Április 9-12. - Így isztok ti

Április 9. (folyt.)


Este a várva várt Ír népség megérkezett. A sztereotípiában - miszerint piás egy népség - az első pillanatban megláttam a valót. Olyat, hogy a vendég leszáll a buszról egy nap utazás után és egyből a bárba megy a szobája helyett, én még életemben nem láttam. Az első fickó, három perc alatt tolt le két korsó sört (igaz, a másodikat már akkor kérte, amíg az első még félig volt). Látszott is rajta, hogy ő se ma kezdte az ipart.


Ezután sorban jött még vagy huszonöt hasonló forma. Még a vacsora előtt. Eddig ez sem volt jellemző. Arról nem is beszélve, hogy eddig nőnek itt még korsó sört el nem adtam. De az Ír nénik nem szarakodnak a mütyürke   poharacskákkal. "Lökd ide a sört!" oszt csókolom.


Bekövetkezett az is, amit sosem gondoltam volna, hogy be fog következni. Elmondhatom, hogy most már van olyan angol akcentus, amit kevésbé értek, mint a skótot. Mondjuk ha nem lennék itt már mióta, valószínűleg az Írek karattyolásából több szót csípnék el, de most, hogy az agyam nagyjából ráállt a skótra, őket már jobban megértem, mint ezeket az alkoholfalókat.


Azon már meg sem lepődtem, hogy számomra teljesen ismeretlen kinézetű papírpénzekkel fizettek. Ez az angol okosság, hogy öt-hat különböző bank jogosult azonos értékű, ám teljesen különböző kinézetű pénzt nyomni Nagy-Britannia szerte, már komolyan szórakoztat. Különösen, mikor számolom a kasszát...


Amúgy mindent összevetve rohadtul élveztem az estét. Az előző heti pangás után, baromi jólesett végre a pörgés. Végre hasznosnak éreztem magam és az idő is sokkal gyorsabban telt, hogy végig volt mit csinálnom.


Zárás után kicsit át kellett szerkesztenem a hűtő tartalmát oly módon, hogy több hely maradjon a Guiness söröknek. Gondoltam arra is, hogy egyszerűen mindent kidobálok a hűtőből a rákba, és csak Guiness-t hagyok benne, de végül egy-két apróságnak még szorítottam helyet, gondolván az angol vendégekre is.


Április 10.


Ferinek elérkezett élete legboldogabb napja, amikor lecserélhette jól megszokott konyhásszerkóját egy wc-kefére és fejest ugorhatott a toalettek világába... Jó meg persze mostantól felszolgál is... Egy szóval elnyerte végre ő is az áhított General Asshole címet, vagy ahogy ő mondaná, bejött neki is az élet.


Helyére - a konyhába - megérkezett szlovák barátunk a Ben Doranból, drága druszám Matej. Nem tudom emlékeztek -e még rá. Ő volt a srác, akivel egy napot együtt melóztam tyndrumi kiküldetésem során. Neki minden álma volt, hogy itt dolgozhasson Obanben, így még az sem zavarta, hogy csak a konyhában volt számára hely. Lynssey-ék szerint azért akart eljönni a Ben Doran-ból mert ott már senki nem beszélt vele, mert annyira nem bírták a buráját. Megjegyzem, annyira nekem sem volt szimpatikus. De ki tudja? Lényeg, hogy megadjuk neki a lehetőséget a kibontakozásra. Mondjuk az első megnyílvánulása nem volt túl nyerő: megérkezett, bejött a szállodába, senkinek nem köszönt, senkinek be nem mutatkozott, beszélt Briannel három mondatot, majd elhúzott a szobájába. Nem a legszebb antré.


Az esti bározásról nincs jó sztorim, mert nem nagyon volt időm bármire is odafigyelni a folyamatos piatöltögetés, pohárgyűjtés, törölgetés és rohangálás mellett. De amúgy élveztem.


Április 11.


Elhatároztuk, hogy elkezdjük felfedezni végre ezt a környéket, ahol már hónapok óta dolgozunk. Így hát délután Beával, Attilával és Ferivel felkerekedtünk, hogy megnézzük a közelben lévő várromot. Ami különösen izgalmas programnak ígérkezett, mivel én eddig csak a szállodától balra fekvő partszakasz irányába orientálódtam (mert arra van a város), és most életemben először a teljesen felfedezetlen jobb oldal irányába indultunk...

Bea és Attila egy kurva nagy orr mellett.

Attila szigete. Az a terve, hogy megveszi, vérengző kutyákkal népesíti be, majd túlélőtúrákat szervez rajta.

Munkahely.

Markie Dan's forever!

Április 11.


Javier születésnapja. Az ő egészségére ittunk este. Azaz ittak a többiek, mert én fél egyre értem le a Markie-ba, ami egykor zár. Kemény ez a báros életforma...


Április 12.


Szabadnap. Végre.