyhába harsány röhögés fogadta szerencsétlent.


Ezért persze nem kell sajnálni Tomast. Az első időkben mindenki részesül hasonló kedves tréfákban. Sőt Jonel engem a mai napig csőbe tud húzni időnként a hülyeségeivel. A múltkor például, amikor nyúltam egy citromot a konyhából, mert kellett a bárba, ijesztően komoly fejjel letámadott, hogy mért viszem már megint el a citromot és hogy felírtam-e a "citrom papírra", hogy Számi el tudjon számolni vele... Szerencsére a rémületem, a "citrom papír" szókapcsolatnál egyből elillant, mert valahogy az már nagyon nem tűnt hihetőnek.


Viszont egyszer whiskybe áztatott kenyeret egy kis marhahússal sikerült megetetnie velem, mint a legjobb ínyenc falatot... Egyébként nem is volt rossz, csak utána azon a napon ahányszor meglátott Jonel, röhögőgörcsöt kapott... Tudjátok, ez afféle vendéglátós humor.


Június 28.


Elégedetten nyugtáztam, hogy már majdnem mindenki, a jelenlévő hetvenöt vendégből a nevemen szólít. A dögunalom mellett ennyi előnye van a kevés vendégnek. Jut idő a jópofáskodásra és a családias hangulat kialakítására. Meg persze újabb nénik házassági felajánlásaival foglalkozni. Mondjuk amikor az egyik azzal próbált meggyőzni, hogy alig van köztünk hatvan év erősen elgondolkodtam. Meggyőző érv, az egyszer biztos. Mondhatta volna például azt is egy csábos tekintet kíséretében, hogy "a fogsoromat bármikor kikapom, ha kell!", de annyira azért nem volt rámenős.


Június 29.


Az egyhetes turnus utolsó napja. Egyben Bingo Night.


Brian nagyon büszke volt magára, mert spórolt a szállodának egy üveg whiskyt. Az egyik vendég ugyanis nem tartott igényt a nyeremény italára és inkább valami mást szeretett volna helyette. Erre Brian elszaladt az irodájába és előhozott neki egy vadiúj skóciás naptárat. Majd később vigyorogva mesélte, hogy azt az egyik vendég múlt héten a szobájában felejtette. Hát igen, ilyen a showbusiness.


Ferike is betért a bárba kicsit. Csak, hogy pozicionálja magát. Az az álma, hogy ő legyen a báros utánam, úgyhogy feltűnően segített nekem egy keveset. Ja meg fényképezte, ahogy nyomatom a kvízt, úgyhogy a következő bejegyzésemben lehet, hogy megörvendeztetlek titeket néhány "én a showman" típusú fotóval. Persze csak, ha jók lesztek.

Június 24-26. - Ellenséges vonalak mögött

Június 24.


Valami elképesztő dolog történt. Jelenleg is sokkos állapotban vagyok. Nagyon nehéz beszélnem róla...


Hát szóval Ruth leitatott. Senki ne kezdjen egyből perverz dolgokra gondolni. Az nem volt. Nem is lesz Ruth-szal soha. Ennek ellenére így is kemény este volt...


Ruth barátai pár napra nálunk szálltak meg. Egy ötvenes pasi meg a hasonló korú felesége/barátnője. Este tizenegy körül jelentek meg a bárban már részegen (bár látszott a fejükön, hogy az évek során szereztek némi tapasztalatot ivásból, úgyhogy még bőven volt bennük perspektíva italozás szempontjából). El is kezdtek vedelni. Kicsit bosszús is voltam, mert összesen hetvenöt vendég volt a szállodában, így bíztam benne, hogy a lehető legkorábban tudok majd végezni... Fél tizenegy előtt nem sokkal Ruth is megérkezett és bekapcsolódott a vedelésbe. Addigra már csak ők voltak a bárban. Mondtam, hogy "utolsó kör" aztán lezártam a kasszát. De az istennek se akartak elmenni. Ruth meg elkezdte nyomatni, hogy igyak velük egyet. Addig erőszakoskodott, amíg végül hajlandó voltam csapolni magamnak egy sört. Meg amúgy is hajtott a kíváncsiság, hogy mi sülhet ki egy ilyen szituációból. Érdemes is volt kíváncsinak lennem mert egy tanulságos beszélgetésben vehettem részt. Már amennyire be tudtam csatlakozni a glasgowi akcentussal karattyoló társaság beszélgetésébe. Mindenesetre megtudhattam, hogy igazi elvakult nacionalistákkal állok szemben, akik legszívesebben az összes angolt felkötnék egy lámpavasra és meggyőződésük, hogy Anglia fél a skótok függetlenedésétől, mert tudják, hogy a hatalmas skót olajkészletekkel óriási hatalomra lesznek képesek szert tenni. Minimum a világ uralomra... Free Scotland!... Aztán azt is megtudtam, hogy Ruth szereti a lengyeleket meg a magyarokat, mert Lengyelország meg Magyarország eredetileg katolikus ország... Ezután pár Istent dicsőítő dal éneklése következett. Mindeközben Ruth tömény szesszel is elkezdett itatni valamint rágyújtott a bárban a tűzjelző alatt, ami szerencsére nem indult be. A beszélgetés tovább folytatódott, ám az alkoholszint növekedésével egyre kevesebbet értettem belőle. Arra emlékszem, hogy arról faggattak, hogy rasszista vagyok-e. Mert amúgy, mint Ruth-tól megtudtam Magyarország egy "gipsy country". Aztán mondtam, hogy nem vagyok rasszista. Aminek örültek, mert ők sem azok. Csak az angolokat rühellik, mint a szart.


Amikor Ruth már igazán őszintére itta magát, elmesélte a barátainak, hogy én igazából nem szeretem őt, mert ő túl őszintén és karakánul megmondja amit akar. Ráhagytam. Viszont azt is mondta, hogy amúgy én kedves fiú vagyok. Na meg beszélt arról, hogy ő már harminchét éves és mennyire nem szereti a munkáját meg az életét. Mondjuk ez eddig is nyílvánvaló volt. Bár az meglepett, hogy mennyit keres. Amikor nekem jó borravalóm van, meg túlórázok több pénzt kapok kézhez, mint ő. Nem mintha emiatt egy cseppet is sajnáltam volna. Sőt kifejezetten jól eső érzés volt ebbe belegondolni.


A buli hajnali kettő körül ért véget. Akkor még egy Snapszot kellett innom búcsúzóul, majd bezártam a szállodát és elmenekültem. A szobám magányában aztán elkezdtem feldolgozni az eseményeket és akkor kerültem sokkos állapotba is az egész hihetetlen élménytől. Nagyon para volt.


Június 25.


Ruth reggel picsa másnaposan kezdett, minek következtében képtelen volt bármit is normálisan megcsinálni, ezért muszáj volt kedvesnek lenni mindenkivel. Például Guryvel, aki helyette csinálta a mosodát szabadidejében. Mondjuk csak azért mert délután amúgy is neki kellett és nem akart úgy kezdeni, hogy be sem lehet lépni a mosodába a sok szennyestől. Aztán Ruth megkérte, hogy kezdjen egy órával korábban mert hirtelen eszébe jutott, hogy fogorvoshoz kell mennie. Jah, mi meg most jöttünk a hathúszassal.


Délután az előző esti számlát is korrektül rendezte, és nem hagyta, hogy a részemből bármit is fizessek. Sőt még borravalót is adott. Nem örültem neki. Nem akarok Ruth lekötelezettje lenni még véletlenül sem... Mondjuk Feriék értelmezése szerint Ruth a kussolásomat vásárolta meg ily módon. Mert végül is az ő hatására maradt nyitva a bár hajnali kettőig. És végül is, ő az én felettesem, tehát, ha ő azt mondja, hogy ne zárjak, akkor nem kell zárnom... Ebben a megközelítésben is lehet valami...


Este rémület fogott el, amikor glasgowi barátaim tizenegy körül ismét megjelentek a bárban. Szerencsére Ruth érezte, hogy ez már nem az az este, amikor még egyszer eljátszhatja velem a kisded játékait, úgyhogy nem sokkal fél tizenkettő után átterelte a barátait meg az apját (aki időközben szintén csatlakozott a társasághoz) a lounge-ba. Így időben tudtam zárni. 


Június 26.


Nyilvánosságra került a hír, amit én korábban megtudtam, hogy Lynnsey itt hagy bennünket. Teljesen érthető, hogy három év után úgy döntött, hogy Highland Heritage-ből ennyi elég volt és tovább kell állnia. Amúgy továbbra is Skóciában marad, Obantől három óra autóútnyira egy szállodába vették fel bár menedzsernek. A városka nevét sajnos elfelejtettem...


Azért szomorú hír ez. Nem csak azért, mert majd egy darabig biztosan megint szobákat kell takarítanom, amíg nem szereznek helyette új embert, hanem mert Lynnsey igazán jó pajtás volt. Dehát ilyen itt az élet: emberek jönnek-mennek. És az a furcsa, hogy úgy néz ki, a következő már én leszek, aki megy...

Június 13-23. - Helló, helló. Újra itt vagyok.

Jujj megint de rég írtam. De még mindig élek. Csak az elmúlt másfél hetem kicsit zsúfoltra sikeredett. Meglátogatott a fél családom meg Orsi meg miegymás. Így amikor épp nem dolgoztam, mindenféle turista programmal és ivással töltöttem ki az időmet blogolgatás helyett...


Pedig lett volna mit mesélnem. Pont a családom látogatásával egy időben boldogított engem, az eddigi pályafutásom legborzasztóbb csoportja... Azaz összességében nem lett volna velük akkora probléma, de egy kedves, alkoholista, idegbeteg nő és a nyomorék édesapja gondoskodtak arról, hogy miattuk az egész csoportot elviselhetetlennek tartsam.


Büdösek voltak és ijesztőek. Ráadásul nyitástól zárásig a pultot támasztották, hogy ne unatkozzak. Már nem tudtam mit kitalálni, hogy elég elfoglaltnak tűnjek ahhoz, hogy ne kelljen kommunikálnom velük.


Egyébként a nő rühellte az apját, és legfőképpen azt, hogy gondját kell viselni. Többször kért rá, hogy valami mérget is keverjek az italába, mert elege van. De nemcsak az apját akarta kinyírni, hanem néha saját magát is. Egyszer Gurynek mesélt az öngyilkossági szándékáról, meg érdeklődött, hogy vajon jó ötlet-e az óceánba vetnie magát. Gury köpni-nyelni nem tudott. Amikor elmesélte Briannek, azt a tanácsot kapta, hogy ha legközelebb is ilyesmire készül a nő, akkor csak felelje neki, hogy "that's nice!"... Azt hiszem neki is átjött, hogy nem lenne nagy kár érte.


És ami igazán széppé tette a közös hetünket, hogy minden nap én fektethettem le az apukát. Első nap ugyan megpróbálta a nő hazagurítani az apját a tolószékével, de megakadt pár söröshordó mellett, hisztirohamot kapott és ott hagyta, az apját félúton, mondván, ő ezt nem tudja csinálni... Ezután emberbaráti szeretetből én vittem el az elviselhetetlen bűzben úszó szobájába a bácsit. Hiba volt. Innentől kezdve a nő természetesnek vette, hogy az én dolgom a fater fektetése. Ecsém a vén tahó meg a cipőjét is velem vetette le...


Eközben megérkezett a két új kolléga is, akik váltották Suzyt meg Michaelt. Ők is párban vannak. Ők is Szlovákok. Lenka és Tomas. Első blikkre, helyesek-aranyosak, aztán majd meglátjuk... Persze még bénák meg lassúak. De mindenki így kezdi...


Képzeljétek vettem egy drekót. No, nemcsak azért, mert minden menő vendéglátósnak van sajátja, hanem mert új bor érkezett. És meglepő módon nem csavaros kupakja van, hanem rendes dugós. És kevésbé meglepő módon egy fia dugóhúzó sem leledzik az egész szállodában. De most már legalább nekem van...


A családi hepajt nem írom le részletesen, mert lusta vagyok. Legyen annyi elég, hogy sok helyen megfordultunk együtt, ők még több helyen megfordultak nélkülem (hiába, nekem keményen dolgoznom kellett) és apukámnak hála készült rengeteg szép kép. Úgyhogy ezek közül megosztok egy párat veletek sztorizás helyett. A teljesség igénye nélkül (alapból csak azokról a programokról tettem fel képeket, amiken én is részt vettem. Gondoltam ez passzol a blogom profiljába... Najó, igazából lusta vagyok sokat vesződni a képfeltöltögetéssel. Szorri.)

Fort William, ahol kábé ez az egyetlen tér az egyetlen látványosság. Ja meg persze az erőd. De az gyakorlatilag teljesen megsemmisült az idők folyamán. Igazából csak véletlenül találtuk meg.

Családi idill a skóciai napfényben.

Testvérkék.

Pózolj a beton-kamu ágyúval!

Nevis Range. Útban a Loch Ness felé megálltunk lanovkázni egy kicsit.

Apa és fiai a hegytetőn, a hidegben.

Anya, apa, kilátás.

Csecse kis kastély a Loch Ness partján. Sajnos be kellett lógnunk mert az orrunk előtt zárták be, de  nem sokkal később annyian követték a példánkat, hogy szerintem nagyobb forgalom volt mint nap közben.

Én és az édes élet.

Kilátás a McCaig toronyból zuhogó esőben.

Szarrá ázunk mert itt ez a szokás.

Na csak lekaptak munka közben.

Scottish Night. Anya lelkesen viseli a Burger Kinges koronát.

Meg apa is. A háttérben meg etetem a népet.

Természetesen Markie.

A szálloda hátsó fele a holdfényben.

Ilyen amikor fogadjuk a kajálni érkező vendégeket. A képen Gury, Feri és az újak: Tomas, Lenka és Aga (aki már nem annyira új)

És megérkezett Orsi is. Hát elvittem fókát nézni. Aztán máshova is, de az ő gépével fotóztunk és nem adta oda a képeit, úgyhogy itt a vége fuss el véle.

Június 2-12. - Életjel

Jelentem nem tűntem el. Igaz, tíz napja nem írtam egy árva bejegyzést sem, de jelentem élek. Csak valahogy nem volt meg az ihlet. Csak teltek a napok, de nem történt igazából semmi olyan esemény, ami után azt éreztem volna, hogy "na ezt muszáj megosztanom a többiekkel" így hát neki sem álltam. Ennek ellenére gondoltam, most már itt az ideje, hogy felmutassak valamit.


Az elmúlt napok egyik meghatározó élménye és egyben boldogságom első számú forrása a Tesco húspultján felbukkanó Pick kolbász volt. El sem tudjátok képzelni azt a boldogságot, amit akkor éreztem amikor megláttam. Szinte könyörgött, hogy most rögtön vegyem meg és amilyen gyorsan csak lehet elfogyasszam. Így hát muszáj volt. Két fontos öröm.


Aztán volt egy-két a vendégekhez kapcsolódó említésre méltó esemény is. Ugyebár mostanság Matej sérülése miatt nem csak báros gyerek vagyok, hanem kaki eltávolító menedzser (takarító) is egy személyben, így nagy tiszteletnek örvendek azon kevesek körében, akik össze tudják rakni fejben, hogy a három hasonló srác, akik közül az elsővel a szobájukban futottak össze, a másodikkal a bárban, a harmadikkal meg az étteremben egy és ugyanaz. Persze ez a felismerés a legtöbbnek nem jön olyan könnyen. Így volt ezzel az a bácsi is, aki az egy hetes turnus utolsó napján meglepve kérdezte a bárban, hogy van-e ikertestvérem, mert az étteremben egy nagyon hasonló fiú szolgált fel... De ez a meglepettség semmi nem volt ahhoz képest, ami akkor tükröződött a képén, amikor illedelmesen válaszoltam neki, hogy "igen van ikertestvérem, de ő otthon van Magyarországon és az étteremben én szolgáltam fel neki".


Na de nem ilyen volt Marron és Bob, akik az alábbi üzenetet hagyták nekem a szobájukban távozáskor:

Nekik leesett a tantusz...


Természetesen megint volt szerencsénk Ruth felügyelete alatt is dolgozni, minek következtében majdnem sikerült kirúgatnia engem a drágának.


Ugyebár időnként megesik, hogy elmegyünk kicsit kocsmázgatni. Márpedig az általában eltart háromnegyed tizenkettőnél tovább. Nekem viszont háromnegyed tizenkettőkor be kell zárnom a szálloda összes ajtaját, ami ugyan engem nem ráz meg túlságosan, mert az én szobám szállodán kívül van, viszont Gury meg Lynnsey bent laknak a szállodában. Erre az eshetőségre gondolva kocsmanapokon nem szoktam bevágni a konyhaajtót záráskor (akkor záródik be, ha erősen becsapja az ember), hogy Guryék be tudjanak menni a szobájukba. Ez volt a tervem azon a bizonyos estén is amikor Lynnsey és Gury jelentették nekem, hogy a bárban lesznek. Csakhogy Ruth még éjfélkor is a recepción rontotta a levegőt, így jobbnak láttam közölni vele a tényállást. Mivel recepciós korában előfordult párszor, hogy merev részegen dörömbölt Beáék ablakán, hogy engedjék be a szállodába, gondoltam meg fogja érteni a dolgot. Hát tévedtem. Ahogy az ő esetében már oly sokszor. A szállodát márpedig be kell zárni. Ez a szabály. Gondoltam, semmi baj, akkor felhívom Lynnseyéket, hogy nyomás vissza, addig pedig őrt állok az ajtóban. "Szó sem lehet róla" közölte Ruth, majd hisztizett egy sort és végül kizavart a szállodából és ő maga zárta be az ajtót, majd megjegyezte, hogy leszarja, hogy hol fognak így aludni a kocsmában ücsörgő lányok...


A lányok végül bejutottak, miután Bea beengedte őket, viszont a kedvenc helyettes menedzserünk, természetesen felhívta másnap Briant, hogy jelentse ezt a fölöttébb fajsúlyos eseményt. Természetesen én lettem megfenyegetve kirúgással, mert ugyebár az én felelősségem, hogy a szálloda zárva legyen.  Köszönjük Ruth, leülhetsz!


Ez után az akció után pár nappal egy igen kellemes estét töltöttem el Lynnseyvel és Guryvel a szálloda bárjában. Mindent gondosan bezártam, majd leültünk a csajokkal az egyik asztalhoz és kellemesen eliddogáltunk. Ehhez igazán senkinek egy szava nem lehet. Hisz a szálloda zárva volt, az italt pedig kifizettük. Nesze neked Ruth! Nyaljál sót!


Mostanság meg az van, hogy várom a családocskámat akik hétfőn érkeznek. Tiszta boldog voltam, mert Matej újra elkezdett dolgozni, ami azt jelenti, hogy lesz időm némi időt tölteni anyukámékkal. Dehát ez sem ilyen egyszerű. Mert mikor máskor találnák ki Tyndrumban, hogy kölcsönkérnek egy embert tőlünk?... Szóval Ferike pár napra megy a Ben Doran Hotelbe, én meg továbbra is be leszek fogva takarítani. 


Az izgalmakat tovább fokozza a tény, hogy Michael és Suzy pénteken elbúcsúznak Skóciától és két vadiúj emberke érkezik helyettük. Mindenesetre várjuk őket szeretettel.


Egyébként Michaelék távozásának közeledtével igen érdekes dolog történt. Mostanában strip dayeken nem Michael, hanem a párja, Aga csupasztotta meg a szobáikat (lehúzta az ágyneműket, begyűjtötte a törülközőket stb.), hogy ő is tudja, mi ilyenkor a teendő. Ami furcsa, hogy Aga két Strip day alatt a szobákban talált tíz-tizenöt font borravalót, viszont előtte Michael sosem számolt be neki arról, hogy valaha is talált volna pénzt. És ami ennél sokkal elgondolkodtatóbb, hogy a három hónap alatt, amikor én voltam Michael párja, szintén "nem volt" egy pence borravaló sem a szobákban. Persze én néha rákérdeztem a dologra, de Michael mindig azzal jött, hogy Brian biztos begyűjtötte, amíg mi a reggelit szolgáltuk fel... Nyilván nem fogok már visszamenőleg pattogni, de azért ha végig gondolom, hogy például Attiláék egy-egy strip-daykor mennyi pénzt gyűjtenek össze, erős a gyanúm, hogy a három hónap közös munka alatt száz fontos nagyságrendű összeggel támogattam szándékomon kívül Michaelt... Persze lehet, hogy tényleg nem talált az alatt az idő alatt semmit a szobákban. Minden lehet. Az is lehet, hogy nem kéne megbíznom mindenkiben. Még akkor sem, ha én új vagyok egy helyen és még nem tudom pontosan, hogy mi a dörgés.

Május 29 - Június 2. - Nehéz idők

Május 29.


Utolsó estéje a csoportnak. Kezdenek bennem kialakulni bizonyos sztereotípiák az Írekkel kapcsolatban. Az egy dolog, hogy érthetetlen akcentusuk van és a legegyszerűbb dolgokat sem értem meg amit mondanak. Az is egy dolog, hogy meg sem próbálnak lassabban beszélni, amikor látják, hogy egy szavukat sem értem. Az sem ráz meg túlságosan, hogy a nagy részük tényleg kemény alkoholista. Viszont az már igazán bosszantó, hogy ezek még a skótoknál is skótabbak. Eddig csak az ír csoportokban voltak olyan arcok akiknek volt pofájuk egy- illetve két pence-s érméket beledobálni a jattos pohárba... Akkor inkább semmit, basszus!


Ezeknek lehet nyalni egy hétig folyamatosan. A végére valahogy elfelejtik... Volt olyan vendég akit rendszeresen, mikor a pulthoz odaért már készen várta az itala, mert tudtam róla, hogy mit szeretne. Aztán meg elbájcsevegtem vele, csak hogy örüljön. Utolsó nap ugyanez a forma jött, megkapta a piáját, végigmérte az alamizsnás pohárkámat, majd koppra leszámolta az itala árát és elhúzott...


Május 30.


Csak egy átlagos strip-daynek indult. Egészen addig ameddig Matej el nem kezdett sajtot szeletelni. Először sajtot, majd a kezét... Kórház, sürgősségi ellátás, majd Andyvel irány a glasgowi kórház. Ne kérdezzétek, hogy csinálta. Nem tudom. Én csak a vértócsát láttam... Az én citromvágós vérspriccelésem kismiska volt ehhez képest...


Egy szóval Matej kiesett a melóból. Így amikor végeztem a szokásos teendőimmel én lettem a szerencsés aki beállhatott a konyhába segédkezni. Mondjuk már úgy is rég óta ki akartam próbálni a strip-dayes konyhatakarítást. Ilyenkor elöntjük vízzel az egész helyiséget és lehet csúszkálni a padlón. Csak sajnos csúszkálás közben alaposan meg is kell kefélni a csempét. Mindegy. Túlóra. És azt hiszem az elkövetkezendő napokban is lehetőségem lesz extra munkát végezni... Meglátjuk mennyi időre esik ki a munkából Matej, de gyanítom nem egy-két napra...


Május 31.


És máris be lettem fogva takarítani. Ferike visszakerült a konyhásgyerek szerepébe Matej helyett, így én lettem a szerencsés kiválasztott, aki az ő szobáit takaríthatta. És természetesen egyből a következő napra is be lettem osztva ugyanerre a feladatkörre. Nem mondom, hogy nem fogok jól járni az extra műszakokkal, de azért elég fárasztó, lássuk be.


Amúgy Matej-t ezen a napon műtötték Glasgowban. Ugyanis annyira komoly lett a sérülése (sikerült idegeket szétvagdosnia a kezében), hogy műteni is kellett... Ezek után már biztosra vehető, hogy tényleg nem csak egy-két napra esett ki a munkából. Ami azt jelenti, hogy a szopóálarcot hosszú távra kell bekészítenem és elbúcsúzhatok az arany életemtől egy időre.


Az már csak hab a tortán, hogy Ruth "irányítása" alatt kellett dolgoznom ezen a napon és a következőn is. És Ruth sajnos ismét formába került. Rohadt rosszindulatú és lenéző tudott lenni bárkivel, akivel épp kedve tartotta.


Az én fejemben a pumpát először a vacsoránál sikerült feltolnia plafonig, amikor hallotta, ahogy az egyik vendégnek magyaráztam el az egyik étel készítési metódusát. Az egy dolog, hogy mondtam egy-két hülyeséget (ami nem jutott eszembe azt kipótoltam kreatívan), viszont azért a stílusért ahogy ezután kiosztott, jobb helyeken minimum akkora pofont osztanak, hogy a feje lerepül, amivel aztán a gyerekek focizhatnak, ha van kedvük hozzá. Mondjuk így utólag visszagondolva, meg lehetett a bája annak, ahogy a mellkasomig érő kis toporzékoló törpe az öklét rázta, hogy meg fog ütni...


Június 1.


A frenetikus hangulatot sikerült tovább fokoznia a menedzser asszonynak. Különböző okoknál fogva Lynnsey, Gury és jómagam gondolkodás nélkül meg tudtuk volna fojtani úgyhogy inkább igyekeztünk távol tartani magunkat tőle, de a többiek is kerülték amennyire lehet. De aztán amikor takarítás után végeztem, muszáj volt bemennem hozzá a recepcióra, hogy leadjam a kulcsaimat. Ekkor háromnegyed egy volt. Közölte hát velem, hogy ennyi idő alatt nem lehet végezni, és jó lenne ha találnék még magamnak takarítanivalót mert a munkaidő fél kettőig tart... Nagy levegő. Hideg fej. Szúszá... Miközben a fejemben: "Harmadik napja túlórázom te kis rohadék! Milyen munkaidő tart fél kettőig?! A rák egye ki a szíved!"... Végül csak annyit mondtam, hogy tényleg végeztem, mire ő megfélemlítésként közölte, hogy akkor lecsekkolja a szobáimat. Mondtam neki, hogy menjen bátran, megvárom. Aztán tíz perc múlva visszatért és sértett szukafejjel cinikus hangsúllyal  közölte, hogy elmehetek.


Mikor véget ért a munka, nem volt kérdéses, hogy hol zárjuk le méltóképpen ezt a feszültséggel teli két napot.    Hát természetesen a Markie-ban. Guryn és Lynnseyn kívül velem tartott még John, az aznap esti haknibetyár, akit szerencsére tökéletesen be lehetett vonni Ruth ócsárolásába... Egyébként ez a John kicsit lelohasztotta a lelkesedésemet, mert amikor vele beszélgettem, úgy éreztem, hogy hiábavaló volt az eddigi angol tanulás. Jó, ha az egynegyedét értettem annak amit mondott. Nem elég, hogy a legprosztóbb skótot beszélte, de még hadart is borzalmasan... Később megnyugtatott Lynnsey, hogy ő is kábé csak a felét értette annak amit John mondott. Ettől kicsit jobban éreztem magam. Neki mégiscsak angol az anyanyelve...


Június 2.


Szabadnap. Találkoztam Matejjal. Kapott egy szép gipszet és úgy néz ki minden rendben lesz. Megtudtam tőle, hogy Brian hamarosan befogja dolgozni. Elvégre porszívózni egy kézzel is lehet...