Skóciai kiképzés: Április 13-16.

Április 13.

Abban a szerencsében volt részem, hogy újra élvezhettem a szobatakarítás örömeit, mivel Brian úgy gondolta, hogy egyszerre három emberkének adja ki a szabadnapját, így nem voltak elegen a takarításhoz. Az újdonsült GA-t, Ferikét kaptam partnernek, úgyhogy jó hangulatban telt a puceválás. Már csak azért is, mert egyelőre párban kellett mindent csinálnunk, hogy Feri tanuljon. Ennek eredményeként a baromkodás egy kicsit az alaposság rovására ment egy kicsit, dehát nem lehet minden tökéletes. Annyira figyeltünk a munkára, hogy például minden egyágyas szoba fürdőjébe is dupla adag türcsit tettünk. De inkább több legyen, mint kevesebb, nemde?

Meló után folytattuk a város általam eddig felfedezetlen pontjainak meglátogatását. Mára a palacsintázó volt soron. Ahol ilyen amerikai típusú pencake-et tolhattunk az arcunkba. Ami kifejezetten jól esett az ebédre kapott moslék után.

Teli hassal irány a bár. Ír barátaink utolsó estéje. Még mindig tudtak nekem meglepetést okozni. Vén alkesz fél percen belül odajött a pulthoz a harmadik söréért, majd egy kiadósat az arcomba böfögött. Gondoltam seggfejéknél biztos így kommunikálnak, úgyhogy majdnem visszaröfögtem az arcába, de aztán felülemelkedtem a problémán és csak halkan anyáztam magamban...

Záráskor egy néni meg elkezdett nagyon megsajnálni engem. Hogy milyen nehéz lehet nekem, minden nap itt dolgozni a pultba meg ilyenek... Azért olyan szomorú, hogy most kezdtek el sajnálni, amikor az egyik leglazább munkakörben vagyok. Bezzeg amikor reggeltől estig a péló rossz végén pörögtem, senki nem foglalkozott vele. Az élet biza igazságtalan...

Április 14.

Egy kellemes strippelés, ahol most először a mosodahangulatot is átérezhettem. Hiszen, ahogy említettem, ilyenkor a mosás is az én feladatom, de eddig Brian mindig bevállalta helyettem. Mondjuk nem nagy cucc. Bepakolom a törcsiket meg a terítőket a mosógépbe, aztán átpakolom a szárítóba, aztán összehajtogatom... Már erre is ki vagyok képezve.

Megérkezett az új áru is a bárba. Amit már teljes mértékben, saját felelősségemre én rendeltem meg. Mondjuk egyelőre még nem annyira éreztem rá, hogy miből mennyit érdemes kalkulálni, de majd csak belejövök. Első alkalomkor egy csomó cuccból keveset rendeltem és magyarázkodhattam a vendégeknek, hogy mért nem tudják azt inni amit szeretnének, most meg, a hibámból tanulva, annyi pia érkezett, hogy alig fért el a raktárban. Majd csak megtalálom az arany középutat.

Délután új csoport. Egyben egy jó alkalom arra, hogy Brian megtanítson számokat írni. Ilyenkor ugyanis az én feladatom, hogy a vendégek csomagjain található cetlikre felírjam a szobaszámokat, hogy a többiek fel tudják cipelni a megfelelő helyre. Namármost Brian nem volt elégedett az egyeseimmel meg a heteseimmel. Én úgy írtam, ahogy szerintem mindenki írná, de megtudtam, hogy helyesen, az egyes egy függőleges vonal aláhúzva, a hetesnek pedig a szára szintén függőleges és nincs áthúzva. Brian szerint, amit ő mutatott, az a helyes "continental" jelölés. Hát akkor legyen úgy. Mondjuk nem volt egyszerű a két évtized alatt berögzült számírási technikámat a nagy rohanás közepette hirtelen megváltoztatni, de erősen koncentráltam rá, hogy sikerüljön. Végül Brian elégedett volt az eredménnyel.

Az új vendégek az első körben nem nyerték el a feltétel nélküli szimpátiámat. Az egyik néni fél óráig számolgatta, hogy mi éri meg jobban, egy üveg bort venni, vagy csak egy poharat. A másik kiöntette velem azt a sört amit elkezdtem neki csapolni, mert útközben kellet hordót cserélnem, és nem tetszett neki, hogy a felétől folytatom a megkezdett sört. A harmadik kiöntetett velem egy pohár szódát, mert szerinte nem volt benne elég bubi, de amikor kicseréltem neki, ugyanabból a gépből folyó szódára, az már megfelelt az igényeinek. A negyedik megkérdezte, hogy ahol lakom, ott is van -e ilyen zene, mint amilyen a bárban szól. Visszakérdeztem, hogy "hol?" mert nem hallottam amit mondott. "Hát Romániában. Vagy honnan jöttél?" az arcán azzal a tekintettel hogy "Nem tök mindegy? Én aztán leszarom, hogy pontosan honnan jöttél te kis balkáni senki.". Aztán volt még egy pár vendég, aki csak simán bunkó volt, meg pofákat vágott, mert egyszerűen nem tetszett neki a magyar pofám... De a kedvencem az alkoholista párocska volt, akik majdnem összeverekedtek a pultnál, valami konfliktus miatt. Meg beszólt a pasi az asszonynak, hogy minek iszik whiskyt, az meg csak simán elküldte a rákba. Isteni volt a hangulat... Mindegy, egyelőre az első este hangulatát a hosszú utazás számlájára írom, de ha így folytatják kiverem a hisztit, az fix.

Április 15.

Ismét találkozhattunk a szeretett Ruth-szal, minek kapcsán megállapítottam, hogy az emberek nem változnak. Már egészen kezdett visszavenni arcból, aztán most megint olyan hisztis volt, mint a csuda. Azaz minden rendben volt egészen addig, amíg minden úgy ment magától, ahogy mennie kellett, de ha egy apró homokszem került a gépezetbe egyből idegbeteg hárpiává változott... Például amikor rendelésfelvétel után észrevettük, hogy négy emberke kívánsága hiányzik a cetlikről. Az ilyen megesik időnként. Kifelejtünk egy asztalt, vagy elmennek pössenteni a vendégek, ezért nincsenek az asztaluknál, vagy akármi. Viszont Ruth úgy látszik ezzel nincs tisztában, és ezért kezdte el ordenáré stílusban osztani Guryt illetve engem. Kiváló vezetői magatartás. Komolyan nem is értem, minek van szükség egy olyan menedzserre, aki csak akkor tud normálisan működni, amikor nincs rá szükség. Mert minden megy magától... Mindegy, annyira nem viselt meg a dolog. Tudjátok, a szokásos halk anyázás a fogak között és mehet minden tovább...

Észrevettem, hogy Michael ingerküszöbe sincs az egekben. Ő volt beosztva moslékgyűjtésre. Mikor Agnes (a lengyel kollegina, akinek nem erőssége az angol), vitte neki a csummát, minden egyes alkalommal elküldték egymást a picsába. Később megkérdeztem Michaeltől, hogy mi ez a kellemes baráti viszony közöttük, mire kifakadt, hogy a töke tele van avval, hogy a csaj nem ért semmit, mindig mást csinál, mint amit mondanak neki és csak bólogat hülyén amikor hozzá beszélnek... Hát nem irigylem Agneskát. Pláne annak fényében, hogy takarításnál most ő van párban Michaellel (tehát az én régi szobáimat takarítja), így gyakorlatilag minden nap együtt kell dolgozniuk. És arról igazán nem tehet szegény, hogy nem tud angolul. Meg arról sem, hogy kicsit butuska és mindent százszor kell elmondani neki. Bár én biztos könnyen beszélek, mert nem nekem kell vele együtt dolgoznom...

A bárban ismét szembesültem, az "én a francia bort meg nem iszom" problémakörrel, ami most már komolyan elgondolkodtatott. Az egy dolog, hogy sok angol utálja a franciákat. Szívük joga. Nade az, hogy a rasszizmusuk olyan értelmetlen módon nyilvánul meg, hogy leszarozzák az adott nemzet - nyilvánvalóan jó minőségű - borát, csak azért mert onnan való, az számomra teljesen érthetetlen. Ez a fejlett nyugat? Pedig nem tűnnek kevésbé sötétebbnek, mint kis hazánk egy-két elvetemült szélsőséges idiótája.

***

És most pedig következzék néhány kép, amiket Feritől szereztem be. Ami azért jó, mert szépséges magamat is megtekinthetitek rajta...

Íme például néhány emlékezetes pillanat Melanie búcsúbulijáról. Kivételesen nem a Markie-ból, hanem egy másik pubból, a Costers-ből.