Augusztus 18-20. - Kopogtat a kaszás

A cím félrevezető. Nem halt meg senki. Csak szeretem a szenzációhajhász figyelemfelkeltő címeket. 


Ez van akkor, ha az ember bulváron szocializálódik...


Augusztus 18.


Eljött a nap, hogy jól felavassuk Lilla és Andrew új pecóját. Én természetesen ide is később csatlakoztam, miután a munkám az éjszakai élethez köt, de most legalább Gurry is velem tartott, hogy ne féljek egyedül a sötét utcán. Lilluska forralt borral meg palacsintával várt bennünket, ami engem nagyon boldoggá tett, habár forralt bort nem ittam, csak vodkát.


A lakás nagyon kis aranyos. Pontosan. Kicsi és aranyos. De végülis minden megvan benne ami két embernek kell. Ami meg nincs, azt már elkezdték pótolni. Például már újítottak egy tévét. Most ágy után kajtatnak.


Készültek fényképek is ezen a kis összejövetelen. Ha majd egyszer hozzájutok néhányhoz, megleplek titeket velük. 


Augusztus 19.


Már oly rég óta várom, hogy mikor fog valamelyik idős vendég pont a Highland Heritage-es nyaralása közben elhalálozni. Sokan voltak már, akik látszólag nem álltak messze a kulcs bapasszolásától, de ezen az estén egy pillanatra azt hittem, hogy az egyikükkel valóban megtörténik az elkerülhetetlen.


A megszokott rend szerint szolgáltuk fel a Scottish Night-on a Haggis-t, amikor az étterem egyik sarkából hatalmas üvöltés hallatszott, majd mikor odanéztem, láttam, hogy az egyik úriember lefordult a székéről. Teljes volt a felfordulás mikor Brian berohant felmérni a terepet. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a bácsi infarktust kapott és a felesége egyedül fog hazatérni a nyaralásról. Aztán láttam, hogy egy darabig még epilepsziás roham szerűen rángatózik, majd mozdulatlanul elterül. Addigra Brian meg egy másik vendég kezelésbe vette. Nem sokkal később kiderült, hogy emberünk cukorbeteg, minek következtében tört rá ez a roham. Eleinte nem értettem, hogy Brian mért nem hívja egyből a mentőket, de amikor már lenyugodtak a kedélyek, megtudtuk, hogy nem ez az első hasonló eset, amivel szállodaigazgatói pályafutása alatt találkozott. Mosolyogva mesélte nekünk, hogy az első ilyen vendége, Mona, hogy ráijesztett annak idején. Szólongatta az eszméletlen nőt, hogy "Mona! Mona! Jól vagy?", mire Mona hirtelen felemelte a kezeit, beleüvöltött Brian arcába, majd visszadőlt. Mint egy jóféle zombifilm legijesztőbb jelenetében.


Nade ahogy Mona története, úgy ezé a bácsié is happy enddel végződött. Mikor lenyugodott és tökéletesen eszméletlen állapotba került, de ezt leszámítva már teljesen korrektül volt, feldobtuk egy tolószékre (itt valahogy mindig akad egy) és felvittük a szobájába pihenni egy kicsit. Brian megnyugtatott minket, hogy most prímán kialussza magát, aztán teljesen jól lesz. A felesége azért vigyázott rá, bár szegény teljesen sokkos állapotba került.


A felszolgálást is zökkenőmentesen folytattuk tovább ezután a kis technikai szünet után. Mondjuk egy néni számára kissé soknak bizonyult a szünet, mert amíg még mindenki az események alakulását követte, addig ő magához hívott, hogy megkaphatná-e végre a levesét... Konkrétan semmit nem észlelt a körülötte történő dolgokból. Jó, már korábban feltűnt, hogy nagyon rosszul lát, és a szellemi képességei sincsenek a topon, de azért egy kicsit meglepett. Szegénykém mellé egy atombombát le lehetne dobni, úgy, hogy a fejét fel nem emelné a tányérjától. Hogy is szokták mondani? Boldogok a lelki szegények?


Amúgy tanulságos volt ez a kis rosszullétes esemény. Nagyon jó példa volt arra, hogy egyébként milyen olajozottan mennek minálunk a dolgok. Két-három perccel a bácsi kidőlése után mindannyiunk összekapta magát és amíg Brian a földön fekvő vendéggel foglalkozott, mindenki csinálta tovább a dolgát vagy az épp felmerülő extra teendőket. Feri például beállt a konyhába, hogy Brian helyett merje a szószt a tányéron lévő húsokra (Scottish Nighton sorban áll a konyhás személyzet és mindenki egy-egy részét pakolja a tányérokra a főételnek, majd kézből-kézbe adják tovább. Brian szokott lenni az utolsó fázis a szósszal). Röhögtünk is vele, hogy most már olyan szintig jutott, hogy a menedzser melóját is elvégezheti. Mondta, hogy még dudorászott is egy kicsit, ami egyébként Brian bevett szokása...


Ezután az eseménydús vacsora után már nem érhetett komolyabb meglepetés. Leszámítva azt, hogy egy nő jéggel és citromkarikával itta a fröccsöt. Sokat tapasztaltam már itt az angolok italozási kultúrájával (vagyis kulturálatlanságával) kapcsolatban, de azért a citromnál muszáj volt visszakérdeznem, hogy jól hallottam-e... Jól hallottam...


Amúgy az angolok alapvetően kétféle dolgot isznak. Az egyik a sör, a másik meg egy szabadon választott tömény szesz összeöntve bármivel (leginkább Lemonade-del, vagy whisky esetében gyömbérrel). Ezen kívül időnként isznak bort tisztán ( persze csak ha nem francia), meg nagyon ritkán fröccsöt (de legtöbbször a bort is Lemonad-del keverik, mert az úgy tuti). Külön kedvenceim az úgynevezett kultúrivók, akiknek nem mindegy, hogy milyen whiskyt töltök a fél pint kólához. 


Augusztus 20.


Az egyik néni elirigyelhette azt a törődést, amit előző este a cukorbeteg fickó kapott, így fogta magát és elájult a bárban. Amin egyébként nem is csodálkozom, mert sosincs levegő és hetven fok van, ám az ablakot mindig be kell csuknom valami érzékeny öreglány miatt, akinek a tarkóját nagyon bántja a huzat. Persze addig jó, amíg csak a huzat bántja és nem egy péklapát, amivel legszívesebben rávágnék ilyenkor arra az érzékeny tarkócskára. Na mindegy, szóval egy néni rosszul lett, újra előkerült a tolókocsi, adtam neki egy kis vizet, aztán felvitték pihenni. A sors fintora, hogy pont az előző este az étterem padlóján eszméletlenül heverésző úriember  gurította el a szobájáig... A brandyvel kevert gyömbérje mehetett a lefolyóba...


Amúgy nem volt semmi extra. Ment minden ahogy mennie kellett.


Amikor befejeztem a munkát és mentem a szobámba, hogy nyugovóra térjek egy kedves üzenet fogadott az ajtómon:

Einstein már korábban is ott volt. A "BUZINKA" felirat a meglepi.

Ez van, ha az ember kölcsönadja a szobakulcsát Andrewnak... 


Andrew magyartudása egyébként már igen magas szintű. A buzi szót gyakorlatilag bármilyen toldalékkal képes ellátni.


Amikor például az étterem poharait szokta nekem behozni a bárba egy rekeszben, hogy elmosogassam őket, akkor rendszeresen egy "buzerátor" felkiáltással teszi ezt. Bár mért is ne tenné? A vendégek úgysem értik...


Amúgy tud ám ő mást is magyarul. A "bejelentkezés"-től (hála neked magyar nyelvű facebook), a "parasztkolbász"-ig számtalan szavunkat ismeri. De néha csak annyit mond: "picsába"...

Augusztus 11-18. - A változás szelel

Telik múlik az idő. Változások szele fújdogál mifelénk. Lilla és Andrew például, úgy döntöttek, hogy a komfortos szolgálati szobájukat lecserélik egy még komfortosabb albérletre. Azaz még nem tudom, mennyire az, de hamarosan beszámolok róla, mert egy lakásavató buli már kilátásba lett helyezve.


A költözéstől persze túl sok minden nem változott. Ugyanúgy együtt dolgozunk és ha olyanunk van együtt iszogatunk, mint eddig. Viszont Adri megörökölte Lilláék régi szobáját, úgyhogy most már teljesen biztos, hogy a hátralévő időmre sem fogok szobatársat kapni. Pedig volt idő, amikor kínzó félelem gyötört, hogy talán Brian össze fog költöztetni Matejjel. De megúsztam. Megúsztuk.


Újdonság még, hogy pont a költözés miatt, minden nap kötelező snooker mérkőzést kell játszanom Andrewal, mert ő korábban végez, mint Lilla, de ugye jó gyerek és megvárja, viszont addig el kell ütnie az időt. Így hát snookerezünk. Nem azért mondom, de egyre jobb vagyok benne...


A változás szele egy autót is hozott magával. Attila meglepte magát egy príma tíz éves Toyota Avensis-szel, ami nagyon kis csecse kocsi, leszámítva azt az apróságot, hogy ebben sem a helyén van a kormány. Még szerencse, hogy Attilát ez különösebben nem zavarja.


Az új verdát természetesen ki is kellett próbálni, úgyhogy egyik délután elzúztunk a közeli homokos tengerpartra flesselgetni egy keveset. Úgyhogy kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be és már toltuk is. Padlógáz, ablaktörlő...


Az eseményeket vizuálisan dokumentáltuk, hogy öröm legyen és boldogság...

Bea és Adri gyermekded játékai a pipec verda mellett.

Kötelező csoportkép.

Kutyuskák, néni, bácsi.

El van a gyerek, ha játszik.

Meg a másik is...

Ilyen Feri mikor mosolyog.

Evolúció.

Kislány, jet-ski.

Felkészül...

... és ugrik!

A kocsikázós, kirándulós délutánt feldobtuk egy görögdinnye partival is. A tescoban ugyanis kikerültek a polcra hatalmas, ámde kissé sápatag dinnyék (Spanyolhonból), úgyhogy Feri úgy döntött, hogy eljött az ideje a nyár első (és feltehetően az utolsó) dinnyézésének. A sápadt héj ellenére, egész piros volt belül a cucc és még az íze is kellemesnek tűnt. Persze nem állíthatom biztosan, hogy a mi moslékon edzett ízlelőbimbónk még képes objektíven megkülönböztetni a nem is olyan szart a hű de fincsitől, de a lényeg, hogy jól esett...

***

A minap érkezett egy új turnus és a szokásos nyugdíjas csorda közé ismét bekerült egy-két izgalmas kakukktojás. Személyes kedvencem egy néni, a "hetven vagyok, de húsz évesnek akarok tűnni" kategóriából, amely kategória egyedeit nagyon szeretem, mert bármikor képesek a sírva röhögés határáig eljuttatniuk, ha kitartóan figyelemmel kísérem a ténykedéseiket. 

Ez a néni tökéletes példája volt ennek a típusnak. Szőkített haj, feszülős egyberuha, tíz réteg smink meg minden ami kell. De hogy fokozza az élményt, és láthassuk, hogy ő igazán halad a korral, nem érte be a szokásos csicsapicsa dolgokkal. Vacsoránál még a cuki csúcskategóriás telefonját is kivágta az asztalra. Ám erre azt mondtam rendben. Belefér. Viszont az A4-es papír méretű táblagépet én azért egy kicsit túlzásnak éreztem. Azzal fotózgatott az étteremben a drágám. Ült a helyén, magasba tartotta a kütyüjét és kattintgatott szerte a nagyvilágba, hogy mindenki lássa, hogy neki mije van. Gondoltam, berohanok a laptopomért és elkezdek a webkamerájával fotózgatni én is, mert az is tök menő lett volna...

Emberünk természetesen a bárban is folytatta a figyelemfelkeltést. Előkapta a zsebtükrét, szottyatt ajkait feltúrbózta nyolcszázhúsz kilogramm tűzpiros rúzzsal és indulhatott a bugi. Hát nem tudom. Valahogy nem voltam felkészülve rá, hogy egy öreglány rángatózó popóját (köhöm seggét) kelljen néznem egész este, aminek a zsírpárnáiba csodálatosan belefúródik az XXL-es tanga vonala, hogy a legtávolabb ülők számára is jól látható legyen. Én túl fiatal vagyok még ehhez...

Augusztus 1-10. - Betintázva

Augusztus 1-10.


Megsóztam a mosogatógépet a bárban. Újabb hasznos tudással lettem gazdagabb...
Hogy értsétek: a mosogatógépen felvillant egy piros lámpácska, ami azt jelezte, hogy kifogyott a só. Megkérdeztem Briant, hogy ez mégis mit takar pontosan. Fogalma sem volt. Azt mondta, hogy csak használjam bátran tovább, majd kialszik. Nem aludt. Két nappal később jeleztem neki, hogy a led még mindig világít... -Akkor sózd meg! -De mit? Meg hogyan? -Gőzöm sincs... Kösz Brian! Évek óta itt dolgozol és még azt sem tudod, hogy kell megsózni a mosogatógépet. Micsoda szégyen.


Később rákérdeztem Krisztofnál (ő a mindenes) a dologra. Ő megoldotta a rejtélyt: mutatott egy kis tartályt a gép aljában, amibe bele kellett öntenem a sót. De így sem ment egyszerűen. Bezúztam a konyhába és kértem Joneltől két kiló sót. Mármint kértem volna, de azt hitte szívatom. Csak röhögött rajtam. Amikor megmondtam neki, hogy a mosogatógéphez kell akkor meg még jobban röhögött. Negyed óra győzködés után sem volt hajlandó megszánni azzal a kurva sóval. Kereshettem meg ismét Krisztofot, hogy mondja már meg Jonelnek, hogy nem szívatom, hanem tényleg kell az a két kiló só. Szerencsére Krisztofot megtaláltam, úgyhogy lett sóm. Megsóztam hát a mosogatógépet.

***

Elérkezett az idő, hogy rákérdezzek Briannél a picit korábbi hazautazás lehetőségére. Arról van ugyanis szó, hogy a szerződésem szeptember 30-án jár le viszont a suli otthon ennél egy icipicit hamarabb elkezdődik. A szerződés végéig meg normál esetben érdemes maradni, mert kellemes bónusz pénzzel jutalmazzák akkor az embert. Namármost az én tervem az volt, hogy megpróbálom kisírni a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad elvén azt, hogy pár héttel előbb hazaengedjenek és még a pénzecskémet is odaadják... Végül ahogy sejtettem, Briannek nincs túl nagy beleszólása ezekbe a dolgokba, de megígérte, hogy beszél Sheena-val (aki illetékes a témában) és talán egy hetet nyerhetek... A semminél az is több lenne... Az viszont már most biztos, hogy nem fog egyszerűen (újra)indulni ez az iskola téma.


Amúgy a vége felé közeledve egyre többször magával ragad a nosztalgia ezzel a porfészekkel kapcsolatban. Hihetetlen, de hiányozni fog. Mégiscsak úgy élünk itt együtt, mint egy kis család. És ennek a kis családnak hamarosan búcsút kell intenem... Nade azért addig van még majd' két hónap, úgyhogy nem sírok tovább.

***

A minap lúzer napot tartottam. Már úgyis minden olyan ösztönösen ment. Ideje volt hát emlékeztetnem magam a régi bénázásaimra. Ennek jegyében az egyik asztal leszedése közben véletlenül megdobáltam magam egy tányérral. Mondjuk üres volt, de azért egy kis szósz volt rajta, hogy megdekorálhassam vele az ingecskémet. És még a tányér gazdája kapott sokkot, hogy majdnem ráejtettem a tányért... Ez volt a bemelegítés.

Felszolgálás után mentem a bárba, belenyúltam a zsebembe, hogy megcsekkoljam a telefonomon a pontos időt, de nem tudtam mert a kijelző úszott a tintában. Ahogy a kezem is hirtelen feketére váltott. Hogy miért? Hát mert rendelésfelvétel után a tollamat lazán a zsebembe csusszantottam, ami ott aztán úgy döntött, hogy kifolyatja magából az őt feszítő mérhetetlen mennyiségű tintát. Először próbáltam rongyokkal sikálni a kezemet, a telefonomat meg a zsebem belsejét, de ezzel csupán annyit értem el, hogy terjedt mindenfelé a feketeség. Mert ugye közben felszolgálni is kellett. Megfogtam egy poharat, az is fekete lett. Beütöttem az árát, a kassza is fekete lett. Megkaptam a pénzt, az is fekete lett... Hirtelen kezdtem magam Babits Misi bácsi fekete országában érezni, úgyhogy úgy döntöttem végül, hogy feladom a harcot. Szóltam Beának, hogy ugorjon be a bárba mert dolgom van. Gatyacsere. Egyszerűen hangzik. Amikor azonban lehúzod a tinta áztatta nadrágodat és a combodon egy tenyérnyi pacát találsz, rádöbbensz, hogy mindig van lejjebb. Tíz percig dörzsölgettem magam a wc-ben, mint valami megszállott perverz. Valamit sikerült javítani a helyzeten, ám a komfortérzetem innentől kezdve már végig nem volt tökéletes azon az estén. Olyan volt amikor nincs rajtam az új Carefree Invisible betét, ami tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzést nyújt.  De legalább játszhattam pecsételősdit az ujjacskáimmal. Egészen addig, amíg Bea fel nem világosított, hogy valójában milyen hasznos az alkoholos kézfertőtlenítő zselé, amivel mindig traktáljuk a vendégeket. Istenien lehozza az ember bőréről a tintapacákat. Halleluja.

***

A turnus utolsó napján megint kitettem az alamizsna gyűjtő pohárkámat és sokadszor belefutottam egy vendégtípusba, akinek a viselkedését egyszerűen nem tudom felfogni. Ez a vendégtípus az, aki nem akar pénzt adni, de mégis. Este végén látványosan odajön a pulthoz, kezében a már előkészített pénzzel, amit látványosan és hosszasan potyogtat bele a poharamba, úgy, hogy közben gondosan ügyel arra, hogy ne lássam mennyit szór, csak halljam, hogy nagyon csörög. Ez az a típus, akinek láttán már a pénzszórás pillanatában széles műmosoly mögül, halkan dörmögöm magam elé a "kurva anyád" szókapcsolatot. Majd mikor a kis színjáték után belekukkantok a pohárba és meglátom azt a hat pence-t (kicsit kevesebb, mint húsz forint) a pézkupac legtetején, amivel az egész heti teljesítményemet ily látványosan jutalmazta, akkor az öklöm is összeszorul egy pillanatra... Valaki árulja el, hogy az ilyen (zömében hölgy) vendégeknek mi zajlik le a fejében, amikor így járnak el. Miért nem kerülik el csak simán messziről a pénzespoharacskát? Mért néznek hülyének, és gondolják azt, hogy nem veszem észre, hogy értéktelen vasdarabokkal dobáltak meg? Ha valaki erre nekem kielégítő válasszal tud szolgálni, kap egy csokit!

Egyébként ezek után egy néni még a táskája szíjával is megcsapkodott. Csak, hogy tudjam hol a helyem... A néninek valószínűleg komoly gondok voltak a buksijában, mert azon túl, hogy a memóriája egy napnál régebbi információkat törölt, még az idegállapota sem volt kielégítő. Ez már akkor kiderült, amikor egyszer hisztirohamot kapott az étteremben, mert a férje nem mutatta meg neki a menüt, majd sértődötten elviharzott kaja nélkül. Nade ez csak az előzmény. A lényeg, hogy ez a néni minden este odajött a bárba, hogy szeretne valami rágcsálnivalót vásárolni és minden este el kellett mondanom neki, hogy én olyat nem árulok. Egyszer végig kellett hallgatnom, hogy a férje cukorbeteg és négy óránként ennie kell, de mi itt a szállodában olyan embertelenek vagyunk, hogy nem adunk neki. Meg teát sem kapott szegény (amit mellesleg bármikor ihat a szobájában ingyen és bérmentve).

Lényeg a lényeg, hogy utolsó este is odajött hozzám a nő és teljes természetességgel kért tőlem egy csomag rágcsálnivalót. Ebben a pillanatban a vérnyomásom kiszakította a dobhártyámat és remegni kezdtem az idegességtől. Próbáltam visszafogni magam, ám így is meglehetősen kioktató stílusban sikerült közölnöm az öregasszonnyal, hogy ahogy tegnap, meg tegnapelőtt nem volt rágcsa, úgy ma sincs és holnap sem lesz. Erre elkezdett a táskája fülével püfölni, mint valami eszelős. Ezután kicsit hátrébb léptem, hogy ne érjen el, majd emlékeztettem, hogy ezt a rágcsatémát tegnap már megbeszéltük. Erre mosolyra váltott és közölte, hogy csak viccelt. Majd elment. Erre mondják a mi falunkban, hogy WTF.

***

Strip-dayen Brian kért tőlem egy kis segítséget. Az egyik szobából kellett pár lehúzott ágyneműt kicipelni, mert az ott lakó vendég beteg volt (fosott). Gondoltam ez rendben van: beteg vendég, alaposabb takarítás. Ám amikor beléptem a szobába sokkot kaptam. Mintha valami elcseszett sci-fi díszletei közé léptem volna be, ahol épp sugárfertőzéses jelenetet forgatnak. A szobában alig lehetett látni, mert tele volt fújva a Neutrafresh nevezetű légfrissítő fertőtlenítőszerrel, ami egy pillanat alatt elkezdte kaparni az ember torkát. Minden ágynemű egyesével be volt csomagolva piros zacskókba, hermetikusan elzárva a külvilágtól. A tányér meg az evőeszközök, amiből a vendég evett, szintén alaposan be volt bugyolálva egy zacsiba. Nagyon para, hogy itt mennyire megy a para egy kis mezei fosás miatt. Mindegy. Az volt a feladatom, hogy a bezacskózott fertőzött elmeket (tányért, huzatokat) zacskóstul elhelyezzem a szabadban, hogy a bacikák magukban szépen csendben odakint elpusztuljanak. Aztán persze alapos kézfertőtlenítés, óvintézkedések, anyámkínja. Talán életben maradok...

Július 27-31. - Kislány vigyázz!

Július 27.


Érkezett hozzánk beeső vendégként egy idős öreg párocska. Egy éjszakára. A Scottish Night közepébe bele. Angolul az öregúr egy minimális szinten kommunikált, ami azt jelenti, hogy a yes/no szintet csont nélkül megütötte. Ezzel nem is lett volna baj. Viszont Brian, ahogy ezelőtt már oly sokszor, úgy érezte, hogy annyira vicces lenne belőlem hülyét csinálni a maga szórakoztatására. Odahívott hát magához és megkérdezte, hogy beszélek-e olaszul. Mondtam nem. -Mindegy, nem baj, azért csak menj oda hozzájuk és magyarázd el nekik, hogy mi az a Haggis! Főnök úr parancsát teljesíteni kell, így hát odamentem az öregekhez, hogy nemzetköziül elmagyarázzam nekik a frankót... Brian terve tökéletes sikert aratott, mert pont akkor érkezett a helyszínre, amikor az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:
-Animal? What animal? Beee-beeeee?
-Yes sir, beeeee-beeeee!


Annyi baj legyen. Megint szereztem Briannek pár boldog pillanatot...


Július 28.


A turnus utolsó napja. A korábban emlegetett ifjú lányok úgy döntöttek, hogy búcsúzóul nagy dózisban osztoznak a társaságommal, így gyakorlatilag egész este a pultot támasztották és szóval tartották a menő pultosfiút, aki ezt cseppet sem bánta. Mint kiderült, tizenhét évesek voltak mindketten, úgyhogy különösen élvezhették, hogy egy olyan nagyfiú, mint én, jópofizik velük. Fel is vették a legrövidebb miniszoknyácskájukat meg a legkivágottabb felsőcskéjüket, hogy igazán felkeltsék a férfi szemlélő érdeklődését... Az a perverz vigyor megért volna egy misét, amivel Brian nézett rám, amikor bejött elköszönni. Ekkorra már csak a két kiscsaj volt a bárban, a többi vendég lelépett, hogy pihenjenek egy kicsit a másnapi korai indulás előtt... Megbeszéltem hát a lányokkal, hogy maradhatnak ameddig jól esik, itt most már úgyis én vagyok a góré, lehet tolni a mulatságot. Ebben a pillanatban kezdtem el először átérezni annak a hatalomnak a súlyát, amit Brian és a Highland Heritage adott a kezembe. Ez az érzés még fokozódott, amikor a lánykák felvetették, hogy csobbanni kéne az uszodában és mért is ne tehettük volna, ha már egyszer én vagyok a főnök...


Egyszóval vidám este elé néztünk, de aztán sajnos szomorú véget ért a történet. Kimentem ugyanis kihajítani a szemetet és mikor visszaértem, egy üzenetet találtam a pulton, hogy felmentek a lányok a szobájukba a fürdőrucikért. Ez persze még nem volt szomorú. Viszont az már igen, hogy fancsali képpel tértek vissza, hogy sajnos el kell menniük a szobájukba, mert apuci takarodót fújt. Ráadásul arra sincs esély, hogy apuci elalvása után visszatérjenek, mert nagyon morcos, úgyhogy még az is lehet, hogy egész éjjel csekkolgatni fogja a szobájukat, hogy ott vannak-e... Hát nem tudom, lehet hogy ha nekem is lenne egy hasonló korú kislányom én is félteném magamtól. Ez van. Érzékeny búcsút vettünk egymástól és ezzel véget is ért az első (és feltételezem az utolsó) "bárosként csajozok a Highland Heritage-nél" élmény. Vissza a valóságba: a járókeretek és a tolószékek végtelen mezejére.


Július 29.


Megszabadultunk az Írektől meg a fiatal lányoktól és jöhetett a következő merítés angol nyugdíjas. Meglepő módon azonban megint közéjük keveredett egy kakukktojás párocska. A nő középkorú volt (kicsit fiatalabb az átlagnál) a pasija pedig egy harmincas csokibarna fickó, aki erősen törte az angolt és messziről bűzlött a marihuánától... Ezt az illatot sem éreztem még ezen a vidéken. Kíváncsian várom, hogy fognak-e alkotni valami maradandót, vagy csak csendben elpöfékelgetnek szabadidejükben és időnként bárgyú mosollyal az arcukon benéznek a bárba egy-két sörre, amikor már nagyon kiszárad a szájacskájuk.


Július 30-31.


Délután kicsit emelgettük a súlyokat Andrewal, mire Matej (aki ugyebár alattam lakik) felháborodva rontott be a szobámba, hogy neki elege van már abból, hogy mi itt dobáljuk a súlyokat és ő nem tud pihenni. Különösebben nem foglalkoztunk vele. Délután három volt. Ilyenkor hagy csináljunk azt, amit akarunk... Viszont ezt a napot követő éjszakán furcsa dolog történt. Azóta nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy Matej valóban elkezdte valami nagy kemény tárggyal püfölni alattam a padlót, úgy hogy az egész ház beleremegett. Az biztos, hogy felébredtem és sokáig gondolkodtam az eset valóságosságán, de nem jutottam dűlőre magammal. Egyértelmű, hogy kis barátunknak komoly problémái vannak, meg az is, hogy másnap délelőtt darabolós rockzenét hallgatott teljes hangerőn nyilvánvalóan azért, hogy engem idegesítsen, de azért nem tudom. Felkelni csak azért hajnali ötkor, hogy elkezdje kalapálni a plafont? Tényleg ennyire beteg lenne?


Mindenesetre a helyében nem kezdenék bele egy olyan játékba, amiben biztos kudarcra van ítélve. Ő egész nap dolgozik, amikor én vígan szunyókálhatok. Így ha kettőnk közül valaki biztosan mindig kialussza magát, az én vagyok. Arról meg lehet, hogy nem ártana felvilágosítani, hogy aludtam én már el házibuliban két méter átmérőjű dübörgő hangfal mellett is, amikor fáradt voltam, úgyhogy egy kis dobolással meg zenehallgatással nem tud engem kikészíteni. Dehát próbálkozni lehet. Legfeljebb lesz pár jó sztorim.

Július 16-27. - Mizu

Hát igen. Megint eltűntem. Szégyellem is magam serényen. De mit szépítsek? Ellustultam egy csöppet. Pedig történt egypár világraszóló esemény az elmúlt másfél hétben is. Lássunk egy gyors összefoglalót!


Történt például, hogy a vezetőség döntése értelmében a menedzserek egy hét szabadságot kaptak. Valószínűleg ez volt a Highland Heritage történelmében az első ilyen eset. Legalábbis Brian mérhetetlen parája erre enged következtetni. Gurrytől megtudtam, hogy a főnök úr teljesen kétségbe volt esve, hogy mi lesz a szállodával nélküle, amíg Mallorcán sütteti a hasát. Felhatalmazást kaptunk, hogy bármikor felhívhatjuk, ha gond van. Hiába mondta neki Gury, hogy ne izguljon, a kutya sem fogja őt hívogatni nyaralás közben... Úgy is lett.


Helyette jött Ruth. Készültem rá, hogy majd valami eszeveszett fikázós bejegyzés születik teljes állású menedzseri ténykedései után, de mindannyiunk meglepetésére erre most nem adott okot. Elhatározta, hogy amíg ő van itt, minden klappolni fog. Csodálatos módon még arra is rájött, hogy ehhez viszont nagy szüksége van ránk, a staffra. Így nem tehetett mást, kedves volt és segítőkész. Ki gondolta volna, hogy ezt a két jelzőt fogom valaha is használni rá? Én biztos nem...


Végülis minden klappolt valóban. Hála annak, hogy mindannyian, mint egy felügyelő szerv, folyamatosan terelgettük a megfelelő irányba. Kedvenc pillanataim voltak azok, amikor felmerült egy probléma, amit jelentettem a főnökasszonynak, majd gyorsan közöltem vele a legésszerűbb megoldási lehetőséget. Ezután rendszer lefagy. Gondol, gondol, gondol... Majd elismételte az általam felvázolt megoldást, hogy szerinte azt kéne csinálni. Bölcs döntés.


Szerencsére azon sem háborodott fel, hogy rendszeresen elhangoztak a szánkból "ne felejtsd..." kezdetű mondatok, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket amúgy biztosan elfelejtett volna. Ezek közül a kedvencem, hogy minden este úgy búcsúztam tőle amikor már indulásra készen jött elköszönni, hogy "ne felejtsd átírni a hirdetőtáblát holnapra!", mire mindig egy "Ó, fuck" felkiáltás, majd spuri a hirdetőtáblához volt a válasz. Imádtam. De kétségtelen, hogy a lelkesedés megvolt benne.


A Scottish Night meg a Bingo is problémamentesen lezajlott. Mondjuk a Scottish Night-on érezhető volt a remegő hangján, hogy be van szarva, mint egy kisiskolás feleléskor, de végül derekasan helyt állt. Skótszoknyát ugyan nem volt hajlandó felvenni, de kreatívan megoldotta a problémát és az egyik buszsofőrt beöltöztette és vele vitette körbe a Haggist a vendégek között. Akinek ez nem lett volna elég, az megtekinthette Brian skótszoknyás fényképét a hirdetőtábla mellé kiragasztva. Egész héten ott virított, afféle "eltávoztál, de szívünkben örökké élsz" gondolat demonstrációjaként.

***

Aga elhagyott bennünket. Az esemény különösebben nem rázott meg senkit, hiszen a közösségi életből eddig sem igazán vette ki a részét. Nem is volt sokáig közöttünk. Bár elköszönéskor végre igazán közel engedett magához. Kezet fogott velem...

Helyette, pár nappal később megérkezett hozzánk Adrienn, a Highland Heritage régi motorosa. Én ugyan nem találkoztam vele, mert pont őt váltottam érkezésemkor, de a többiek régi jó barátként üdvözölték és amúgy is mindenki repdesett a boldogságtól, hogy nem kell megint egy friss husit betanítani... Mondjuk a magyarok aránya ezzel már ijesztő mértékben elburjánzott. Így már egészen pontosan hatan lettünk, ami pontosan a társaság fele. Még szerencse, hogy már beemeltem, hogy nem ez az a hely, ahol senki nem szól hozzám magyarul. Pláne, hogy már a gyógyszertárban is egy magyar srác szolgált ki. Ja, mert egyébként három napig a halálomon voltam, valami hasfájós, fosós vírustól, amit gondolom valamelyik kriptaszökevény köhintett rám a bárban. Ezért kellett a gyógyszer. De már jól vagyok. 

***

Egyik este ismét szóba elegyedtem Billyvel, a kedvenc szórakoztatóegységemmel, miután érkezésekor sikerült elhajítania a gitárját, ami egy kicsit el is tört. Felajánlottam neki, hogy használhatja a pillanatragasztómat, minek kapcsán kiderült, hogy nagy rajongója a pillanatragasztóknak, amikkel szerinte bármit meg lehet javítani. Gondoltam hát, hogy megosztom vele drága nagybátyám esetét, aki a a mozgó fogát tette helyre házilag ezzel a csodálatos találmánnyal. Azt hittem ez egy olyan sztori, ami valószínűleg őt, mint a pillanatragasztó elvakult fanatikusát is sokkolja majd. Tévedtem. A válasz csak egy legyintés volt. -Én is szoktam...

Ezek után végighallgathattam egy kiselőadást arról, hogy ő bizony nem lesz akkora marha, hogy vagyonokat otthagy a fogorvosnál, amikor pillanatragasztóval prímán helyre lehet tenni bármit... Mary Zsuzsi, nesze neked Corega műfogsorrögzítő! Super Glue, vágod?!

***

Mostanság egy zömében Ír társaság borzolja a kedélyeket, aminek kapcsán ismét rám tört az érzés, hogy nem ők a kedvenc nemzetem. Még mindig nem értem mit beszélnek, még mindig bunkók és még mindig nem szeretnek borravalót adni. Dehát ez van. Nem lehet minden tökéletes.

Legalább az csoporttal érkezett két fiatal csaj is (nem az írekkel, hanem a kisebbségben lévő angolokkal). Meg is hívtam őket kocsmázni. De féltek, hogy mommy meg daddy nem örülnének, úgyhogy egyelőre nem lett a dologból semmi. Marad hát a bárban az egymással való kacérkodás. Ilyenre még úgysem volt lehetőségem ezen a munkahelyen...

***

Összefoglalóból ennyit. Most pedig néhány képpel kárpótollak benneteket (hála érte Ferikének), amiért ilyen sok ideig nem foglalkoztam veletek.

A képek a várromban készültek, ahol egy-két hete grillpartit tartottunk a srácokkal, és ahova a többiek gonosz galád módon hagyták, hogy egyedül menjek utánuk munka után a sötét erdőben... Lássuk!

Az új lány, Sabina. Most sem beszél, csak úgy van.

Július 11-15. - Szállj el kismadár

Július 11.


A munka vadászattal indult. Egy agyalágyult madár fogadott a bárban nyitáskor. Ne kérdezzétek, hogy került oda. Fogalmam sincs. Viszont olyan otthonosan érezte magát, hogy egyszerűen képtelenség volt elzavarni. Minden ablakot kinyitottam és egy jó fél órát azzal töltöttem, hogy a tökfej madarat házon kívülre tessékeljem. Amikor már épp az egyik ablak mellett ücsörgött és elkezdtem hessegetni, mindig rossz irányba indult el. Próbáltam verbálisan bántalmazni, de leperegtek róla a szavaim. Megpróbáltam angolul is, lévén, hogy egy skót madárról van szó, de az sem segített. Közben megjelent Gurry és fuldokolva a nevetéstől príma tanácsokkal látott el. Csapjam le egy tálcával, nyírjam ki meg hasonlók... Végül, amikor már kezdtem feladni a harcot, fogta magát megvonta a vállát és kiröppent az egyik ablakon, miközben állítom, magában azt csipogta, hogy "eleget szórakoztam már ezzel a kis szerencsétlennel, ideje továbbállni"... Köcsög madár.


Egyébként ez volt a turnus utolsó napja. Szépen megtömtek pénzzel búcsúzóul. Előre tudtam, hogy így lesz. Végig kedvesek voltak, így az én bájolgásom is őszintének hathatott, amit mindig értékelnek.


július 12.


Strip Day. Matejjal volt egy kisebb összezördülésem, mert használtam a mosogatóját, majd jófejségből elkezdtem visszatölteni neki a vizet, de ő elfelejtette elzárni, így elkezdett úszni a konyha. Nade a lényeg nem ez, hanem az, hogy a végén olyan ordenáré stílusban és hangerővel ordítottunk egymással, hogy Száminak kellett minket csitítgatnia. Pedig normál esetben egy kis ordibálásért ő sem szokott a szomszédba menni. Pláne ha arról van szó, hogy Matej fejét lehet lekiabálni. Mondjuk Andrew is azt mondta, hogy a négy év alatt ilyen hangos ordítást még nem hallott a konyhában... Megmondom őszintén nagyon jól esett. Amióta itt vagyok, nem sokszor emeltem fel a hangomat. A vendégekkel szemben nem is tehetem, pedig jópárszor volt rá ingerenciám. Így tulajdonképpen Matej kapóra jött. Még hálás is lehetek neki... Ja, egyébként végül bocsánatot kért és kibékültünk. Happy End.


Az új csoport érkezése nem ment egyszerűen, mert egy félreértés folytán az én hibámból kicsit kaotikus lett az étterem. Két csoportban jöttek a vendégek vacsorára, mert a két busz nem egyszerre érkezett. A második busz megérkezésekor megkért Brian, hogy szóljak Beának, hogy menjen az étterembe és kezdje beengedni az első turnust. Ebből sajnos nekem csak annyi jött át, hogy Beát az étterembe kell küldeni. Oda is küldtem. Ő meg ott várt. Brian meg jóval később nézett az arrafelé. Amikor viszont arrafelé nézett, annál feszkósabb volt, mert a kajázgató vendégek helyett üres étterem fogadta. Végül nem volt meg a két csoport között a megfelelő időbeni eltolódás, így a káosz elkerülhetetlen volt. Végül úgy ahogy sikerült kezelnünk a helyzetet, de Brian azért jó párszor szúrós tekintettel közölte velem, hogy az egész az én hibám.  Hát ez van. Megesik, hogy a kígyó is elesik...


Július 13.


Nemtom. Biztos volt valami, de nem emlékszem...


július 14.


Brian valamiért megérezte, hogy rá kell kérdeznie Gurynél, hogy a legutóbbi botrányosra sikeredett Bingo Nighton Alex, hogy osztotta el a pénzt. Gury nem tehetett hát mást, elmondta. Brian pedig borzasztó dühös lett. Elhatározta, hogy beszél Alexszel, mert oltári nagy pofátlanságnak ítélte meg amit művelt... Alexnek vigyáznia kéne lassan, mert nagyon elkezdte vágni a saját lába alatt a fát. Ez különösen nem szerencsés akkor, amikor ő a jelenlegi helyzetben (amikor Dalmally zárva van beláthatatlan ideig), csak egy "fölösleges" extra csavar a gépezetben...


Vacsora után Aga bejelentette Briannek távozási szándékát. Bizony, mégsem én leszek a következő, aki elhagyja a csapatot. Jövő héten már lép is le. Aztán valószínűleg jön majd vissza Obanbe egy-két hét után, de valami új munkát keres, hogy több időt tudjon együtt tölteni a barátjával... Pedig már kezdett megtanulni angolul... Ez van...


Este csináltak a srácok egy hangulatos grillpartyt, ami már régóta tervbe volt véve. A helyszín a közeli kastélyrom volt egy dombtetőn. Természetesen nekem egyedül kellett a többiek után mennem, amikor végeztem a bárban. Az úton azért fostam kicsit az éjszaka közepén az erdőben egyedül. Mégiscsak városi gyerek vagyok, na. Nem fekszik nekem ez a Blair Witch Project hangulat. Mindenesetre végül épségben megérkeztem a helyszínre anélkül, hogy az erdei zombik feldaraboltak volna és elszopogatták volna a csontjaimat. Egész hangulatos kis móka volt. Végre Sabina, az új lány is velünk tartott, azonban ha jól emlékszem egyszer sem szólalt meg. Pedig szerintem annyira azért nem vagyunk félelmetesek, hogy ne merjen beszélgetni velünk...


Július 15.


Durva nap volt... Először is ismét harcolnom kellett a kismadárral, aki az éjszakát ismét a bárban töltötte, ráadásul most még a pultomat is teleszarta. Gyors nyomozás után arra jutottam, hogy a bárban található kandalló kéményén keresztül juthatott be a kis pofátlan állatfajzat, mert biztos voltam benne, hogy előzős esti záráskor nem volt bent. Mindenesetre nagyon dühös voltam. És miközben nagyon dühös voltam és pucoltam a madárszart a pultról, előbukkant a kis szemétláda. Fogtam hát egy szemeteszsákot, szét vágtam, hogy nagyobb legyen a felülete majd rárepültem a madárra. Érted? Repültem. A madárra. Ha-ha.


Kicsit furán nézett rám egy épp arra járó vendég, amikor meglátta, hogy berogyasztott térdekkel egy kurva nagy fekete nejlonfóliával a kezemben lopakodok egy, a bárban ugrándozó kismadár után, de nem foglalkoztam vele. Sőt lepisszegtem és közöltem, hogy most ne zavarjon, mert vadászok.


Végül sikerült elkapnom a kis szemtelen, pultraszaró pokolfajzatot és házon kívül elröpítettem, az épp kint dohányzó Számi és Jonel derültségére.


Azonban megpróbáltatásaim ezzel korántsem értek véget. Scottish Night lévén már vacsora előtt megrohamoztak a vendégek. De úgy, mint még soha. Gyorsabbnak kellett lennem, mint a villám, hogy a dudásgyerek időben tudjon kezdeni. Jelentem, gyorsabb is voltam.


Még arra is maradt időm, hogy az olyan idiótákkal foglalkozzak, mint például az a bácsi, aki odajött hozzám egy törött söröskorsóval és kikelve magából ecsetelte, hogy amikor a dudás fiú elkezdett játszani, egyszerűen szétrobbant a pohara. Nem akartam mondani, hogy nincs ezen mit csodálkozni: általában az én fejem is fel akar robbanni a skótduda hangjától, csak a koponyám csontozata szerencsére erősebb, mint egy üvegpohár. Mindenesetre felajánlottam neki, hogy adok egy másik sört az előző helyett, de ő mondta, hogy ebből a sörből ő ugyan többet nem iszik... Hát akkor ne igyon. Ettől én Dunának nem megyek, az fix.


Az idióták természetesen vacsoránál is megtaláltak. Emberünk, miután betolta a Haggist megkérdezte tőlem, hogy a főételben lesz-e hús. Mondtam neki, ja. Mire ő durcásan megjegyezte, hogy nem eszik húst. Halat akar. De mondtam, ember, most toltál be egy kiló Haggist ami birkagyomorba töltött nagy rakás hús. Igen? Igen. Erre fintorgott egyet, majd közölte, hogy ő akkor sem eszik húst. Kapott halat. 


Vacsora után meg következett az igazi hard core, überbrutál, naggyon kemény meló. Olyan forgalmat csináltam, amilyen még nem volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem is lesz többet amíg itt vagyok. Száz fonttal megdöntöttem az eddigi csúcsomat. Pedig már akkor azt hittem, hogy nem lehet fokozni. De lehetett. Konkrétan fénysebességgel dolgoztam és eszméletlenül büszke voltam magamra. Igaz, hogy a végére nem volt elég jegem, mert a jégcsináló gép nem bírt olyan tempóval csinálni, mint amilyen tempóval fogyasztottak a népek. Az is igaz, hogy a piakészlet vészes fogyásnak indult. A pohárkészletről nem is beszélve. Egyszerűen alig maradt időm mosogatni... És az is igaz, hogy a szokásos háromnegyed tizenkettő helyett fél egykor végeztem, de nem érdekelt. Egyszerűen királynak éreztem magam. Különösen amikor Billy megtapsoltatott a vendégekkel. Ecsém ezek úgy üvöltöttek, mintha tini lányok lettek volna és én lettem volna a Fluor Tomi. Nagyon jól esett.

Július 8-10. - Egy határon túl

Július 8.


Este Billy volt a haknis. Tudjátok, az egyetlen fickó, aki valóban szórakoztató. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy kisebb beszélgetésbe is elegyedtem vele és kiderült, hogy van hat kölke. Négy nőtől. Ebből kettő volt a felesége... Mindez csak azért érdekes, mert Beáék szerint nekem is ez lesz a jövőm. Egyszerűen nem értem mért gondolják így...


Egyébként ez lett volna az a nap, amikor új kolleginánk megérkezik Lengyelországból, de sajnos a gépe késett, így várnunk kellett rá még egy napot.


Emlékeztek még arra, amikor egy vendég megkérdezte tőlem, hogy milyen az időjárás Lengyelországban, mert valamiért úgy érezte, hogy én lengyel vagyok? Ez most megismétlődött. Csak most a magyarországi időjárásra volt kíváncsi valaki. De nem tőlem érdeklődött, hanem Lenkától. És ez a valaki nem volt más, mint Ruth... Hogy mindenki értse: Ruth, a menedzser, megkérdezte a szlovák alkalmazottját, Lenkát, hogy milyen az időjárás náluk otthon Magyarországon... Komment kell? Azt hiszem nem...


Este vacsora. Álltunk sorban az étterem bejáratánál, hogy fogadjuk a vendégeket. Jött egy hölgycsoport, akik közül az egyik odament Guryhez és megsimogatta a pofiját. Van ez így. Időnként megesik. De most még tudták fokozni. A simogatós néni egyik barátnéja féltékeny lett a szeretetteljes testi kontaktusra, ezért úgy döntött, hogy rálicitál. A célpont, ki más lett volna, mint én... Egy jó nagy öreg néni ölelést kaptam... Hát mit mondhatnék? Aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megb*sszák...


Július 9.


Megérkezett új kolleginánk, Sabina. Egyelőre túl sokat nem mutatott magából. Benézett a kajáldába, illedelmesen bemutatkozott, majd lelépett. Elsőre mindenkinek ijesztőek vagyunk..


Délután elmentünk ping-pongozni a srácokkal a sportközpontba. Jó móka volt. Az meg még jobb móka volt, hogy ping-pong után bepofátlankodtunk a teniszpályára is... Történelmi pillanat: életemben először teniszeztem. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló dolgot műveltem. Mindenesetre, akármi is volt, élveztem... Meg is beszéltem Attilával, hogy jövünk majd még. Aztán irány Wimbledon!


Nagyon vártam az estét. Bingo Night Alexszal. Várható volt, hogy valami baromkodással fogja ismét emelni az est fényét. Végül a már jól bevált női paróka és szoknya kombó viselésével adott egy löketet a bulinak.


Egy ókonzervatív őskövület bácsi mélységesen ki is akadt. Többek között nekem is panaszkodott, hogy ez mennyire undorító. És egyáltalán nem vicces, hogy egy nőnek öltözött férfi szórakoztatja a vendégeket. Aztán látványosan el is hagyta a bárt. Illedelmesen jó éjszakát kívántam neki... Azt hiszem panaszt fog tenni Briannek. Mondjuk az tény, hogy ezután Alex visszavehetett volna egy kicsit, mivel mégiscsak idős vendégek szórakoztatásáról volt szó, akiknek az ingerküszöbe nem biztos, hogy feltétlenül elbír ennyit. De nem vett vissza. Így később mások arcán is megjelent némi megrökönyödés.


Ezek után számomra is kicsit rossz szájízzel végződött a buli, mert a műsor mellett a Bingoból befolyt pénz elosztását is kicsit sajátos módon intézte a mi drága Alexszunk, minek eredményeként Gury húsz fonttal lett gazdagabb a Bingo jegyek eladása és némi bárban való segédkezés után és én mint szórakoztató egység ugyanennyit kaptam, a többit pedig eltette magának. Amikor mondtam neki, hogy itt nem ez a rendszer, ő csak megvonta a vállát, hogy nála ez a rendszer és különben is ő többet szórakoztatta a népet, mint én. Azt már csak zárójelbe jegyzem meg, hogy ez igaz is, de csak azért, mert ő úgy elhúzta a műsorát, hogy nekem gyakorlatilag csak arra maradt időm, hogy végigrohanjak a kérdéseken, és még így is egy csomóan leléptek szunyálni a műsorom előtt, mert késő volt.


És az a vicc az egészben, hogy tudtam, hogy ha ezt elmesélném Briannek, feltehetően Alex jönne ki rosszul a történetből, de mégsem teszem, mert még így is ezerszer szívesebben dolgozok együtt ezzel a pöccsel, mint Ruth-szal...


Július 10.


Több vendég is panaszkodott Briannek az előző esti műsor miatt. Egyrészt a transzvesztita show miatt, másrészt mert Alex száját rendszeresen elhagyta a "Jesus" illetve a "bloody" szó, amit nem mindenki vett jó néven. Briannek - aki nem kicsit volt felháborodva - be is kellett számolnom az eseményekről... Lehet, hogy Alex így is megüti a bokáját. Pedig a pénzosztást nem is említettem Briannek.


Mindent összevetve én is úgy gondolom, hogy ha Alex idős embereket szórakoztat, jobban oda kéne figyelnie arra a határra ameddig elmehet. Most ezt a határt egyértelműen túllépte és még velem is kicseszett... Nem jól van ez így... Kíváncsi vagyok lesz-e folytatása ennek a történetnek.